Vidu, azaz Szalma Nikoletta (34, Bátorkeszi) két kisgyerek édesanyja. Luna öt-, Kornél kétéves, Vidu élete most csak körülöttük forog. Félelmetesen őszinte válaszokat adott, mikor megkérdeztük tőle: Mitől nő a nő?
Szalma Nikoletta, Vidu (34) Érsekújvárott született. Hétéves korában a szülei elváltak, váltott gondoskodásban nevelkedett. 18. születésnapján döntési joggal idézte be a bíró, hogy édesanyja vagy édesapja mellett tanúskodik-e. Ez az esemény mély nyomot hagyott benne. Középiskolai tanulmányait Alsóbodokon végezte vállalkozói szakon, majd Nyitrán diplomázott pedagógusként. Az évek során több művészeti alapiskolában is dolgozott. A Vidu márka 20 éves kora óta vele együtt növekszik.
Bátorkeszin lakik családi házban a férjével, ötéves lányával és kétéves kisfiával. A házat, kertet most formálgatják. Vidu bátor nő, csodálatos kézműves alkotások kerülnek ki a kezei közül (könyve is megjelent erről). Rajz–esztétika szakos tanár. Aki kíváncsi arra, hogy lehet a Montessori-féle nevelési elvek alapján foglalkozni a gyerekkel akár otthon, kövesse be az oldalát. Nincs nagy titok, csak hagyjuk a gyereket önállóan cselekedni. Ötleteit szívesen publikálja a közösségi hálón.
– Te jó ég, mit fogok én erről mondani? – kezdi a beszélgetést. „Mióta otthon vagyok, mindennek érzem magam, csak csábító nőnek nem.” Vidu összeráncolja a homlokát, közben figyel, mert a gyerek a szomszéd szobában alszik. „Rajtam nagyon tud segíteni, ha kicsit is, de tudok magammal foglalkozni. Most például vettem az arcomra kicsit költségesebb krémeket, mert elég rossz állapotban volt a bőröm. Ezek a női foglalatosságok, mikor kifestjük vagy testápolóval bekenjük magunkat, női energiákat szabadítanak fel. Most jöttem csak rá, hogy már egy ilyen kis rituálé is milyen fontos. Csak idő, idő nincs rá... Nehéz visszatalálni a régi önmagamhoz. Én szerettem nő lenni...”
– Mi fér bele most az életedbe?
– Éppen holnap készülök kozmetikushoz: óriási esemény számomra, ha végre eljutok kozmetikushoz vagy fodrászhoz. Megcsap a szabadság szele ilyenkor, jólesik a testemnek-lelkemnek. Talán a szépségápolás az, ami visszavisz a régi énemhez. Tudom, hogy ezek csak külsőségek, mégis fontosak, hisz az átlagos hétköznapokon el sem jutok addig, hogy tükörbe nézzek. A gyerekekkel vásárolni sem lehet: lehetetlen, hogy mellettük nyugodtan próbálgassak a próbafülkében. Az anyaság sokat ad, de ezt-azt elvesz. Még mindig szoptatok, így ha elszabadulunk is, mindent gyorsított üzemmódban intézünk a férjemmel.
– Mire lenne igényed?
– Sok mindenre lenne igényem, de leginkább az empátia hiányzik a környezetemből, hogy belássák: a sor végén én is ott vagyok. Nemcsak anyaként lényeges a legtöbbet nyújtani, de az is fontos, hogy végre meg tudjam fogalmazni az új énemet. Mert minden megváltozott, mióta anya vagyok, s igen, már évek óta nem én vagyok a saját életem főszereplője.
Az anyaság csoda szép. Semmivel nem helyettesíthető érzés. Igen ám, de hogy maradhatunk egyszerre nők is? Mi történik a nővel, mikor már nem ő a főszereplője a saját életének?
– Tudom, nem jól veszi ki magát a kérdés, de mi tölti ki a napjaidat?
