Négy hely van a nagyvilágon, ahol teljesen otthon érzem magam. Az első egy kis palóc falu az Érsekújvári járásban, Pozba, ahonnan származom, és ahol 18 éves koromig éltem. A második a cseh főváros, Prága, ahol egyetemistaként 5 évet töltöttem. Majd Dunaszerdahely következik, ahol 18 éven át tanítottam a Vámbéry Ármin Gimnáziumban. Végül az amerikai Seattle, a Csendes-óceán partján, ahol 28 éve élek.
A négy életszakasz legrövidebbike, Prága az, ahol a világról alkotott nézetem formálódott, ahol életre szóló barátságokat kötöttem, ahová mindig örömmel és várakozással térek vissza. Diákként talán még nem is tudatosítottam, hogy egy életre rabul ejtett a város. Tény, hogy érzelmileg szorosan kapcsolódom Prágához – annak ellenére is, hogy rengeteget változott.
Pásztor Márta: „Közel fél évszázad, egészen pontosan negyvenhat év telt el azóta, hogy eljöttem Prágából. Ha odalátogatok, nemcsak turista vagyok, hanem kicsit haza is megyek...”
Kezdetben, a rendszerváltás előtti években, amikor posztgraduális tanulmányaimmal kapcsolatban vagy épp egyetemi találkozókra utaztam fel Prágába, még nem észleltem változásokat. Az utcákat még nem árasztották el a turisták, még ugyanabban a Csehszlovákiában voltam, mint amelyikbe beleszülettem. A nyolcvanas évek végének politikai változásaival aztán sok minden más lett, és az az idő is eljött, amikor már csak útlevéllel lehetett Csehországba utazni. Ez először hihetetlenül furcsa érzés volt.
Más emberek, ugyanaz a város
Ha összeszámolom, egyetemi tanulmányaim befejezte óta tizenötször sétáltam újra az arany Prága utcáin. Szinte mindenlátogatásom más szerepkörben talált. A kilencvenes évek elején mutattam meg először Prága nevezetességeit a fiamnak. Pár évvel később túravezetőként és tolmácsként kalauzoltam végig a városon jövendőbeli anyósomat, annak nővérét és a nővére férjét. Ugyanazon év őszén egyetemi éveim színhelyeit barangoltam be, akkor a férjemmel együtt. Ha Prágában jártam, általában egyik vagy másik cseh barátnőmnél, esetleg valamelyik egykori diákom lakásán szálltam meg, így sosem éreztem, hogy elszakadtam volna az ottani életmódtól. Azt ettem, amit a vendéglátóim elém tettek, hagyományos és egyszerű cseh ételeket. Sosem akartam elmerülni a város változó gasztronómiájában. Mindig villamossal, busszal vagy metróval utaztam egyik helyről a másikra, s csak sokkal később, 2007-ben tapasztaltam meg, milyen idegtépő Prágában autóval közlekedni...
Mióta Amerikában élek, háromszor voltam újra Prágában: két alkalommal a férjemmel, egyszer a húgommal. Korábbi látogatásaimhoz képest ekkor már nagyon szembetűnők voltak a változások. Szinte mindenütt jelen volt a nyugati, az amerikai befolyás, és a turistáktól sok helyütt szinte alig lehetett mozdulni.
A kétezres évek
Amikor a férjemmel 2007-ben autóval érkeztünk Prágába, akkor is az egyik barátnőmnél szálltunk meg. Ő azt tanácsolta, hogy ha városnéző sétánk során megéheznénk, mellékutcákban keressünk éttermet, olyat, ahol a helyiek étkeznek. Csak a belvárosban értettem meg igazán, miért mondta ezt. Rengeteg turista nyüzsgött mindenütt: a látványos történelmi helyeken, a Vencel téren, az Óváros téren, az Orlojnál, a sétálóutcákban, a vendéglátóhelyeken.
