Kit mutat be a Fiúk dala, s miért értik mindig félre? Lackfi Jánossal az olvasásról. Van-e értelme a kötelező olvasmányoknak? Kiket olvassunk, és kiket vegyünk ki az irodalmi kánonból? Hogyan lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást? Mi lesz velünk, ha nem olvasunk? Írásunkban ezeknek a kérdéseknek jártunk utána. Lackfi János költő szerint a könyv borotva a léleknek, amit időnként érdemes használni.
Március a könyv hónapja. Ilyenkor mindig leírjuk, hogy csak az ember olvas. Néha a betű világokat forgat fel, s ilyenkor a költőt vagy írót kiátkozzák. Lackfi János versében megragadta, hogyan érez egy negyedikes fiú, akire a lányok a nyelvüket nyújtogatják, szamárfület mutogatnak neki, s aki bosszúból ezeket a lányokat jól megrángatja.
Lackfi János (51, Zsámbék) József Attila-díjas költő, író, műfordító, aki szinte minden műfajban alkotott már, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. (© Raffay Zsófia)
A költő szerint nem lehetetlen küldetés bevinni a fiatalok életébe az olvasást, s népszerűsíteni az irodalmat, de sok kitartás szükséges hozzá. A cél érdekében pedig néha olyan eszközökhöz kell nyúlni, amelyek elsőre eretnekségnek tűnhetnek, ám valójában mind ugyanazt a célt szolgálják: továbbadni a történetek és az olvasás szeretetét.
FIÚK DALA
Az összes lány dilis,
azt, hogy miről susog,
hiába is vered,
nem mondja meg: titok.
Mind kastélyban lakik,
van húsz aranylova,
de azért nem lovon
hozzák a suliba.
Kertjükben egy fa van,
igazgyöngyöt terem,
szekrényükben csoki,
cukor töménytelen.
A falból zene szól
náluk, ezt szeretik,
táncol, pörög-forog
éjt-nappal mindegyik.
A ruhájuk selyem,
gyémántjuk igazi,
már ha ezt a mesét
valaki beveszi.
Mind nyelvet nyújtogat,
s ha felrúgod ezért,
bőg és árulkodik:
még te kapsz büntetést.
Körmükre szíveket
tollukkal festenek
kibírhatatlanok,
s belénk szerelmesek.
Fiúk dala című vers a népi fiúcsúfolókat idézi, de a mai világból veszi a példát. S biztosan több köze van a mai gyerekekhez, mint a Pál utcai fiúknak, ugyanis jobban magukra ismernek benne. (Hisz a mai kamaszok nemigen tudják már, mi az a grund, s az üveggolyójukat sem „einstandolja” senki...) Pár szülő mégis kiakadt a versen, mondván: az ilyen versek rossz irányba terelik a gyerekeket. Mi lehetett az oka annak, hogy ennyire félreértelmezték a szöveget? Vagy amiről nem beszélünk, az nincs is? – kérdezzük a költőtől.
A reklamáló szülők elfeledkeztek arról, hogy a világ nem fekete vagy fehér... S a költő nem erkölcsi példameséket gyárt, hanem rosszalkodó kamaszokat mutat be. Milyen időket élünk, hogy egy ilyen „dal” miatt felrobbanhat az internet? Elfelejtettünk olvasni, vagy versek helyett már csak „politikailag korrekt” szövegeket várunk a költőktől és íróktól?
Lackfi János Fiúk dala című versében leírta azt, ami egy mai kamasz lelkében kavarog... A szülők értetlenkedtek, de van ez így. József Attilát is eltanácsolták az egyetemről, mert olyanokat írt a versében, hogy „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök”.
– Mindig a balhé a legjobb hírverés, ez a bugyuta rágalomcunami még a Morning Show-ba is eljuttatott, ahová amúgy nemigen invitálnak költőket – kezdi Lackfi János. – A versben egy nagyszájú kisfiú azzal büszkélkedik, hogyan veri a lányokat. Szerintem remek kiindulás lehet egy beszélgetéshez a kényes témákról. Nemrégiben például a legkisebb gyerekem osztályában – ahol remek tanító néni van, és nagyon aranyosak a gyerekek és szülők is – a srácok kiközösítették az egyik kis termetű, érzékenyebb fiútársukat, szó szerint elüldözték. Megrázó volt látni, hogy minden jó szándék ellenére is megtörténik ilyesmi. A Fiúk dalát az indulatos és egyszerűbb szabású szülők ma is rendszeresen előszedik, pellengérre állítják, és nekem esnek az interneten. A versekhez mindenki ért.
– S hogyan éli meg ezt az egészet?