– A gyerekekre koncentrálok, mert hiszem, hogy ezek az évek alapozzák meg a jövőbeli életüket. Emellett a varrás a hobbim, már amennyi belefér egy-egy lopott órába. Most viszont mindent félretettem, és belevágtam egy nagy lélegzetvételű projektbe: elkezdtem vezetni a Paca alkotóházat a lakhelyemen. Sokszor megtörténik – mivel lelkes vagyok, és a kézművesség olyan nekem, mint a levegő –, hogy az alkotás mögött az emberek nem látják a munkát. Pedig most ez is sok energiát kivesz belőlem. Az altatás utáni, hosszan az éjszakába nyúló munkás órák már fárasztanak.
– Mit csinálnál, ha lenne egy egész délutánod magadra?
– Szerintem elmennék egy fejmasszázsra, esetleg színtanácsadásra. (Ezt már rég tervezem, hogy megtudjak ezt-azt a színeimről.) Vagy varrnék magamnak valamit. De több mint biztos, hogy inkább csak osztanék-szoroznék, s egyelőre próbálnám behozni a lemaradásaimat. Jó időben pedig minden bizonnyal a kertben ügyködnék. Nem igazán tudok pihenni, ezt még tanulnom kell. Nem tudom magamat előtérbe helyezni. Tudom, ezen változtatni kellene. Egy hosszú, nehéz nap után viszont jólesik a forró zuhany. Az az én luxusom.
– Nagyot változik a nő élete azáltal, hogy gyerekei születnek. Te milyen voltál előtte, hogyan gondolsz vissza a régi Vidura?
– Nem voltam az a nő, akinek a divat körül forgott az élete. Ám azért még száz százalékig nőből vagyok. Nyilván, amikor még kerestem a páromat, tetszeni akartam. De nem voltam az a mindent kipakoló nő, amilyennek a világ most az igazi nőt elképzeli. Aztán ki tudja, hogy mások mit gondolnak rólam... (Nevet.)
– Ezek a külső jegyek. Mit tudsz tenni azért, hogy kiegyensúlyozott, erős nő legyél?
– Hááááát. Szívesen járnék terápiára, de ez nem fér bele az életembe. Költséges volna – anyaságin vagyok, felújítjuk a házat, az udvart –, meg hát a gyerekek mellett nem tudok ilyen programot beiktatni az életembe. Inkább csak önerősítő gondolatokat nézegetek az interneten: ennyi fér bele.
Szeretek olvasni, belemélyedni a fejem búbjáig egy jó könyvbe – ilyenkor megszűnik számomra a külvilág. Tanulni is szeretek, többet megtudni a szakmámról: de jelenleg ilyesmire szintén nincs kapacitásom.
– Mit szeretsz magadban?
– Nehéz, mert sorban azok a tulajdonságok jutnak az eszembe, amelyeket nem szeretek magamban. Ennek sem szabadna így lenni! Mindegy. Szerethető tulajdonságom, hogy el tudom fogadni magamat. Mikor a gyerekek nagyon elszabadulnak, sokszor nem maradok higgadt, de képes vagyok megbeszélni magammal, hogy legközelebb mit kellene másképp csinálnom. Ez pont a Montessori-szemléletnek köszönhető, amelyet annyit tanulmányoztam: el kell tudni fogadni a hiányosságainkat, és azokkal együtt szeretni magunkat. Másképp nehéz lesz, állandóan küszködni fogunk magunkkal, mindig csak azt látjuk, amit rosszul csinálunk.
– Két kisgyerek mellett milyen női szerepekre tevődik a hangsúly?
– Hát, nem igazán látom a nőt a mindennapjainkban. Én jelenleg inkább anya vagyok, viszont a férjem is inkább az apaszerepét éli. Nem jutunk el kettesben szinte sehová. A nagyszülők csak félve, feltételekhez kötve vállalják el a megőrzést, mert ugye még szoptatok. Este mindketten kimerülten heverünk a kanapén. Ebből a zsákutcából jó lenne kitalálni.
– Mi lenne az, amit szívesen visszahoznál a közös életetekbe még a gyerekek előttről?
