A macskák ősidők óta legkedvesebb és leghűségesebb társaink. Csodáljuk puhaságukat, kecsességüket, eleganciájukat, és bár igaz, hogy nem várnak minket olyan nagy örömmel és ugrándozással, mint a kutyák (inkább csak settenkednek, vagy a kosarukban heverésznek), nem tudjuk őket nem szeretni. Rabul ejtenek dorombolásukkal, dörgölődzésükkel – titokzatosságukkal.
A macskák hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de már nagyon régi idők óta jelen vannak az ember életében. Ha a macskák szerepét kutatjuk az ókori vallásokban, először is külön kell választani a kisebb testű házi macskákat a nagyobb testű, vad macskaféléktől (mint például az oroszlánok, a gepárdok vagy a pumák). A nagy macskák ugyanis – ragadozó életmódjukból kifolyólag – a hatalom és a hadviselés szimbólumai, egyben az uralkodók fő jelképei voltak.
A kisebb házi macskák a házi tűzhely és az otthon melegét jelképezték. A házi macskák gyorsan szaporodnak, ezért az odaadó anyaság, a termékenység és egyben a promiszkuitás (gondoljunk csak a „bagzó macskák” kifejezésre) szimbólumaivá is váltak. Mivel távol tartják a házaktól a rágcsálókat, ezért ősidőktől a ház védelmezőinek tartották őket.
Ókori Egyiptom
Mint tudjuk, az ókori kultúrák közül az egyiptomi panteon az, ahol a macskáknak különleges hely jutott, és ahol a legnagyobb tekintélynek örvendtek. Kezdetben csak szent állatként, mégpedig Básztet istennő szent állataként tisztelték a macskákat – olyannyira, hogy elpusztításuk halálbüntettés vont maga után. A macskakultusz ősidők óta az egyiptomi kultúra része volt, de igazi aranykora a XXII. dinasztia idejére datálható. Ebben az időben Básztet istennőnek Bubasztisz városában templomot szentelnek, amelyik egy macskatemetővel is össze volt kötve. A sírok feltárásakor a Felis ocreta maniculata csontjaira bukkantak. Ez a macskaféle volt az afrikai vad macskák egyiptomi fajtájának, s egyben a mai házi macskáknak az őse. Az ókori Egyiptomban nemcsak emberi holttesteket, de különféle állatokat, köztük macskákat is mumifikáltak.
A felékszerezett, bronzból készült szobor Básztetet, a macska istennőt képviseli (Szakkara, Egyiptom, Kr. e. 600).
Miért örvendtek ekkora nagy tiszteletnek Egyiptomban a macskák?
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. A macskákat azért tenyésztették oly nagy szeretettel, mert a magtáraktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt, a kígyókat is. Az ember a magtárakban tárolta fő élelmiszerét, a gabonát, s méltán lehetett hálás a magtárak sima talpú őrzőjének, mert megvédte mindennapi kenyerét.
Ezért aztán buzgóbb gazdáik gyakran arany ékszerekkel jutalmazták a szorgosabb „macsekokat”, megengedték, hogy a tányérukból egyenek („egy tányérból szalonnáztak”), és mikor elpusztultak, az egész família meggyászolta őket.
Sőt, az egyiptomiak a macskákat gyógyászati célokra is felhasználták: például a kandúrmacskától származó zsírt az egerek elriasztására tartalékolták, a nősténymacska tonikba kevert méhlepényét pedig az őszülés ellen vélték hatékony „fegyvernek”. A nőstény macskák szőrét pedig összekeverték tejjel, és az égési sérüléseket kenegették vele. Bizarr orvosságok voltak ezek, semmi kétség…
Polüainosz Sztratégika című művében beszámol az egyiptomi macskakultusz erejéről. Kr. e. 525-ben lezajlott egy hadjárat, amely során II. Kambüszész perzsa király meghódította Egyiptomot, miután Pelusium ostrománál katonái fedezéséhez élő macskákat (és más, az egyiptomiak által szentként tisztelt állatokat) használt fel. Rájött ugyanis, hogy a szent állatok mély tisztelete miatt az egyiptomiak nem lesznek hajlandóak harcba szállni a seregével. Az egyiptomi vallásban több macska alakú istennővel találkozhatunk. Közülük, ugye, a legismertebb Básztet, kultuszának fő központja a már említett Bubasztisz volt. Eleinte oroszlán-, de később macskaformában ábrázolták.
