Sikeres projektek, újító szemlélet, innováció. Amikor rákeresek az interneten Németh Lívia (44, Párkány) nevére, kizárólag hasonló kulcsszavakkal találkozom. Lelki szemeim előtt azonnal megjelenik egy femme fataleüzletasszony, s kicsit izgulni kezdek az interjúnk miatt. Ám amint megérkezik a találkozónkra, a félelmem egy csapásra elillan.
Egy laza, kislányosan bájos nő ül velem szemben: árad belőle az életigenlés, a harmónia. Párja egy asztallal arrébb foglal helyet, néha cinkosok módjára összemosolyognak. Az első gondolatom, hogy Lívia legalább tíz évet letagadhatna. Majd beszélgetni kezdünk családról, munkáról, külső átalakulásról, s egyszeriben megértem, mi a sikerének a titka. Őt ugyanis – legyen szó az élet bármely területéről – nem rettenti meg a kemény munka.
Németh Lívia a párkányi Vadas termálfürdő marketingvezetője. A szállodaipari szakot Pöstyénben végezte, majd szakmai gyakorlatot szerzett Saint Tropezben. Civilben háromgyermekes édesanya: két fia (22 és 14 éves) és egy lánya (11 éves) van, valamint egy fogadott kutyusa.
– 2020-ban adott utoljára interjút az Új Nőnek. Akkor életközépi válságról mesélt, most pedig itt ül öt évvel később, teljesen kivirulva. Minek köszönhető ez a ragyogás?
– Csodát tesz a nővel, ha valaki minden reggel elmondja neki, hogy szép! (Mosolyog.) Tavaly egy nagyon nehéz időszak után ismertem meg a páromat, és azóta túlzás nélkül megváltozott az életem. Hirtelen becsöppent a világomba valaki, aki tele van spontán ötletekkel, s aki mellett minden nap egy kaland. Nemrég például csak annyit mondtam: „Úgy sétálnék egyet!”, mire másnap elvitt kirándulni a Magas-Tátrába, és együtt felmásztunk a Rysyre (Tengerszem-csúcs – a szerk. megj.). Rengeteget jövünk-megyünk, koncertekre járunk, strandolunk: újra megtanultam élvezni az életet! Szóval igen: boldog vagyok, de ehhez előbb nekem is el kellett döntenem, hogy boldog leszek.
– Ha nem túl indiszkrét a kérdés: mi történt, mielőtt megismerkedtek?
– Tavaly egy csúnya betegséggel küzdöttem. Reggelente infúziós kezelésekre jártam, 30 kilométert utaztam, mielőtt beértem a munkába. A kollégáim csak arra lettek figyelmesek, hogy egyre nagyobbak a kezemen a fekete foltok. Ám még ekkor sem álltam le, tovább hajtottam magam. Aztán az egyik kezelésemen a doktornő nagyon őszintén azt mondta: az életemmel játszom, ha nem változtatok a hozzáállásomon. És elsősorban nem a munkára gondolt…
Valahol olvastam, hogy a nő 40 felett ne hordjon A vonalú ruhát, úgyhogy be is szereztem egyet azonnal! Azelőtt csak kék és szürke darabokat voltam hajlandó viselni, de mióta lefogytam, bátrabban kísérletezek a színekkel, fazonokkal. A barna ruhát például azért hoztam el a fotózásra, mert kislányosan bájos – és szeretek egy kis játékosságot csempészni a mindennapokba. A sötétkék már egy elegánsabb, letisztultabb darab (jellemzően navy blue-val helyettesítem a feketét a gardróbomban). És természetesen készült farmeres kép is, hiszen a farmer nálam örök jolly joker fehér pólóval és zakóval!
– Hanem?
– Tudni kell rólam, hogy az elmúlt években 80 kilóról 50-re fogytam. 2020-ban, az első interjú idején már lent volt 18 kiló, majd további 13-at leadtam. És bizony elkapott a gépszíj: már nem szégyellem bevallani, de volt idő, amikor sanyargattam magam. Egy éven át minden reggel zabpelyhet reggeliztem, túrót vacsoráztam, és közben rengeteget edzettem: életemben először kockás volt a hasam. Azt képzeltem, ha majd azt látom viszont a tükörben, amit szeretnék, boldog leszek, de most már tapasztalatból tudom: nem ettől lesz boldog az ember. Lelkileg nem voltam jól, és ezt csak tetézte a betegségem. Emlékszem, a kezelés után hazamentem, végignéztem a 3 gyerekemen, és eldöntöttem: elég volt a szürkeségből, élni akarok! Elkezdtem programokat szervezni, elmentem a régóta halogatott randira. Volt, hogy fizikailag alig bírtam, de az élet megjutalmazta a próbálkozásomat. A boldogságtól mindjárt vissza is szaladt rám 5-6 kiló, de nem bánom – hisz minden deka egy közös vacsora! (Mosolyog.)
