Aki Magyarországon vállal munkát, az csupán országot cserél, de nyelvet nem. Mégsem lesz „Magyarban” otthon, mert ott sok minden idegen. Például azzal fogadják, hogy „Na, megjöttek a csehek”. Vagy „Húzz vissza a Duna túloldalára”.
A szomszéd fűje mindig zöldebb. Valahogy az derül ki, mikor az után nyomozunk, mit jelent „magyarban” dolgozni, s ők, az anyaországiak milyennek látnak bennünket onnan, a túloldalról.
Kettős adminisztráció? Euróirigység? Határon túli támogatások (mi dolgozunk rátok)? Ki él jobban, ti vagy mi? Ezek azok a témák, melyek szóba kerülnek, mikor megkérdezzük, hogy mit jelent szlovákiai magyarként Magyarban dolgozni. A határ mentén ma már senkit nem lep meg, ha valaki az egyik országban lakik, s a másikban dolgozik. Húsz éve még kuriózumnak számítottak a szlovákiai munkavállalók, sőt sok helyen furcsán is néztek rájuk. „Elveszik a munkánkat” – ültette a magyarországiak gondolataiba az akkori politika. Interjúalanyaink egyöntetű tapasztalata, hogy ez a hozzáállás mára eltűnt, jellemzően befogadó közeggel találkoznak.
Ma hozzávetőleg 10 ezer szlovákiai dolgozik Magyarországon. Mi most Párkány túloldalán, Esztergomban kutakodtunk – ahol, ugye, a Mária Valéria híd megnyitására csak 2001-ben került sor. Ez jelképes tett is volt, mert a lezárt híd (amit a németek negyvennégyben felrobbantottak) nem véletlenül nem zsenírozta a kommunistákat. Nem akarták ugyanis, hogy az itteni magyarok gyakrabban találkozzanak az ottaniakkal. Hát ennek már több mint húsz éve vége. Az átadás után nemsokára megindult a forgalom, az itteniek elkezdtek átjárni dolgozni – a határmelléki városok és települések ugyanis leszakadt régióknak számítanak, alig van méltó munka.
,,Én Revoluton keresztül próbálom kimenteni a forintot euróra. De a magyar kollégák is rendszeresen vásárolnak Szlovákiában, be se lehet jutni a párkányi boltokba.”
Pénz beszél, munka ugat
A kommunizmusban arra törekedtek, hogy minden ember tudjon valahol dolgozni. Most már ezzel – legalábbis a határ menti régiókban – nemigen törődnek a politikusok. Bogdányi Csaba (Helemba) 2004-ben azért döntött úgy, hogy a határ túloldalán keres munkát, mert az akkori minimálbér jóval meghaladta a szlovákiait. Ott pedig, ahol ő él, még inkább lejt a pálya, mert kevés a munkalehetőség.
„Párkány és környékén nehéz volt munkát találni. A jó helyek mind foglaltak voltak, sokszor csak kihalásos alapon lehetett elhelyezkedni” – jegyzi meg mosolyogva Csaba, aki három nagy gyárban is dolgozott Magyarországon. Általános tapasztalata, hogy a külföldi cégek igyekeznek az itteni munkásból a maximumot ki préselni, óriási teherbírást várnak el, akár lépésszámlálóval ellenőrzik, vajon eleget lépegetnek, dolgoznak-e.
– Húsz éve még ferde szemmel néztek a határon túli munkavállalókra – kezdi Csaba. – Már a recepciónál szembesültem ezzel, a portás első mondata az volt: „Na, itt vannak a szlovákok! Elveszik a munkánkat.” Volt egy üvegplafon, a határon túliak ezt nem tudták átütni: hiába igyekeztek, a ranglétrán nem tudtak feljebb jutni.
Bogdányi Csaba
Későbbi helyén Csaba már több száz másik felvidékivel dolgozott, s a légkör befogadó volt. (A palócos tájszólását azért itt is megmosolyogták.)
– De azért itt is simán leszlovákoztak, sőt sokaknak mi voltunk a csehek! – folytatja Csaba. – S nem csak az idősebb generáció tagjai beszélnek így rólunk, akiknek kimosták az agyát! Élnek még mindig a sztereotípiák, pedig szomszédok vagyunk, s mégis alig vagyunk kíváncsiak egymásra. Sokan megkérdezték, hogy vannak-e nálunk medvék.
– Milyen kép él akkor Szlovákiáról?
– Szlovákia rendőrállamként él sokak fejében, hisz keményvonalasabb volt, mint a Kádár-rendszer. Most meg úgy látják, hogy mi itt jobban élünk. Az eurót például nagyon irigylik. Ezért is volt felüdülés visszajönni, és itt elhelyezkedni.
