Nagyjából tizenkét-tizenhárom éves koromban volt egy barátnőm, akivel tanítás után gyakran beültünk a cukrászdába. Néha pedig a könyvesboltba vagy a játéküzletbe mentünk, mielőtt az állomásra sétáltunk volna. Noha ő az egyik buszra szállt fel, én a másikra, az odáig vezető utat mindig közösen tettük meg. Aztán jött a szempilla-pöndörítő, és hirtelen minden megváltozott...
Emlékszem, ahogy több osztálytársamat is roppantmód foglalkoztatni kezdte, milyen márkát visel, milyen az arca, milyen a feneke és a cicije. Én meg azon sopánkodtam, hogy az addigi barátnőm a szokásos körutunk helyett inkább a drogériát meg azt a bizonyos szempilla-pöndörítőt választotta, amiről azt sem tudtam, micsoda. Végül egyedül mentem a játékboltba, és vettem magamnak egy jópofa kulcstartót, amit a nyakamban függő kulcscsomóra akasztottam.
Sztoriidő
Nem voltam egy divatdiktátor, na. Igazából most sem vagyok az. Talán a divat az egyik legutolsó dolog, ami érdekel – szoros versenyben áll a matekkal meg a fizikával. Mégis rosszulesett, mikor addigi legjobb barátnőmről kiderült, hogy teljesen más dolgok érdeklik, mint engem. Többé nem találtuk a közös hangot, sétáink az állomásra kínos csendben teltek, mígnem teljesen felhagytunk velük. Eltávolodtunk egymástól.
Végül boldog véget ért a dolog, hiszen idővel rájöttem, hogy minden ember más. Mindenkit más érdekel, és ez így van jól. Akkor lennénk igazán nagy bajban, ha mindenki egyforma lenne. A világ mindjárt unalmassá, az élet pedig lélekrombolóan egyhangúvá válna.
Életem első egzisztenciális krízise ezzel tehát meg lett oldva. Végül az iskolában is találtam olyanokat, akikkel nem szempilla-pöndörítőkről meg ruhákról, hanem sorozatokról, filmekről, animékről beszélgethettem. Lettek új barátaim...
Szezonális divat szerinti fenék
És hogy miért meséltem ezt el? Mert ma is meglep, ha valakit túlzottan foglalkoztat a külseje. Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem nézni, ha valaki szépen öltözik, jó a frizurája. Egy pillanatra még némi irigységet is érzek, amiért van energiája és tehetsége arra, hogy ezt összehozza. (De aztán elég megmozgatnom a lábujjaim a kényelmes bakancsomban, vagy érezni kedvenc kockás ingem puhaságát, és mindjárt rájövök: számomra még mindig a praktika és a kényelem az elsődleges szempont.)
Az igényes ruházkodás ellen nincs kifogásom, de amikor az ember például a feneke vagy a szája formáját alakítja a szezonális divat szerint, azon bizony ráncolom a szemöldököm.
Jennifer Aniston elhibázott arcfeltöltése is a ,,pillow face" nevű jelenséget eredményezte.
Mit mondtál, hány éves vagy?!
A napokban láttam egy videót a neten, ahol a nézőknek meg kellett saccolniuk, hány évesek a képeken szereplő nők. Átlagosan 35-45 közé lőtték be a korukat, holott a legtöbbjük még huszonöt sem múlt. Nyilván extrém példákat láthattunk, de aggasztó, hogy mennyire fiatal lányok is úgy gondolnak magukra, mint akik nem elég szépek... S pont ezért ajánlatos a külsejüket mindenféle sebészeti beavatkozásokkal és injekciós tűkkel fiatalon tartani.
Ha a sima bőrüket ennyire görcsösen vizslatják, apró tökéletlenségek után kutatva, vajon mit éreznek majd, amikor meglátják az első ráncot a tükörben? Lássuk be, egyelőre nem ismerünk olyan fiatalító csodamódszert, amelyik semmissé teszi az idő múlását. Az a piszkos idő csak múlik, mi pedig érünk, majd a végén méltóságteljesen megöregszünk...
Madonna és Nicole Kidman
Minden arc egyforma
Persze nem lehet csodálkozni azon, ha a nők félnek, sőt egyenesen rettegnek az öregségtől, hiszen még a csapból is a ránctalanító csodaszerek, a harminclépéses hajápolási rutinok és egyéb költséges huncutságok folynak. A közösségi médiában mindenki karcsú, hibátlan bőrű, fényes, dús hajú és felhőtlenül boldog, ha fogyasztó és izomnövelő nyúltápot eszik. Ezt látjuk naponta, s ezt látják a fiatal lányok is (részben ők is termelik ezeket a képeket...).
Ma, mikor az individualizmus korát éljük, minden arc egyforma, nincsenek egyéniségek, senki sem elégedett magával. És hogy miért nem? Hát azért, mert amikor a tükörbe néz, nem önmagát látja, hanem azt az illetőt, akire mindenképpen hasonlítani akar, csak éppen sehogy sem sikerül. De ha a belső nem hasonlít, akkor a külső sem fog.
A szépség vakolása
Azt hihetnénk, hogy a tökéletes szépség elérésére tett eszeveszett igyekezet újkeletű, de már jó kétszáz évvel ezelőtt is sok pénzt kicsaltak kétségbeesett hölgyek zsebéből, hogy elérhessék a kívánt fizimiskát. Oldalakat lehetne megtölteni azzal, micsoda gyalázatos és egészségre veszélyes módszerekkel fehérítették a bőrüket vagy festették a hajukat a velencei nők.
A kissé száraz felsorolás helyett álljon itt a kedvenc tényem: a 19. század első felében egy angol vicclap, a Punch A szebbik nem vakolása címmel jelentetett meg írást a viktoriánus nők szépítkezési lázáról. Ebben a gunyoros írásban úgy vélekedtek, hogy a hölgyeket gipszből formázzák meg, aztán Frankenstein tanítványa életet ad nekik (amivel megszületik az újfajta, hazug nő).
A lap minden bizonnyal a jövőbe látott, hiszen ahogy néhány hölgy sminkel, azt valóban csak vakolásnak lehetne nevezni; ráadásul az örök szépség hajszolása közben sokan szörnyűséges fizimiskára tesznek szert, igazi Frankensteinnék lesznek.
A gonosz mostoha esete a tükörrel
„Szép vagy, szép vagy, de Hófehérke százszor szebb!” – mondogatta a tükör a gonosz királynőnek. Ismerjük a történetet, rossz vége lett a mostohának. Tanuljunk az esetéből: ne másokra hallgassunk, amikor saját szépségünket, értékeinket ítéljük meg. Hallgassunk magunkra, hiszen rajtunk kívül senki sem tudja jobban, mi áll jól nekünk. Általában az, amiben magabiztosnak érezzük magunkat.
A magabiztosság a legjobb viselet, így aztán ha szépítkezni akarunk, tegyük azt. Ha játékboltba szeretnénk menni, akkor ne akadályozzon ebben semmi sem. Legyünk önmagunk! Ennél szebb dolog nem létezik a világon.
