Csendben lépdelek a bényi Szűz Mária-templom felé. Az ösvényen egy lélek sem jár, csak a csizmám sarka kopog a kavicsokon. Hirtelen enyhe fuvallat támad: végigszalad a hátamon, belekap a szoknyám aljába, s meglobogtatja a hajamba kötött kék szalagot.
„Vajon mit érezhettek ők, amikor ezen az úton sétáltak?” – merengek. „Mire gondolhattak, amikor felnéztek a két toronyra? Ugyanúgy örültek, mint ahogyan én örülök, mikor boldogság ér? Nekik is ugyanúgy fájt, ami nekem fáj? Miféle sorsok lenyomatát őrizheti ez a százéves ruha, amit ma itt, Bényben a legnagyobb tisztelettel viselek?
Átalakulásom története
Mindig is vonzott az elmúlt világ. Szeretem az analóg felvételeket, az antikváriumok hangulatát, családom régi anekdotáit. Nehéz időszakomban gyakran gondolok a felmenőimre, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy átvészeljék a rettenetes időket. Így, amikor lehetőségem adódott, hogy magamra öltsem a palóc hagyomány egyik ékességét, a kurtaszoknyát, habozás nélkül igent mondtam.
Ám nem csak az vonzott az ötletben, hogy szépen felöltöztetnek, s hogy egy napra bényi parasztlány lehetek.
Ennél is jobban érdekelt, hogy milyen érzés lesz. Hat-e majd rám olyan erővel a kurtaszoknya, hogy századfordulós alteregómnak fogom magam érezni...
Kati néni és a hagyományőrzők
„Tessék a pruszlikját végiggombolni!” – instruál Koczka Katalin néni (a bényi hagyományőrzők vezetője), miközben adogatja rám a felöltő rétegeit.
Már a nyelvem hegyén van, hogy visszakérdezzek („Mimet?”), de tétlenségemet látva, siet hozzáfűzni: „A mellényt!” „Ez a vastag, hurkaszerű anyag meg itt a pufándli! – folytatja. – Azért kell a pruszlik aljára varrni, mert ez 10-12 alsószoknyát is meg tud tartani. De ne aggódjon, magára most csak kettőt adunk!” Majd előveszi a szekrényből a necces kendőt, ami viseletem egyik ékköve lesz.
Koczka Katalin
Felsóhajtok. Ugyan nem mentem még férjhez, de biztosra veszem: a menyegző előtti készülődés hasonló érzés lehet... Kezdeti feszengésem helyét (mindenki körülöttem tüsténkedik) fokozatosan átveszi a megilletődöttség.
Megilletődöm, miközben hallgatom, hogy ezeknek a néniknek, asszonyoknak mi mindent jelent a kurtaszoknya. Van, aki az édesanyját, másik a saját fiatalkori énjét, megint más a múlt egy darabkáját keresi benne...
Valami azonban mindannyiukban közös: hogy azonosak vele, az övék. Mint örökségükre, úgy tekintenek rá.
„Ezt a szoknyát egy tanító nénitől kaptuk, aki most már jócskán elmúlt 80 éves. Bársonyból készült, ami különlegesség: ez az egyetlen ilyen darab itt, Bényben, de talán még a környéken is! A kötényét pedig – amit mi úgy hívunk, körül kötény – Juliska néni viselte az esküvőjén!”
Végül a lábbeli is rám kerül. A piros csörgős csizmáról, mivel nincs készleten a méretem, sajnos, le kell mondanom. Ám ekkorra már annyira izgatott vagyok, hogy a bőrömbe is alig férek...
Tartás és nőiség
Csipkés ingujjak, fekete csizma, necces kendő, kötény: ahogy kitipegek a szobából, csupán ennyit látok magamból. Már éppen kerekednék fel, hogy keressek egy tükröt, amikor az egyik néni odaszól: „Jaj, de csinos!” Rámosolygok, megköszönöm a dicséretet, majd arra gondolok: igen! Bár nem láttam még magam, én is ezt érzem: hogy különleges vagyok, csinos vagyok.
A kurta szoknya tartást ad. Tartást és tekintélyt. Képtelenség, hogy az ember lánya jelentéktelennek érezze magát benne; ha egy nő kurta szoknyát visel, akkor nem tudunk nem ránézni. A ruha egyszerre sugároz finomságot és nőiséget, ám mi, akik ismerjük a múlt történéseit, tudjuk: az egyes darabok mögött ott búvik az állhatatosság, a kitartás és az erő. Ezek olyasfajta attribútumok, melyeknek birtokában kizárt, hogy ne érezze magát kivételesnek egy nő...
Ők is így éreztek...
Csendben lépdelek a Szűz Mária-templom felé vezető úton. Az ösvényen egy lélek sem jár, csak a csizmám sarka kopog a kavicsokon.
Egy dombhoz érek: megállok, felnézek a templom két tornyára, s hagyom, hogy a júliusi napsugarak táncot járjanak az arcomon. „Igen, ők is így éreztek. A régi világok lányai és asszonyai” – nyugtázom.
Más volt ugyan az életük, és a körülményeik is mások voltak. Az én koromban – 27 évesen – már gyerekeket neveltek. Akár hármat, négyet is. Gondoskodtak férjükről, háztartást vezettek, s az ő feladatuk volt, hogy rendben tartsák az állataikat és a kertet.
Közben pedig traumák hadával birkóztak meg. Szerelmük besorozását, családjaik szétesését, háborúkat, szétszakítottságot éltek meg, s közben mindvégig ők voltak azok, akik tartották szeretteikben a lelket.
Nem tudhatták, hogy eljön majd az idő, amikor az emberek jó része nem tudja, hogy ki ő, és hova tartozik; amikor a legnagyobb kihívás nem a szegénység lesz, hanem a természettől való elszakadás és a társas magány... Mégis, az öröm nekik is ugyanúgy öröm, a bánat nekik is csak bánat volt.
