Jaj, nem ért meg a férjem!

Döntő helyzetekben elbeszélünk egymás mellett. Vagy egyszerűen csak elnémulunk. A férfi inkább hallgat, a nő beszél, mit beszél, rikácsol… 

A vitát követően az egyik fél általában dühödt csendbe menekül, a másik meg hisztérikusan provokál. Sokak szerint a bajok gyökere: pontatlanul értelmezzük egymás reakcióit és szándékait – a saját verziónkhoz pedig körmünk szakadtáig ragaszkodunk.

– Kati mindent félreért – magyarázza elkeseredetten Pali. Szokásos sörözés a fiúkkal, a szokásos forgatókönyv szerint. Foci, politika, nő. A privát panaszok után főleg az utóbbi téma kovácsolja igazi egységgé az asztaltársaságot.

A „csajos" bánatokat egymás mellé téve azonban jól látszik: a magánymítoszok és a nehéz hallgatá­sok hátterében mindenkinél valamiféle kommu­nikációs zsákutca húzódik – egészen egyszerűen rosszul olvasunk a jelekből, és nemcsak a közös szótár mond időnként csődöt, de alapvetően mást gondolunk arról, milyen is a jó párkapcsolat.

Pali szerint Katival leginkább az a baj, hogy mindig hisztizik. És mindig valami más miatt, érthetetlenek a reakciói, és ha meg­kérdezi, mi baja, a válasz a szokásos: „semmi". Elfúló hangon, megsemmisítően, ahogy kell.

Aztán órákig, sőt napokig duzzog, a sértettség ráadásul két irányban kezd osztódni: mindenki a saját magányát növeszti tovább némán a maga térfelén, míg a mázsás csönd házi bajnokságba nem fullad, ugyan kié lesz az első gesztus – ami a vereség elismerése is egyben. Mert mindig a gyengébb adja fel.

– Mint egy kirakójáték: vajon kitalálom-e, ezzel a fene nagy szótlanság­gal éppen milyen sérelemre, mulasztásra van felhívva a figyelmem – magyarázza Pali. – Mert amúgy beszél, mondja, ha kell, ha nem. Ha pedig az állandó hablatyolásból némaság lesz, az egy­szerre felkiáltójel és felhívás keringőre. És egé­szen addig záporoznak ezek a válasz „semmik”, amíg ki nem préselem magamból a megoldást: hát csak nem az bánt, életem, hogy...? Ebben az idegtépő, mártírom csöndben néha napok telnek el, és mindig ő bírja tovább cérnával.

Kiderül, az volt a baj, hogy nem lett sem észrevételezve, sem méltatva az új hajszín. És közben elment több óra az életből a nagybetűs semmire, és ettől min­denkinek csak rosszabb lett.

– Eddig is tetszett a haja, most honnan kéne tudnom, hogy az fekete vagy sötétbarna?! – zárja le Pali dühösen.

Zsolt lassan hároméves Sacis teleregénye még nagyobb feladvány. Ők az állandó szétmenő-kibékülő pár a társaságban. Saci krónikus fél­tékenységi rohamokkal tartja fogva, holott isten őrizz, hogy Zsolt más nőre sandítson – annyira szelíd fiú, hogy mindjárt elalszik. De Saci kitartó: óránként telefonál, ellenőriz, kutat a cuccai között, állandóan kikérdezi a bará­tait, nem engedi el sehová, beleolvas az e-mailje­ibe, és a Facebookot is feltörte volna, de szeren­csére nem ért hozzá.

– Ennyi erővel kolostorba is vonulhatnék – mondja Zsolt –, ennél jobban már egyedül sem lehetnék egyedül. Ha csak meg me­részelem pendíteni, hogy hosszabbra is lehetne engedni a pórázt, és mire föl ez a bizalmatlanság, annak többnapos mosolyszünet a büntetése. Nincs értelmes párbeszéd, a tánclépések viszont mindig ugyanazok: én kicuccolok a díványra, ő meg pont olyan hangerővel sírdogál, mintha visszafojtaná, de tudjuk, hogy valójában nekem van címezve. Színház a színházban.

Zoliéknál máshol van a kutya elásva. Ő rend­re arra panaszkodik, hogy Ritát képtelenség kirobbantani otthonról:

– 29 éves, de olyan, mint egy fáradt feleség. Vettem neki színházjegyet, mozijegyet, baromi drága belépőt a korcsolyagá­lára, mert azt szereti. Sehova nem jön el velem, nyaralni sem akar. Egyszer egy koncertre el bírtam rángatni, de oda is csak azért, mert jött a legjobb barátnője is. Tényleg elég ennyi: ülni otthon, és bámulni egymást?

Zoli nem is az életlendületet, inkább a gesztust hiányolja. Azt mondja, Rita nagyon ért ugyan hozzá, hogyan kell az otthoni magányt idillé komponálni, de néha kevés a boldogsághoz a bundás kenyér ser­cegése és a macska szuszogása a pokrócon.