– Visszatekintve hogyan látja: mi volt az oka, hogy fogyás terén kicsit átesett a ló túloldalára?
– Azt gondolom, nagyon nehéz tudatosnak maradni, megtalálni ebben az egészséges egyensúlyt. Emlékszem, amikor elértem a 60 kilót, azt mondtam: „Wow, gimisként voltam utoljára ennyi!” 59 kilósan pedig arra gondoltam: „Most már ötössel kezdődik, vajon tudnék-e még lejjebb menni? S csak toltam lefelé a kilókat… Másrészt könnyű volt, hogy nem kellett az evésen gondolkodnom. Reggel ott volt a zabpehely, este a túró, az ebédet pedig a munkában megoldottam…
Ne spóroljunk a bókokkal! Nekem nem derogál megdicsérni egy idegen nőt sem, ha szép a haja vagy a ruhája. Hiszen egyetlen kedves mondat valakinek az egész napját bearanyozhatja!
– Mi motiválta? Hogy boldogabb legyen?
– Szerettem a testemet abban az állapotban. A fogyásom annak idején egy csúnya hasnyálmirigy-gyulladással indult, és az életmódváltással a gyomorpanaszaim elmúltak. Hosszú távon viszont a túlságosan szigorú rezsim sem fenntartható. Most ott tartok, hogy igyekszem megtalálni ebben a jó arányt. A kalóriaszámlálás megmaradt: ahhoz, hogy ne hízzak vissza, ez nálam elengedhetetlen, de nem vagyok már kíméletlen magammal. Amikor például megtudtam, hogy az interjúhoz fotózni is fognak, arra gondoltam: le kellene dobni azt a 3 kilót. De rögtön észhez is tértem: kit akarok átverni? Az olvasót vagy magamat? Hiszen ez vagyok én: így nézek ki három gyerek után. Miért ne lehetnék büszke magamra? Szóval fogtuk magunkat, és elmentünk lángosra. (Nevet.)
– Nem mellesleg, legalább tíz évet letagadhatna!
– Nemrég éppen kutyát sétáltattam, s a hölgy, akivel sétáltatás közben néha találkozni szoktam, megkérdezte: „Hol vannak a fiúk?” Mondtam neki, hogy a nagyfiam dolgozik, mire elkerekedett a szeme: ő azt hitte, hogy testvérek vagyunk! Ilyen bókokat például, amikor nagyobb darab voltam, nem igazán kaptam. S ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy testesebb nő nem lehet szép – dehogyisnem! De ennek az a feltétele, hogy jól érezze magát a bőrében. Én 80 kilósan nem tudtam.
Mindennap elmondom a kislányomnak, hogy gyönyörű. Sőt, már egyévesen annyi nőiesség volt benne, mint bennem egész életemben – például hónapokon át csak lábujjhegyen volt hajlandó járni. Amikor pedig hároméves korában közöltem vele, hogy dögös az új napszemüvegjében, csak annyit válaszolt: „Tudom!” (Nevet.)
– A környezete másképp tekint Önre, mióta lefogyott?
– Ma, ha bemegyek egy üzleti találkozóra, az emberek felfigyelnek rám, a férfiak pedig partnerként kezelnek. Van olyan illető, aki azelőtt muszájból tárgyalt velem, most pedig kedvesen érdeklődik, s érezhetően szeret a társaságomban lenni. A világ sajnos mindig ilyen volt, és ilyen is lesz. Számít a külső. Sőt, sokszorosan számít akkor, ha az ember szem előtt van – például a marketingszakmában.
– A munka világában mindig előny, ha meglátják Önben a nőt?
– Egy okos nő tudja, mikor kell a nőiségén tompítania, s mikor kell még pluszban ki is hangsúlyoznia azt. Van, amikor a farmer-zakó kombináció a nyerő, máskor a magassarkú-ceruzaszoknya. Általában olyankor szoktam csinosan megjelenni, amikor a céget prezentálom, s fontos, hogy megjegyezzenek minket. A második találkozóra viszont szinte mindig visszafogottabban megyek, mert ilyenkor szeretném, ha a mondanivalómra figyelnének. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a jó antré!