Az én tapasztalatom, hogy a szakszervezeteket átható korruptság itt nem olyan mértékű, és magasabbak a bónuszok. Pontosabban: nálunk kevesebbet panaszkodnak az emberek.
A szomszéd fűje mindig zöldebb
Forgács Péter (ő készíti egyébként a keresztrejtvényünket) hatodik éve tanít Magyarországon. Előtte Párkányban dolgozott, szintén pedagógusként. A biztos tanári állás azonban egy idő után már nem is tűnt olyan biztosnak, mert drasztikusan csökkent a gyereklétszám. Péter ma Esztergomban oktat, szerencsés a szakpárja, kevés ugyanis a matematika–fizika szakos tanár. Munkahelyére más is érkezik a Mária Valéria hídon át, az igazgató nő és pár kolléga szintén. Péter szerint az emberek mindenhol ugyanolyanok, viszont a magyar oktatási rendszer bürokratikusabb, az adminisztráció is több idejét rabolja el a tanárnak.
„Ezt valószínűleg sosem fogom megszokni” – mondja nevetve. Egyébként az, hogy odaátról vagyok, szóba sem kerül – meséli Péter. – A diákok között is alig. Hiába kezdeményeztem, hogy beszéljünk róla, nemigen érdekelte őket a téma. Persze nem hagytam annyiban, áthozom őket Párkányba osztálykirándulásra. Leginkább azon izgultak, hogyan fognak majd rendelni a strandon. Hát magyarul! – mondtam. Szerettem volna, hogy a saját bőrükön tapasztalják meg, mi a helyzet odaát. Szembetűnő ugyanis, hogy az átjárás a két város között nagyrészt egyirányú. Mi megyünk, de ők nem annyira jönnek, és ha mégis, akkor általában vásárlási szándékkal.
Forgács Péter
– Amúgy jól érzem magam a „szomszédban”, mert úgy érzem, megbecsülnek. A matek és a fizika mellett szépirodalommal foglalkozom, megjelent a második novelláskötetem. Kedves gesztus, hogy a magyaros kolléganőim besoroltak az érettségi tételek közé. A diák néha úgy felel „belőlem”, hogy közben matematikát és fizikát tanítottam neki.
– S mit tart a szemlélet rólunk?
– Örökös téma, hogy melyik országban könnyebb az élet. Sokan úgy tartják, hogy mi itt jobban élünk, pedig nálunk nincs rezsicsökkentés, extra családtámogatás. A rendszer is jóval szűkösebb lehetőségeket biztosít. Kérdeznek aktuális eseményekről, többen a Pátria Rádiót is hallgatják. Aki itt él a határ mentén, jobban képben van.
Azok a kollégák viszont, akik messzebbről érkeztek, már kevésbé tájékozottak. Van például, aki az óvodafelújítási támogatásokat nehezményezi, mondván, bőven lenne helye annak a pénznek Magyarországon is...
Tágann horizont
Stubendek Attila (Komárom) magyar cégnél dolgozik, de otthonról. A Pázmány Péter egyetem információs karán végzett: a képzést nagyon jónak tartja, mert megtanította gondolkozni. Régebben barátnőjével – mára feleségével – naponta ingáztak, akkoriban reggelente nem győzték kerülgetni a szlovákiai rendszámú autókat.
„Igen, sokan azt hiszik, hogy mi itt jobban élünk Szlovákiában, s amikor elmondjuk, milyen problémákkal küszködünk, nagyon csodálkoznak” – vág mindjárt a közepébe.
– Miért magyar céget választottál munkahelynek?
– A munkatársak választották egymást, az egyetemi kollektívánk ugyanis együtt maradt. Már az egyetem alatt együtt dolgoztunk, s ma is együtt fejlesztünk. Dél-Szlovákiában kevés az ilyen teremtő, államilag támogatott központ, ahonnan kinőhetnek a miénkhez hasonló cégek. Nagyra értékelem, hogy stabil a helyzetünk, hisz az ügyfélkör kicsi.
Stubendek Attila
– Két kisgyermek apukájaként, családfenntartóként mik a tapasztalataid a két ország közti adminisztrációval kapcsolatban?
– Az ügyintézés könnyebb Magyarországon. Tetszőleges kormányhivatalban, helyileg bárhol intézhetők az ügyek, az informatikai rendszer átjárható. Ha az egyikben elkezdjük az ügyintézést, bármelyik másik kormányablakban folytathatjuk. Az online segítségnyújtás is okozott meglepetést, ünnepnap válaszoltak az este írt levelemre, segítséget kaptam. Hozzávetőleg idehaza nyolcszor annyi papírt kell kitölteni egy ügyhöz, olyat is, amit már tízszer leadtam. Sőt, „röghöz vagyunk kötve”, az ügyintézéshez utazni kell.
