Vajon miféle titkot őriz a kaláris, amit a modern nő már elfelejtett? Képeinken a szenci Möggyes néptánccsoport kalárisait láthatjuk. Írásunkban a Fonóasszonyt, Punyi-Jevuczó Diánát (Budapest) kérdezzük a kaláris rejtélyéről.
Punyi-Jevuczó Diána (Budapest, 34) gyógypedagógusnak tanult, a néphagyomány iránti érdeklődés azonban kislány korától kíséri. „A női hagyatékról, azoknak, akik emlékezni akarnak” – olvasható Fonóasszony nevű Instagram-oldalán, melyet ezrek követnek. Kaláriskészítő workshopjain a nők elkészítik a saját kalárisukat a nekik tetsző mintázattal, s közben átadhatják egymásnak azt a női tudást, ami által erősebbek lesznek.
Régen mindenkinek megvolt a saját kalárisa. A nők kaláriskészítés közben adták át egymásnak azt a női tudást, ami segíti a nőt, hogy erős legyen és ellenálló. A nő a kalárisba belevarrja kétségeit, vágyait, az életét. Mi a különbség a kaláris és egy sima gyöngysor között, amit csak úgy megveszünk az üzletben? Punyi-Jevuczó Diánával (34, Budapest), a Fonóasszonnyal beszélgetünk. Diána a videóbeszélgetésbe stílusosan, egy többsoros kalárisban kapcsolódik be.
– A kaláris a modern nő szótárában már nem szerepel. Vagy ha igen, elintézzük azzal, hogy az egy nyaklánc. Pedig nem. Mit kell tudnunk erről a nyakékről?
– A kaláris az egyik legősibb női örökségünk. Ahhoz, hogy megértsük az üzenetét, ismernünk kell a történetét. A kaláris a korallszóból ered: eredetileg a korallt volt hivatott utánozni. A régiek úgy tartották, hogy a korall a nő fontos támasza, átsegíti élete fontos állomásain. Gondolok itt a szülésre vagy a menopauzára, de vérképző hatást is tulajdonítottak neki. Éppen ezért az eredeti kalárisok mind vörösek voltak: a vért, az életet szimbolizálták, hiszen a vörös az első szín, amellyel életünk során találkozunk. (Ide vezethető vissza az a szokás is, hogy rontás ellen vörös fonalat kötünk a csuklónkra.) A kalárisnak emellett van egy életigenlő, „Meghódítom a világot!” jelentésű energiája. Ez a tüzes energia és védelmező szándék olvad össze a kalárisban. Kör alakban öleli körül a női nyakat, s a körnek van egy védelmező funkciója.
Punyi-Jevuczó Diána
– Mitől véd meg bennünket a kör?
– A történészek szerint az emberek hamarabb viseltek ékszert, mint ruhát. Az első ékszerek mind kör alakúak voltak, körülölelték a nyakat, az ujjat, a csuklót. A kör a természetből eredeztethető forma – gondoljunk csak a napra vagy a holdra. Az emberek kör alakzatban ültek le a tűz köré, így osztották meg egymással a zsákmányt. A kör alakú ékszer védelmezőként szolgált: hitték, hogy elűzi a gonoszt, és oltalmazza a viselőjét. A kaláris persze hosszú utat tett meg, mire átkerült a népi kultúrába: virágzó viseletté csak a 19-20. században vált. S bár jelentése később összeolvadt a gyöngysoréval, teljesen mást jelentett a kettő.
– Mi a különbség köztük? Ma ebből semmit nem látunk, nyakék az egyik és a másik is...
– A gyöngysor – az igazgyöngy után – fehér színű volt, és az ártatlanságot, makulátlanságot szimbolizálta. Ha a menyasszony az esküvőn gyöngysort viselt, az élethosszig tartó boldogságot jelentett. Arról, hogy mikor történt meg a gyöngysor és a kaláris összemosása, nincsenek feljegyzések: azt azonban tudjuk, hogy a gyöngysor inkább a polgárosodott országrészekben volt elterjedt.
Kalárist azokon a tájegységeken viseltek, ahol megmaradt a paraszti kultúra. Látunk többsoros, díszített, de egészen egyszerű kalárisokat is.
– Mitől függ, hogy ki milyet viselt?
– Az egyik leglátványosabb a györgyfalvi kaláris, ami egy igazi pompázat: többsoros, leomló, szinte nincs két egyforma méretű és színű gyöngy rajta. Ezzel szemben az Alföldön a viselet sokkal egyszerűbb volt, így a nők visszafogottabb kalárisokat viseltek. A kaláris jellegét a nő életkora is meghatározta. A kislányoknak például nem volt illendő több sorból álló kalárist viselni, legfeljebb három-négy sorosat hordhattak, eladósorba lépve viszont már pompás kalárisokat hordtak, a legfeltűnőbbeket viselték. S ahogy korosodtak, úgy fogyatkoztak meg a sorok, s a színük is sötétebbre, tűzpirosból barnára váltott.
– A gyöngyökön kívül más elemeket is láthatunk a kalárisokban. Ezeknek mi a jelentésük?