– S mi a helyzet, ha nőkkel üzletel?
– Ilyenkor szintén vissza kell kicsit venni. A legtöbb nő nem szereti maga körül a dekoratív nőket, mert akaratlanul is összehasonlítja magát velük. A munka világában pedig jobb az ilyesmit elkerülni. Engem egyébként sohasem zavart, ha egy szép nő jelent meg a társaságban, s fel akarta hívni magára a figyelmet. A ruhaválasztásából viszont mindig tudtam, hogy hányadik találkozóra érkezett! (Nevet.)
– Hogy látja: ma már egyenrangú félként kezelik a nőket a karrier világában?
– Azt gondolom, ez iparágfüggő, de nekem az idegenforgalomban pozitív tapasztalataim vannak. Ha valaki jó eredményeket hoz – mindegy, hogy férfi vagy nő –, elismerik őt a szakmában. Szlovákiában a legsikeresebb turisztikai irodák élén például nagyrészt női vezetők vannak, és senki sem kételkedik a tudásukban!
– Mennyire gyakori, hogy irigységet tapasztal?
– Előfordul. Az emberek viszont általában csak a sikereket szeretik irigyelni: a munkát, ami mögöttük van, nem. Pedig kemény munka nélkül – s most mindegy, hogy fogyásról vagy karrierről beszélünk – nincs siker! Például amikor elkezdtem fogyni, jöttek a támogató, dicsérő kommentek, amikor viszont tényleg jó formába kerültem, már a „Túl vékony vagy, ne fogyj tovább!” típusú megjegyzések kerültek túlsúlyba. Természetesen nőktől. Valahol persze éreztem, hogy ez nem arról szól, hogy az illető meg akar engem óvni; sokkal inkább arról, hogy ő nem tudja ezt utánam csinálni. De ugyanígy a karriert is említhetném. Amikor két munkahelyem volt, sokan mindjárt arra gondoltak, hogy biztos hülyére keresem magam. Pontosan ők azok, akik nem látják a 14-15 órás munkanapokat. Volt, hogy 6 órán át tampont sem volt időm cserélni, amit csak akkor vettem észre, amikor felálltam a székről. Szóval mielőtt irigykedni kezdünk, nem árt, ha tisztában vagyunk a teljes képpel!
A nők érzelmesebb, a férfiak gyakorlatiasabb vezetők. Míg a férfi A, esetleg B tervekben gondolkodik, addig a nőknek Z vagy Zs tervük is van – mi látjuk a feladatot a maga komplexitásában. Együttműködni viszont mégis könnyebb a férfiakkal. Ha valamit kérek tőlük, néha egy szikrányival sem csinálnak többet, de a feladat el lesz végezve. Míg a nők elkezdenek saját utakon járni, s nem mindig azt csinálják meg, amit eredetileg szerettem volna.
– Három gyerek mellett azt is mondhatnánk, ez emberfeletti teljesítmény. Hogyan menedzseli az idejét?
– Mindig azt mondom: ha volna ész a logisztikai cégeknél, csak egyedülálló anyákat vennének fel. Nincs az a probléma, amit egy egyedülálló anya ne tudna megoldani! Ha két tankerhajót kellene összekapcsolni, ők azzal is elbírnának. (Mosolyog.) Egyébként sok éven át merő logisztika volt az életünk, de szerencsére sose kellett választanom a család és a munka között. Ehhez persze meg kellett tanulnom határokat húzni: a karrier nem mehetett a családi élet rovására. Ha így éreztem, azonnal visszavettem. Most már annyiból könnyebb dolgom van, hogy a gyerekek nagyobbak: a nagyfiam már teljesen ellátja magát, a kisebbeket pedig osztott nevelésben neveljük az apukájukkal. Azokon a heteken, amikor ők Esztergomban vannak, én a párommal. Arra pedig tudatosan próbálok odafigyelni, hogy a gyerekeimmel több programot szervezzek. A lányom néhány év múlva tini lesz: nem akkor szeretnék észbe kapni, amikor őt már nem érdekli az anyja!
– Mi a véleménye arról a jelenségről, hogy sok nő – miközben próbál helyt állni az élet minden területén – önmagát háttérbe szorítja?