– Természetesen mindig megvisel egy-egy ilyen hadjárat, de hiszek a kedvesség forradalmában. Meg aztán a félreértés a megértés első lépcsőfoka. Az ember érti már, csak persze nem pont azt, ami ott le van írva... Inkább a saját félelmeiből indul ki. De az irodalom halála nem a gyűlölet, hiszen az már egy érzelem. Az irodalom halála az unalom, amely megakadályoz minden kapcsolatot a művel. Némely gyűlölőm később a rajongómmá vált, de persze rajongást is láttam már gyűlöletbe átcsapni. Gyorsan megy ez.
– Ma a gyerekek egyre kevesebbszer vesznek könyvet a kezükbe. Mit tudna mondani arról, hogy miért fontos az olvasás? Mivel kecsegtethetnek a könyvek, versenyezhet-e a vers az okostelefonnal?
– Mindig elszorul a szívem, mikor látom, hogy egész turistacsoportok, fiatalok és idősebbek, teljes értetlenséggel bámulják a katedrálisok faragott homlokzatát. Régen a katedrális kapuja volt az analfabéták történelemkönyve. A legszegényebb írástudatlan is le tudott onnan „olvasni” mindent, kezdve Ádámmal és Évával, végezve a saját uralkodójával. Ma meg se kép, se hang, fogalmunk sincs arról, hogy mit látunk, mit ábrázolnak a képek és a szobrok. Mégis, két szuvidált bélszín közt, amit ugye megérdemlünk, gőgösen azt gondoljuk, hogy a középkor volt sötét, mi meg már felvilágosodtunk, mert van Instagramunk és Twitterünk. Jeremiás könyvében azt mondja az Isten a prófétának: „Mintegy szájammá teszlek.” S ezt szerintem minden író, olvasó ember megszívlelheti. Vagyis mondjuk újra az egész világot a Teremtő szájával és szeretetével. Kevés olyan teljes könyv van, mint a Biblia: az ember legocsmányabb történetei és a Főnök legszebb tettei is szerepelnek benne. Az is ott áll, hogy akkor tesz szájává az Úr, „ha csak nemes dolgokról szólsz, mellőzve mind, ami megvetni való”. Szóval, van feladatunk bőven.
– Hogyan lehetne rávenni a fiatalokat arra, hogy olvassanak?
– A gyermek utánzással tanul. Kérdés, mit lát tőlünk, és mit fog utánozni. Egy ízben ötszáz kamasznak olvastam fel verseket egy nagy színházteremben. S mit ne mondjak, remekül mulattunk. Néztem a lesötétített nézőteret, és nem álltam meg, hogy egy idő után kedvesen, de határozottan bele ne szőjek a mondanivalómba két mondatot: „Tudjátok, honnan tudom, hogy hol ülnek a tanárok? A kéken fénylő arcokról.” Aztán folytattam, de addigra a mobiltól kéklő arcok eltűntek. Kemény sztori, de szembesít a valósággal. Olvasok a gyerekemnek? Mondok neki verseket? Vagy csak „mobilfüggök” és „netflixezek” én is, miközben utasítgatom, hogy olvasson könyvet? Nagy kérdések ezek napjainkban. Nekem is kihívás mindegyik.
– A színes és izgalmas technikai csodákon túl van-e valamilyen más oka annak, hogy a fiatalok körében csökken az olvasás szerepe? Vagy lehet, hogy ez is pusztán egy idejétmúlt sztereotípia, és olvasási szokásaik javulóban vannak?
– Nem vagyok statisztikus. Azt tudom, hogy ha valaki szívvel-lélekkel elkezd valami fontosat tenni, akkor az működhet. Vecsei H. Miklós színészt pont mi, könyvszakmabeliek próbáltuk lebeszélni az ötletéről, hogy kólaautomatákból áruljanak okostelefon-méretű zsebkönyveket. Azt mondtuk: nem fog ez működni... A POKET-mozgalom azóta is virágzik, tizenévesek és huszonévesek tömegei veszik onnan a könyvet. Közösségek jöttek létre, az emberek összekacsintanak, mikor összetalálkoznak az utcán, s mindenkinek ugyanaz a színes könyv lóg ki a zsebéből. Persze, sok önkéntes munkába került a projekt, és nem kevés anyagi áldozatot kívánt. A kérdés mindig az: vajon megéri-e?
Vecsei H. Miklós színész (akit különben a Pál utcai fiúk című musicalből ismerhetünk) ötlete volt, hogy zsebkönyv-automatákat helyezzenek el országszerte, s azokból árulják a szépirodalmat... A POKET azóta online is árulja színes könyvecskéit.
– Mit gondol a kötelező olvasmányokról? Így és ilyen formában elavultnak tekinthető a módszer? Vagy éppen a listával van a gond? Egy mai kiskamasz nem igazán fogja megérteni Mikszáth Kálmán humorát vagy Jókai meséjét, hiszen ők a 19. század emberének írtak. Ön szerint milyen könyveket kellene olvasni a gyerekeinknek?