Szinte sokkolt, hogy a prágai vár, a Hradzsim bejáratához közel, a város csodás, vörös háztetős panorámája előtt egy Starbucks kávézó éktelenkedett! Meglepett, hogy a Szent Vitus-székesegyházba és az Arany utcácskába belépőjegyet kellett váltani. Régebben ezek ingyenesek voltak. Ráadásul mindenütt hosszú sorok álltak. A Károly hídon már nem lehetett úgy átsétálni, mint például egyetemi éveim alatt, amikor néhány kelet-német turistán kívül alig volt ott valaki. És persze minden drágább lett. Azt meg egyáltalán nem értettem, mit keresnek a kürtőskalácsozók Prágában. Kellemesen megleptek viszont a modern építészeti és művészeti alkotások: a Táncoló Ház, a mozgó Kafka-fejszobor, a sárga pingvinszobrok a Moldva partján, illetve az arc nélküli babaszobrok a Kampa parkban.
Tíz évvel később, 2017 tavaszán újra kedvenc városomban tölthettem röpke négy napot, ezúttal a húgom társaságában, aki szintén Prágában járt egyetemre. Az Ady Endre Diákkör fennállásának 60. évfordulójára rendezett ünnepségen, a nagytalálkozón vettünk részt. Jó volt találkozni a barátainkkal, elmenni velük egy-egy régi sörözőbe, együtt nosztalgiázni, na és persze elzarándokolni mindkettőnk egyeteméhez. A várba könnyen fel tudtunk sétálni, a Strahov városnegyedbe is, mert a szállónk ott volt a vár alatt, a Kisoldalon. A Károly Egyetem egyik épülete is közel volt hozzánk, ahová egykor a várlépcsőkön legyalogolva jutottam el a matematikaórákra.
Emlékek és valóság
Utoljára 2019 júniusában jártam Prágában. A férjemmel ekkor ugyanott szálltunk meg, ahol korábban a húgommal. Gyakran felmentünk a várba, mert a kilátás onnan az egyik nagy kedvencem. Közel volt a Károly híd, így könnyen elgyalogolhattunk az Óváros térre a másik nagy kedvencemhez, a lenyűgöző Týn-templomhoz. Gondolatban előre felkészültem, hogy ezúttal semmi változás sem fog meglepni. Tévedtem. Kiderült, hogy az éttermek szinte már nem is kínálnak hagyományos cseh ételeket. Mint megtudtuk, sok vendéglő külföldi tulajdonban van, és főleg divatos, nemzetközi ételeket készít, hogy a turisták kedvében járjon. Csak hosszú keresgélés után találtuk meg végre azt a helyet, ahol a híres knedlo–vepřo–zelo hármasával (disznósült knédlivel és káposztával), plusz egy korsó cseh sörrel hihetetlenül jól lehetett lakni.
Most is végigjártuk szeretett helyeimet, városnéző útvonalamat követve. Újra láttuk egyetemi éveim színhelyeit, a kollégiumokat, ahol laktam, a menzákat, ahol gyakran étkeztem, az egyetem épületeit, ahol a matematika- és fizikaóráim zajlottak.
A zegzugos, macskaköves utcákon sétálva eszembe jutott az is, hogy az akkor divatos platformos cipő jól feltörte a lábamat. Elüldögéltünk a várat körülvevő palotaparkokban, ahol vizsgák előtt tanulni szoktam, és persze találkoztunk cseh egyetemi barátaimmal. A szinte kötelező sörözést sem hagyhattuk ki.
Mégis megéri!
Bármennyire is rengeteg ma a turista a száztornyú Prágában, érdemes dacolni a tömeggel. A város csodás építészete és gazdag történelme megunhatatlan, látképe lenyűgöző. És ha időnk engedi, olyan városnegyedekbe is eljuthatunk, ahol nincs turistaáradat, ahol a kis kocsmákban találkozhatunk a helyiekkel.
Bár Prága már sosem lesz olyan, mint amilyennek megismertem, számomra semmit sem veszít a bájából – a hangulata mindig velem van. Prága nekem az örök szerelem. A szívem gyakorta visszahúz oda, ifjúságom egyik meghatározó színterére. Olyannyira, hogy már az is eszembe jutott: nyugdíjas éveim alatt talán újra élhetnék Prágában, még ha csak egy-két hónap erejéig is. Majd meglátjuk!