– A sminket minimalizáltam. Nincs is alkalom rá, mert a társasági életünk lenullázódott. Ám nagyon hiányzik! Régen a férjemmel rendezvényekre jártunk, sokat kirándultunk; én például nagy fesztiválrajongó voltam. A színházat is kedvelem: nemrég a barátnőimmel, ünnepek között pedig a lányommal szerveztem egy csajos színházlátogatást. Szépen felöltöztünk – igaz, azt is gyorsabban, mint ahogy egyébként jólesett volna –, és végre nőnek éreztem magam. Nagyon élveztük mindketten. Kirándulni nem járunk, mert a lányom kisbabaként nem bírta az autózást; ma meg két gyerekkel meglehetősen körülményes. Meg aztán ugyanazt kellene ott is csinálni, mint idehaza, csak ismeretlen környezetben, ami extra idegeskedéssel jár.
– Mi változhat, ha a kisebbik gyerkőc is ovis lesz?
– Megváltozik az életritmusunk! Már most készülök rá. Nálunk egyébként nehéz, mert a férjem műszakozik, tehát nincs két egyforma hetünk. A Paca alkotóházat is azért álmodtam meg, mert előre kell gondolkodni. Nagy örömömre van érdeklődés a munkám iránt. A többi meg majd kialakul. A nő is...
A húszas éveim derekán készült ez a fotó
Mikor ezt a képet nézem, megáll az idő valahol a húszas éveim derekán. Ritkán térek ide vissza, de akkor úgy érzem, újra ott ülök egyedül a beüvegezett verandán az albérletemben, magam mögött hagyva egy viszonzatlan vágyakozást. S mi az érdekes? Ha visszamegyek ezekhez a borzalmas érzelemfosz-lányokhoz, melyekről azt hittem, hogy majd felemésztenek, rádöbbenek, hogy jó a régiben elidőzni, találkozni azzal, aki akkor voltam; s aki többé már nem létezik, hisz még a nevem is más azóta.
A Paca alkotóház, ami csak az enyém
Nekem is kell valami, ami csak az enyém. Hisz napjaim nagy részében a gyerekekkel foglalatoskodom. Festünk, főzünk, együtt kertészkedünk. Okosak, szépek, hihetetlenül ügyesek; de nekem, az én kis benső énemnek is szüksége van egy kis levegőre. Ezért elindítottam a Paca alkotóházat. Azt viszont nem tudom, hogyan bugyogjon fel belőlem a nő, mert már nincs üres csatornám...
Tegnap betöltöttem a harmincharmadik évemet (naplórészlet)
Tegnap mindenféle felhajtás nélkül betöltöttem a 33. életévemet. Gyerekkoromtól él bennem a berögződés, hogy ennek a napnak másnak, díszesebbnek kell lennie, mint a többinek. Érzem az űrt, hogy most nincs torta, amin elfújhatom a gyertyát; ez a nap most egyáltalán nem más, mint a többi. Jó lett volna a hajamat megcsinálni, felvenni valami nőcisebb ruhát a jogger helyett. Így aztán nem megy lelkem ünneplőbe öltöztetése. A berögződések más negatív érzéseket is felerősítenek, olyanokat, melyekkel az átlagos hétköznapokon is nehéz szembesülni. Miután elaltattam a gyerekeket, leültem rajzolni. Már idejét sem tudom, mikor rajzoltam utoljára, s gondoltam, ezzel rendhagyóvá teszem a napom.
Legyen egy önarckép. 33 évvel ezelőtt indított szüléssel jöttem a világra. Minden különösebb indok nélkül. (Ahogy a gyerekeim is.) Vajon mikor érkeztem volna, ha nem löknek ki akkor erőszakosan az anyaméh biztonságából? Más ember lennék vajon, ha akkor bíznak bennem? Ha nem veszik el tőlem a döntés jogát? Életemben sokszor elgurult ez a fonal; sokszor hiányzott ez a bizalom – nem csak születésemkor. Mindig nehéz volt magam mellett dönteni.
Elfogadni azt, hogy én másként gondolkozom valamiről, mint a körülöttem lévők. Sokáig nem tudtam kimondani ezt a mást, mert megjelent a gombóc a torkomban, hogy ezzel talán megbántok valakit. Meg kellett tanulnom magamat motiválni, magamból erőt meríteni. És meg kellett tanulnom elfogadni, hogy emiatt néha magányt érzek. Belefogtam ugyan álmaim megvalósításába, de sokáig nem tudtam elhinni, hogy igazán sikerülhet. Tudom, hogy még sok mindent meg kell értenem, hogy a végén megbékélve és tisztán lássam önmagam. De még van időm...
