Mindenekelőtt az értékeket, a hagyományokat, a szépet kell átadni gyermekeinknek...
Gyermekeinknek már az óvodában mókás dallamok segítségével tanítgatjuk, hogy szemetünket szelektálni kell. A sárga kukába papír, a zöldbe üveg dukál. A kulturális szemetet azonban senki sem válogatja, elönt minket, mint a zavaros víz. A modern kor nem csupán műanyag hegyeket hozott magával, hanem a kulturális szemét fogalmát is.
A média egy medréből kilépő, zavaros folyóhoz hasonlít: tele van faágakkal és szeméthegyekkel. Nemcsak a gyerekeinket, önmagunkat is tanítgatni kéne a szelektálás tudományára. „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül!” – mondta egykoron Kölcsey Ferenc. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy ma már az is öröm, ha egy műsor nem butít? Az én generációm, amelyik még a Szeszélyes évszakokon nőtt fel, megdöbbenve nézte az első valóságshow, a Big Brother adásba kerülését. Emlékszem, nem is a forgatókönyv lepett meg bennünket – egy bekamerázott ház lakóinak mindennapjaiból készül műsor –, hanem az egész értelmetlensége. „Ezt most miért?” – kérdeztük bambán, a kanapéba süppedve.
Erre van igény?
Ám a láncreakció elindult. Idővel a hajdan élvezetes vetélkedőkből teljes műsoridőt kitöltő szószfolyam lett. A Nagy Ő leplezetlenül tálalta a kakas és a tyúkocskák közt lezajló párviadalt; az emberi ostobaság bemutatására épülő műsorok (mint az Észbontók) szereplőin sokszor már csak kínból nevetünk; az Éjjel-nappal Budapest epizódjai után pedig a valaha megmosolygott brazil szappanoperákat sírjuk vissza. A kibeszélőshow-k félig megjátszott, félig botrányos értéktelenségei és a Való Világ sokadik szezonja után pedig már csak egy kérdés maradt: Van-e még lejjebb?
Ha az utcán a szomszéd Feri ordibál Rozival, bizony a legilledelmesebb lakó is félrehúzza a függönyt... Az ezüsttálcán felkínált, nívótlan haknizásoknak nehéz ellenállni.
A választás joga
A Sixtus-kápolna mennyezetére festett ikonikus freskó kiválóan szimbolizálja a pillanatot, mikor a Teremtő elengedi kezünket, és szabad akaratot ad nekünk. Mégis, számos szituációban viselkedünk marionettbábuként. A plazmatévé gravitációs mezejéből nehéz kilépni, de azért nem lehetetlen. Hozzám hasonlóan egyre több „dezertőr” nyergel át az interneten nézhető műsorokhoz. Felszabadító érzés úgy csemegézni, hogy én dönthetem el, hogy ma egy krimit nézek meg vagy egy sorozatot. Ám itt sem kalandozhatunk szabadon, s igaz, ami igaz: az online világában is csak egy pöcegödör tetején ejtőzünk.
Influenszerek, TikTok és társai
Mert az internet nem fenékig tejfel, sőt! Régen, ha már elcsattant egy csók a mozivásznon, a gyerek meg sem nézhette a filmet. Persze, a prűdség nem nyerő, de az sem, hogy a legtöbb kultúrszemétről a gyerekektől szerzek tudomást. Friss diplomásként hamar rájöttem, hogy a Peppa malac és a Micimackó hároméves korban már lejárt lemez. Az alsó tagozatosok pedig érdeklődve kérdezgették, szeretem-e a Való Világból Rodrigót...
Később kicsit összekaptam magam, hogy képben legyek, odáig, hogy a felső tagozatosoknak egyenesen zenehallgatási tilalmat rendeltem el a potyaórákon. Nem a szókimondó, feszültségoldó slágerekkel volt a baj – hanem a zeneileg értéktelen „dalokkal”. Egy anyuka nemrégiben megvigasztalt: annak idején mi is olyan zenékre ráztuk, mint a: „Tedd meg velem, úúú, baby!” Igen! Ám a többségünknek legalább voltak zenei alapjai, s azért tudtuk, hogy mi bennük a zene, s mi volt a lázadás.
Hol kezdődik a világ?
A kulturális hanyatlás korát éljük. A közvetlen, családon belüli „értékátadás” tünedezőben van. A gyerekek sok esetben múlt nélkülnőnek fel, azt hiszik, velük kezdődik a világ. Olyan alapvető fogalmakkal nincsenek tisztában, mint hagyomány, múlt, nemzet. A legtöbb gyerek semmit sem tud a családja történetéről, kiféle, miféle ember volt a nagyapja, a dédapja, a felmenői – a saját népe történelméről pedig abszolúte semmit. Az, hogy pár évtizede volt egy kitelepítés, mikor egy bőrönddel keltek útra a dédszüleink, na, ilyenről otthon nem beszélgetnek.
Nem tudják, hogy minden csak ismétlődik a történelemben, a háborúk és a békék is, s mindenből van kiút. Az okítást, a nevelést átvette a kereskedelmi tévé és a közösségi média: ma mindent visznek a TikTok-os poénok.
A kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a gyerekeknél az internethasználat a kapcsolattartást és a videójátékozást szolgálja. A közösségi élmény – hogy valaki törődjön velünk és hozzánk szóljon – mára annyira hiánycikk lett, hogy bárki „mögé” beállunk, bárkit követünk, akiről úgy érezzük, hogy hozzánk szól vagy megszólított bennünket. Így jönnek képbe az influenszerek, a youtuberek, akik közt szép számmal akadnak valódi értékeket közvetítők, de kifejezetten kártékony szemléletűek is.
Felgyújtom a hajam...
Ami a buktatókat illeti, az átlagember „csupán” a perverz és pedofil alakok miatt aggódik. Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Ugyanolyan veszélyesek az önbántalmazók, a depressziósok videói, a durva átverések, a veszélyes kihívások, a hamis posztolás és a lejáratás. A magamutogatás és a lájkvadászat mára extrém méreteket öltött.
(© Chichi Saito)
A kamera előtt gyakran ülnek nyilvánvalóan mentális és (vagy) lelki sérült emberek, akik szexuális tevékenységeket mutatnak be; akad, aki élő adásban könyörög nézőkért, majd beharangozza, hogy pontban 13:45-kor felgyújtja a haját. (Meg is teszi.) De van még tovább... Privátim voyeurségünket is kamatoztatjuk, nyithatunk egy olyan oldalt, ahova barátok, családtagok pucér képeit töltjük fel, precízen kategorizálva a tartalmakat.
Ki a felelős?
A vádlottak padján a média háttérmozgatói ülnek, cinkostárs a felnőtt, az áldozat pedig a gyermek...