– A három leggyakoribbat említeném. A legelterjedtebbek a pénzérmék voltak, melyeknek egyfajta gazdagságteremtő hatást tulajdonítottak. Ahogy az érmék egymásnak csapódtak, csilingelő hangot adtak ki – úgy hitték, a zaj távol tartja a gonoszt. Visszatérő elem volt még a szerelmes motívum. Ha a lánynak volt már udvarlója, kalárisába belevarrhatta a fiú katonaruhájáról a fémpitykét: mutatva ezzel, hogy a szerelem védelmezi. Illetve általában valamiféle Mária motívum is megjelent a kalárisokon. Eleinte az egyház nem nézte jó szemmel a kalárist, onnantól azonban, hogy rákerültek a Mária-medálok, a templomban is szívesen látták. Legfőbb ereje abban rejlett, hogy az első kalárisukat maguknak készítették a lányok. Később persze ajándékba is kaptak családtagoktól, udvarlóktól.
A Fonóasszony mondja: Kalárist készítek a lányom keresztelőjére... Belevarrom a napi fáradtságom, a kérdéseimet, a kétségeimet, belevarrom, hogy jó anya vagyok-e, hogy mi az, amit ma megtehettem volna, és mi lett volna, ha valamit nem teszek meg. A kellemes monotonitás oldja azt, ami bent feszül, és a megalkotott külső rend rendet teremt lélekben is. A kalárishoz egy selyemszalagra (a megkötős részhez) s egy hímzett szalagra van szükség: utóbbi fogja közre a gyöngysorokat. A kalárist nem fűzik, hanem varrják: egy ékszer elkészítése 3-4 óráig tart.
– És ha egy nőnek nem volt kézügyessége...?
– Workshopjaimon is aggodalmaskodnak a nők: „Ide véletlenül kevesebbet fűztem!” Vagy: „Jaj, ez a szem elcsúszott!” Ilyenkor mindig emlékeztetem őket, hogy a népművészetben a nép mi vagyunk. Nem léteznek „kaláriskészítő törvények”, melyek ellen véteni lehet! Ha a kalárisunk nem tökéletes, attól még a szívünket-lelkünket belevarrjuk. Ez a fontos. Foglalkozásaimon egyébként célom is megidézni a régi fonóhangulatot, hisz a kaláriskészítés régen sem volt magányos tevékenység. A lányokat az idősebb női családtagok, ismerősök tanították: s míg készült az ékszer, a generációk egymás közt beszélgettek, s az idősebbek átadták tapasztalataikat a fiataloknak. Így a kaláriskészítés a nő felnőtté válásának fontos állomása volt, beavatási rítusnak is számított. Hisz a nő akkor erős, ha kezet nyújt a másiknak.
– Ma mit tükröz a „fonóhangulat”?
– Tíz-tizenegy fős csoportokban dolgozunk, a workshop elején elmesélem a kaláris történetét, majd megkérem a résztvevőket: gondolják végig, mi az a szándék és üzenet, amit szeretnének befűzni a szemek közé. Hiszen a kaláris – azon túl, hogy egy gyönyörűséges ékszer – mindig szándékkal készül. Izgalmas eszmecserék szoktak kialakulni, s közben a 25 és a 60 éves nő egymásra talál.
– Téged ki tanított kalárist készíteni?
– Autodidakta módon, könyvekből és az internetről tanultam meg. Az első kalárisomat a kislányom keresztelőjére készítettem. Varrás közben arra gondoltam: vajon milyen lesz a lányom, amikor felnő? Milyen lesz, amikor az oltár előtt áll vagy amikor ő is anya lesz? Így ezek az érzések kerültek bele az ékszerbe. Az pedig, hogy foglalkozni kezdtem a női hagyománnyal, belső indíttatás. Kicsi koromtól érdekelt, hogy mi honnan eredeztethető, mit miért csinálunk. Ezt egyszer úgy fogalmaztam meg a férjemnek: mintha régen tudtam volna valami fontosat, amit időközben elfelejtettem... Aztán évekkel később megérkezett a válasz, miszerint a nőiségem a kulcs a zárhoz. A nőiségemen keresztül tudok leginkább kapcsolódni az örökségünkhöz. A Fonóasszony oldalam pedig ennek a csatornája.
– Honnan jött a Fonóasszony név?
– Megtestesíti mindazt, amiben hiszek. Hiszem ugyanis, hogy létezik egy nagy lélekszőttes, amit mi, nők a saját életfonalunkból készítünk. Ezért is akkora csoda a kaláris. Ha hagyjuk, hogy ez az anyag – ami valójában a kollektív női tudattalanunk – meggyengüljön, kihullik a szálak közül ez a sok csoda. Én nagyon szeretném mindezt felfogni, és benne tartani az anyagban.
– Hogy látod, mennyire ébredezik a nő, hogy visszataláljon ehhez az ősi női tudáshoz?
– Sokan járnak hasonló cipőben, mint én: keresnek valamit. Sokaknál a múlthoz való visszakanyarodás nyitja a zárat. Igen, az ember még soha nem élt ennyire nyitott, szabad világban: ami megadja a lehetőséget arra, hogy a múlthoz hozzátegyük a mai tudásunkat. A kétkezi alkotással pedig élővé tehetjük az egészet! Merjünk hát írni, festeni, kalárist készíteni; ültessük át a múltunkat a jelenbe, hogy lehessen jövőnk! És meséljünk! Ki mesélje el a következő generációnak a történeteinket, ha nem mi?
