Senki a világon nem érthet meg minket, nőket olyan jól, mint egy másik nő. Mert a férfiak, úgy látszik, a Marsról jöttek. Egy fikarcnyi együttérzést sem tudunk kicsikarni belőlük! Például nem hajlandók együtt könnyezni velünk kedvenc sorozatunkon; a vásárlást végigmorogják (hisz szoknyát akartál venni, mit keresünk akkor a pulcsiknál?), és nem értik azt sem, miért kell beülni egy presszóba, ha egyszer otthon is van kávéfőzőnk (ő vette karácsonyra)… És míg mi romantikus hangulatban a naplementét bámuljuk, nem átallja megjegyezni: mikor megyünk már haza, megesznek a szúnyogok!
Éppen ezért egy nőnek szüksége van barátnőkre.
Egyik délután, mikor épp egyedül voltam otthon a lányommal, Majával, betért hozzám Ildikó. Teázgattunk, beszélgettünk a szokásos, hétköznapi dolgainkról, természetesen a lányommal együtt, aki felnőttesen közénk telepedett. Barátnőm kissé lehangolt, épp azt tárgyaljuk, milyen hervadtak vagyunk, mikor egyszer csak becsönget Emese, a nővérem. „Gyere ki, légy szíves – ordít a kapucsöngőbe –, Vali küldött neked négy zsák ruhát, egyedül nem bírom becipelni.” Jézus Mária, kiáltok föl, mikor meglátom a hatalmas zsákokat. Mit kezdjek ennyi cuccal?
Segítsééég! Ildikó, el ne hagyj! Egyedül nem bírom átnézni ezt a sok mindent! Ildikó szívesen marad: a női kíváncsiság nagy hatalom. És az óriási szatyrok mélyén sok izgi dolog lapul. Három válltáska a kilencvenes évekből. Kell? Nem kell. Jó, nézzük tovább. Egy fekete cipő. Rám kicsi, Ildikóra nagy. Asztalterítők, valamelyik nagymama stafírungjából. Sajnálták kidobni, továbbküldték, hátha „jó lesz még valamire”. Hamar döntünk: mi is továbbküldjük. Vagy negyven textil zsebkendő, gondosan kimosva, vasalva, pedánsan élre hajtogatva. Kettéosztjuk. Téli „tundrabugyik”, hasszorító a hetvenes évekből…
Piros téli szoknya. Na, ez már valami. Próbáld csak fel, Ildikó! Nahát, mintha rá szabták volna! Hamarosan egész sereglet ruha kerül elő a csomagból, mind Ildikó mérete: csíkos fölső, macimintás rövid ujjú, csipkés hálóing, selyempizsama, vagy négy tök jó, márkás farmer.
Ildikó hamarosan a tükör előtt táncol. Mindannyiszor úgy lép ki a fürdőszobaajtón, mint valami ünnepelt sztár, már csak a reflektor meg a füstgép hiányzik. Mi vagyunk a lelkes közönség: mindegyik ruhadarabot megtapsoljuk, illetve gyorsan levetjük. A divatbemutató folytatódik: természetesen nekem is mindent fel kell próbálni. Téli pulcsi, nyári top – akármi jöhet. A jókedvünk most már határtalan. Maja éppúgy kotorászik kis kezeivel, mint mi, felnőttek. Unokatestvérem lányának kinőtt ruhái közt turkál. Egyik szoknyát a másik után rángatja magára, rázza a kis fenekét, mint valami táncosnő. Egyik blúzhoz pillangószárnyakat húz, röpdös a szanaszét heverő ruhadarabok közt. Csalhatatlan ízléssel közli velem, melyikben fog hétfőn oviba menni, és azt is, melyik ruha nem neki való…
Észre sem vettük, és három órát töltöttünk el a ruhák szortírozásával! Ildikó egy egész táska új szerzeménnyel távozhat. Nagyot sóhajtva néz vissza az ajtóból: Jaj, de jó volt ez az este! Pont ez a néhány új gönc hiányzott a lelkemnek!
Mintegy végszóra, megjelenik a férjem. Döbbenten néz szét a viharvert szobán. Ez meg mi? – kérdi. Valitól kaptuk, felelem, és már éppen kezdeném megmutogatni új cuccaimat, de ő folytatja: És mikor lesz elrakodva? Mikor, mikor? Majd. Most nem ez a fontos! Lassan hazaér a fiam is. Ő is kap két nadrágot, de mindez semmiség a ki tudja, hány női pulcsihoz, szoknyához képest. Próbáld fel, mondom neki. Kíváncsi vagyok, jól áll-e rajta. Úgy néz rám, mintha megbolondultam volna. Most, anya? Minek kell most nekem öltözködni? De hát ez csak két nadrág, felelem megdöbbenve. Én nem értem, mi a baj. Ő meg nem érti, mit akarok most ővele…
Jaj, istenem, ezek a férfiak! Tényleg a Marsról jöttek. Csoda-e, hogy nem tudok barátnők nélkül élni?