– Nem a kamaszvircsaft hiányzik, csak hogy ne ordítson otthon a csönd. Hogy legyen valami minimális – közös – élményanyag, amiről aztán beszélgetni is lehet. Kettesben.

Ugyanazok a problémák és kérdések, ugyanaz a csönd, ugyanaz az értetlen hümmögés és ugyan­az a konklúzió: nem értjük a nőket (egymást). Legalábbis a férfiak – Pali, Zsolt, Zoli – ezt állítják.

A lányok egészen mást mondanak. Egészen más szemszögből. Hallgattassanak meg ők is. Ők vajon mit mondanak a hisztikről, a gyilkos pillantásokról, a kínos csöndekről? Katitól például megtudjuk, hogy fi­gyelem- és szeretet­hiányban szenved, azt érzi, a férje nem értékeli eléggé.

– Pali rengeteget dolgozik. Tudom, hogy a cégben zűrök vannak, de azért néha törődhetne velem is. Figyelhetne rám. Én is dolgozom egész nap, mosok, főzök, a gyerekekkel vagyok, a nap végére én is hulla vagyok, még jó, hogy ideges vagyok időnként, és veszekedünk. Már meg sem próbálom neki elmondani, hogy mi a bajom, úgysem érti meg, alapvetően nem is érdekli szerintem, ezért inkább nem is mondok semmit. Belefáradtam, hogy pitizzek a figyelemért. Ha nem állok szóba vele, az legalább feltűnik.

Saci féltékenységének okát csak hellyel-közzel sikerült megfejtenünk – bonyolult és összetett képletről van szó. Komoly gondjai vannak a kötődéssel. Elmondása szerint az előző pasija nagyon kegyetlenül bánt vele, fenyegette, nem engedte el sehová, megalázta, néha meg is ütötte. Nehezen szabadult abból a kapcsolat­ból, de szerinte egy életre vele maradnak ezek a sebek.

– Zsolt jó srác, nagyon rendes fiú, és na­gyon szeretnék vele maradni. Csak nehezen mutatja ki az érzel­meit, sokszor hiszem azt, hogy nem is szeret, vagy hogy a terhére vagyok. Nem is nagyon mond semmit, engem pedig megrémít a hallgatása, és sokszor érzem, muszáj olyasmit tennem, hogy a reakciójából kibogozhassam, engem akar-e, vagy csak egymás idejét pazaroljuk. Vagy tényleg nem vagyok elég jó neki, vagy képtelen az érté­semre adni, hogy szeret. Mennyivel egyszerűbb lenne ezt egyenes beszéddel tisztázni, és nem mindig elintézni annyival, hogy hisztis vagyok.

Ritáról viszont kiderült, igazából arra vár, hogy Zoli végre megkérje a kezét, a fiú viszont hallani sem akar ilyesmiről, a gyerektéma pedig abszo­lút tabu otthon. A társasági élet égető igénye és a koncertre járkálás is – micsoda véletlen! – többnyire akkor válik fontossá Zolinak, ha a téma szóba kerül. Rita a távolmaradásával pró­bálná felhívni a figyelmet a kapcsolatuk rende­zetlen fejezeteire. Azt mondja, a kérdés szőnyeg alá söprését részben a saját kudarcaként éli meg. Nem érti, hogy az elköteleződéstől való félelem konkrétan neki szól-e, és ha igen, merre indul­janak tovább.

– Az egymás mellett élés még nem együttélés. Ezt nem váltja ki két színházjegy. Csak világosan szeretném látni, mire számít­hatok, hogyan tervezzek, ehhez viszont muszáj lenne erről konkrétan beszélni. A némaságból nem értek.

Igazi megvilágosodás volt a másik oldalt is meghallgatni. Semmilyen kommunikációelmé­leti alapvetést nem kell segítségül hívnunk, hogy lássuk: a „párkapcsolati sikeresség" és a lelki béke leginkább azon múlik, képesek vagyunk-e egymás jelzéseit pontosan olvasni és értelmezni.

Míg az egyik fél folyamatos törődést, gyengédséget, visszaigazolást igényel, és kizárólag az egyenes beszédből ért, addig a másiknak nem féltetlenül a beszéd az érzelemkifejezés legfőbb csatornája. A tüntető csendekben ezek a pontatlan értelmezések feszülnek egymásnak, hiszen mennyire egyszerű a törődésigényre hisztériát kiáltani, vagy a hallgatást közönyként lefordítani. 

Holott elég lenne – a pszichológusok nem győzik elégszer ismételni –, ha a megfelelő pillanatban őszintén tudnánk beszélni a kételyeinkről, a félel­meinkről vagy a vágyainkról. Így messze elkerül­hetnénk a tüskéket. Tévedés ne essék: a beszéd azért nem old meg mindent! Beszédből gyerekek még nem születtek – születtek csak beszélgetés előtt, helyett, után. Simogatásból, egymás megszeretgetéséből. A beszéd mellett tehát erről se feledkezzünk meg. Hogy túlmagyarázgatás helyett néha elég csak megsimogatni, megszeretgetni egymást.