– Átiratpárti vagyok. Ha egy sztori jó, kutyakötelességünk tovább mesélni ovisnak, sulisnak, gimisnek, felnőttnek. Londonban, a Globe Színház shopjában van zseb-Shakespeare, de képregényes, mesés, bibliapapíros, rövid, hosszú és közepes változat is. Én is „újragomboltam” a Kincskereső Kisködmönt, megtartva az eredeti zamatot, frissen körbemagyarázva az akkori valóságot. A gyerekek nagyon szeretik, az iskolákba viszont ritkán engedik be, mert „ez nem ugyanaz”. Pedig nem szűnik meg az eredeti attól, hogy léteznek jó kis miniváltozatok is!
– Mennyire tartja fontosnak modernizálni az irodalomoktatást? S nehezítheti-e ezt az a tény, hogy a magyar úgy általánosságban jobban ragaszkodik a hagyományaihoz, ennélfogva nehezebben engedi el a megszokottat?
– A „modernizálási” kényszer – a gyorsan gyúrjunk át mindent, írjunk át mindent, hogy az politikailag korrekt legyen, s ne sértsen meg senkit – szerintem éppolyan zsákutca, mint a „maradjon mindig minden a régiben”-mentalitás. Értelmes olvasó számára nem kell lebutítani a műveket, kivonva belőlük a lényeget, néha mindent, amiről esetleg ma a közvélekedés másképp gondolkodik. Hiszen a mai szellemi divatokban legalább annyi a szélsőséges butaság, mint a mentálhigiénés, internetes érzelmi finomkodásokban.
Szerintem a jó megoldás az újramesélés – akár a régi sztorit, akár a mait is újra lehet mesélni. Vagyis akadálymentesíteni kell a hozzáférést a művekhez, de nem szabad kibelezni belőlük egy másik kor szellemét. Ha azt hisszük, csak mi tudjuk a tutit, és minden korábbi ember hülye volt, azzal átesünk a ló túlsó oldalára.
– Mi a véleménye a kánonharcokról? Kiket lenne érdemes betenni a mai irodalmi kánonba?
– Szerintem a kánonharc szélmalomharc. Bölcs és intelligens kritikusok energiájának tetemes része arra megy el, hogy toplistákat alkossanak. „Milyen ma az ideális szépirodalom, ki nem esik át a rostán?” Ők is tudják, hogy tíz-húsz év alatt borulhat az egész. Ma már alig hallgatjuk azokat a barokk zeneszerzőket, akiket a korukban zseniként tiszteltek. Most meg a kortársai által másodvonalbelinek tartott Johann Sebastian Bach a sztár. Sokkal termékenyebb dolog jó szövegeket elemezni, kincseket felmutatni.
– Mi a helyzet az Ön gyerekeivel és unokáival? Hogyan jellemezné a könyvekhez való viszonyukat?
– Hat gyermekem közül van, aki szenvedélyes olvasó, más szinte semmit sem olvas. Legfeljebb internetes chateket. Olyan is van, aki köbméterszámra olvasott, de most más tempóban zajlik az élete, s emiatt nincs ideje olvasni. Az irodalom szentélyébe nálunk otthon nyitott ajtó vezetett, de nem kényszerítettük egyik gyermekünket se, hogy bejárjon rajta. Gyerekkorukban esténként verseket mondtam nekik (sosem sajátot), s ha kellett, felolvastam a kötelezőket: azt nagyon szerették! Legkisebbünk elolvassa minden gyerekkönyvemet, ami kijön a nyomdából, és az iskolai könyvtárat is lelkesen látogatja. Szóval ott van, volt a kezük ügyében az irodalom, de mindegyik másképp használja.
(© Norman Rockwell)
– Mit tart ma a legnagyobb problémának az irodalomoktatás tekintetében?
– Hogy többnyire nem nyitjuk meg a szövegeket, nem törekszünk arra, hogy a diákok minél többféleképp értelmezzék azokat. Sokszor egy-egy kötelező magyarázatot erőltetünk, nem adunk nekik megoldókulcsokat. Így a kedvüket szegjük, és nem ismerhetnek rá saját életükre egy-egy irodalmi műben.
– Végezetül, az elhangzottakon túl milyen más érvet tudna felhozni amellett, hogy miért érdemes minél többet olvasni?
– Az irodalom háztartási kisgép. Megkönnyíti a mindennapok konyhai műveleteit. Meg háziállat is, társ, simogatható, doromboló. Kulcs a világhoz, kinyit egy csomó ablakot, ajtót. Ha csak falatokat olvasunk, ha csak az interneten, már közelebb kerülünk saját magunkhoz. Az irodalom borotva a léleknek. Időnként rettentően elszőrösödünk. Érdemes használni!