– Mit gondolnak a hozzánk érkező anyaországi támogatásokról?
– Magyarország azokat a szegényebb régiókat támogatja munkalehetőségekkel, ahol magyarok élnek; hisz a saját államunk nem gondoskodik rólunk. Mi, szlovákiai magyar munkavállalók Magyarországra adózunk, és sok olyan támogatás van, melyet lakhely híján nem tudunk kihasználni.
Így nekünk ez nettó veszteség, mintegy „megtámogatjuk” vele a magyar gazdaságot. Ennek az ajtónak a kétirányúvá nyitásaként, egyfajta kompenzációként tekinthetünk a hozzánk érkező magyar állami támogatásokra.
Bogdányi Erika (Helemba) szülésznőként dolgozik az esztergomi kórházban. Szívesen fogadták, mivel ott is nagy a szakemberhiány az egészségügyben.
– A középiskolai tanulmányaimat és a szülésznői képzést is Magyarországon végeztem – árulja el Erika. – Egy ideig idehaza dolgoztam, de nem a szakmámban. Szlovákiában szülésznő nem vezethet szülést, a határ túloldalán viszont igen. Pedig a szülésznők lelki támogatással és segítő eszközökkel vezethetik át a nőket a szülésen: ilyen az olajozás, a bordásfal és a labda használata, a relaxációs zene.
– Szülnek is nálatok határon túliak? Milyen a leterheltség?
– Hogyne, kórházunk látja el Esztergomot és vonzáskörzetét, és szeretettel várjuk a külhoni magyar kismamákat is. A betöltött 36. hét-től lehet hozzánk jelentkezni – dôverás biztosítással. A leterheltség változó, a legkomolyabb helyzet talán az az éjszakai műszak volt, mikor nyolc szülést bonyolítottunk le, ott már az utolsó szóba jöhető ágyunk is ki volt használva. Általában viszont hozzávetőleg négy fő tartózkodik a gyerekágyon.
Bogdányi Erika
Grgić Viktor (Komárom) húszas évei végén jár, az egyetem miatt ment Magyarországra, a Corvinuson tanult. Szakmai gyakorlatát egy magyar reklámügynökségnél kezdte, s aztán „ott ragadt”.
– Kényelmes volt, hogy egyetem mellett is dolgozhattam – kezdi Viktor. – A Covid alatt a cégünk az elsők közt állt át home office-ra, így itthonról is tudtam dolgozni. Az előrelépésnek sincs akadálya, mára több munkakörben kipróbáltam magam. Hátrányt talán az egyetemre való felvételinél jelentett a felvidékiség, a két ország rendszere nehezen átjárható. A versenyeredményeket nem számolták be a pontok közé, az érettségi értékelését előnytelenül váltották felvételi pontszámra. Ezt a hátrányt több nyelvvizsgával kompenzáltam.
– Beszélsz arról, hogy Szlovákiából érkeztél?
– Már a vezetéknevemet sem tudják kiejteni, beletörik a többség nyelve, így téma vagyok – bár legtöbbször azt hiszik, horvát vagyok. Diszkriminációt viszont nem tapasztaltam, a közeg befogadó. Az, hogy több nyelvet beszélek, és ismerem a szláv mentalitást is, hatalmas előny a munkám során, mert tágabb a horizontom. Helyükön tudom kezelni a versenytársakat, mert ismerem a gondolkozásukat, vagy hogy csak egy apróságot említsek: kontextust tudok adni egy átvett reklám fordításának.
– Mit gondolnak a magyarok rólunk vagy Szlovákiáról?
– A felvidéki magyar létet nem igazán ismerik, a többségnek fekete lyuk az egész ország, a kisebbségi létet pedig el sem tudják képzelni. Nem értik, mit jelent az, hogy mindenhonnan kilógsz, másodrendű állampolgárként élsz a hazádban. Volt, hogy megkérdezték, miért is maradtam Magyarországon, ha tudok szlovákul, hisz ott euróban fizetnek... Olyanokat kérdeznek, hogy melyik ország történelmét tanultuk, létezik-e a „nyelvtörvény”, használhatjuk-e a boltban vagy a postán a magyar nyelvet. Azt szerencsére már nem róják fel, hogy elvennénk a magyarok munkáját, hisz egyre több a külhoni munkavállaló a volt keleti blokk országaiban.