– Én is beleestem ebbe a hibába. Pedig ahogy a telefonunk lemerül, úgy mi is kimerülünk. S egy kimerült, frusztrált anyából mégis hogyan töltekezhetne a családja? Szerintem egyáltalán nem önzőség kimondani, hogy igényeljük az énidőt. Az, hogy vannak hobbijaink, esetleg néha kimozdulunk, az önszeretet részei. Illetve nem árt tudatosítani, hogy a gyerekeink előbb-utóbb kirepülnek! Ha eljön az idő, én nem szeretnék egy megkeseredett, üres ember lenni, aki nem tudja, mihez kezdjen az életével. Sőt! Inkább drukkolok, hogy mindenki találja meg a helyét a világban, nem akarom a gyerekeimet leláncolni.
– A munkahelyén vezető, otthon anya, a párja mellett nő. Mégis hogyan egyensúlyozik ennyi szerep között?
– Mindenhova gyalog megyek! Míg beérek a munkába, lerendezem a családot fejben; amíg hazasétálok, leteszem a munkahelyi teendőket. Illetve néha muszáj emlékeztetnem magam, hogy lassítani kell! Ha csak nem szerveket ültet át az ember, a teendői megvárják. Továbbá az olyan elmélyülést igénylő munkák is jót tesznek, mint a főzés. Ha jól emlékszem, Borbás Marcsi mondta egyszer, hogy anyáinknak is ez jelentette a terápiát. Szépen helyretették a gondolataikat, míg bedagasztották, meghajtogatták a tésztát.
– Mit tapasztalt: nem félnek a férfiak a karizmatikus, határozott nőktől?
– Dehogynem! (Nevet.) Sokáig azt hittem, azért nem hívnak randira, mert három gyerekem van.
Aztán a párom is bevallotta, hogy az elején kicsit tartott tőlem: túlságosan erős nőnek látszottam. Érdekes, mert belül sosem éreztem magam annak – valamiért mégis ez jön át a külvilágnak.
– Egy picit beszéljünk még a külsőségekről: hogyan törődik a szépségével?
– A szépséget most már az egészség felől közelítem meg. Az első és a legfontosabb: nem hagyom ki az éves szűréseket! Mindig megdöbbent, hogy olyan rendszerben élünk, ahol az állam fizeti az éves kontrollt, sokan mégsem járnak el nőgyógyászhoz, fogorvoshoz. Ami a szépségápolást illeti, sokáig nem igazán költöttem magamra: az volt a legfontosabb, hogy a gyerekeknek meglegyen mindenük. Most már viszont havonta eljárok kozmetikushoz. A mezoterápia fájdalmas dolog, de utána mindig elhiszem, hogy tettem valamit a bőröm egészségéért! Illetve a szülinapomra kitetováltattam a szemöldököm, az eredeti ugyanis a 90-es években maradt. (Nevet.) Sminkelni csak nagyon enyhén szoktam, az alapozótól úgy érzem, befullad a bőröm. A szempillámat viszont szeretem kiemelni, spirál nélkül nem megyek sehova. Talán a hajam az egyetlen, amire hajlandó vagyok többet költeni: mindig is rövid hajam volt, mióta viszont megnőtt, háklis vagyok rá. El lehet képezlni, mit éreztem, mikor tavaly egy nagyon menő szalonból elégetett, narancssárga frizurával jöttem ki... Rögtön vissza is mentem a régi fodrászomhoz, hogy mentsük a menthetőt – azóta szerencsére sikerült szépen visszaápolnunk.
– Miközben hallgatom, arra gondolok: olyan rugalmasan veszi az élet kihívásait!
– Tizennégy évesen elkerültem a komáromi gimibe, így nagyon hamar önállósodtam. A kollégiumban megtanultam alkalmazkodni, s alkatilag is toleráns vagyok, szinte lehetetlen kiborítani. Később éltem Pöstyében, majd Franciaországban – biztos vagyok benne, hogy ezek az évek is hozzátettek a rugalmasságomhoz. Egy dolgot viszont sohasem tudtam – s ma sem tudnék – elképzelni: hogy végleg elköltözzem Párkányból!
– Ennyire szereti a várost?
– Szeretem a kisvárosi miliőt, s azt a jó értelemben vett álmosságot, ami belengi Párkányt. Emlékszem a gyerekkori vasárnap reggelekre: az ablakokban friss rántott hús illata terjengett. Az utcákon pedig egy árva lélek sem volt, mert sokan még az előző esti mulatságot pihenték ki. Valahogy ez a hangulat jelképezi számomra a megnyugvást, az otthont. Nem mellesleg fantasztikus helyen élünk a Duna mellett, alig egy órányira Budapesttől, egy világvárostól! Párkányban tehát megtalálható minden – és mindenki – számomra fontos.