Minószi civilizáció
Bár az egyiptomiak tiltották szeretett macskáik exportálását, mégis akadtak bátor csempészek és kereskedők, akik a szent állatokat ellopták. Minden bizonnyal kereskedőhajókon jutottak el a macskák a görög szigetekre.
Az antik művészet kedvelői számára nem ismeretlen a híres knósszoszi kígyóistennő szobra. A szobor legszembetűnőbb része az istennő fedetlen keble. A krétai nők „merész” meztelenkedése ugyancsak az egyiptomi kultúrára és a régi szokásokra vezethető vissza. A két kezében kígyókat tartó istennő fején egy macska ül (a termékenységet jelképezendő). Habár a minószi freskókon több macskaalak is található, meg kell jegyezni, hogy itt a képeknek nincs vallási töltetük (mint volt Egyiptomban). Ezek a gyönyörű kompozíciók, amelyeken macskák, bikák, polipok, növények és halak láthatók, csak dekorációként szolgáltak.
A híres knósszoszi Kígyóistennő (Kr. e. 1600), fején egy macska látható
Az ókori görögök és rómaiak között azért nagy különbség volt: míg Egyiptomban a macskákat istenként tisztelték, addig a görögöknél csak „házi” szerephez jutottak. (A nagyobb macskafélék, mint például a gepárd, az oroszlán és a párduc már kiemelt szerepet kaptak a görög mitológiában.) Görög területeken ugyanis nem csupán a macska volt az egyetlen rágcsálóirtó! Mielőtt a görögök megismerték volna a „macsekokat”, itt már menyétek, görények, borzok és nyestek tartották távol a kamráktól a betolakodó rágcsálókat, csakhogy ezeket a virgonc kis állatokat nem lehetett háziasítani, és bizony többet garázdálkodtak kint a mezőn, mintsem a magtárt őrizték volna. Ezenkívül az emberekkel sem voltak valami barátságosak, szóval, a macskák megjelenésével a görögök fellélegeztek.
Továbbá fontos megjegyezni, hogy a görög ember már vallásából kifolyólag sem volt „rokoni viszonyban” a macskákkal. S bár a macska, mint a ravaszság és furfangosság megtestesítője, a görög embert is megnyerte magának, nem övezte olyan nagy tisztelet, mint Egyiptomban. A görögökre inkább az antropomorfizmus volt jellemző, tehát isteneiket emberi alakban képzeltél el, nem állatok formájában. Ők tehát már nem olyan világban éltek, amelyet az állatok uraltak.
Érdekesség: a gepárdokat különösen kedvelték az ókori görögök. A gepárdkölykök nagyon közkedvelt egzotikus állatoknak számítottak. Az athéni fiatalok körében például a gepárdtartást egyenesen státuszszimbólumnak tekintették.
Az ellentétes rómaiak
A római ember jelleme még kevésbé tudott azonosulni a macska tulajdonságaival. Az olyanok, mint a kötelességérzet, engedelmesség, lojalitás, melyek a rómaiak számára különösen fontosak voltak, a macskákból teljes mértékben hiányoztak. A macska – természetéből kifolyólag – a római erényeknek épp az ellenkezőjét képviselte: a szabadság, a függetlenség, az önállóság szimbóluma volt. Ennek ellenére a rómaiak mégiscsak csodálatra méltónak tartották a macskákat, bár nem hódoltak nekik, és nem tisztelték őket szentségként. A császárkorban a macskák közkedveltté váltak, főként a fiatal nők körében. Több mint 250 esetben találkozunk a Felicula vagy Felicla becenevekkel, melyek jelentése „kis cica”, ami akkoriban gyakori becenév lehetett. A római birodalom utolsó éveiben, a kereszténység felemelkedésével a macska tekintélye is hanyatlani kezdett.
Theodosius császár a keresztényeket jogokkal ruházta fel, míg a pogány kultuszokat a római területeken illegálisnak kiáltotta ki. A pogányok – és egyben a macskák – sorsa Kr. u. 380-ban megpecsételődött: Theodosius elrendelte, hogy a kereszténység lesz a Római Birodalom hivatalos vallása. (Az emberek azonban itt is csak emberek voltak: titokban továbbra is folytatták a megszokott pogány szertartásaikat.) A sötét középkor eljövetelével egyes fanatikus keresztények a macskákban is ellenséget láttak. Az azelőtt imádott és szent állatkák ezek után átkerültek a „megtűrt” kategóriába, s lassacskán ördögi alakká változtak.
Az Európa területén élő népek fokozatosan felvették a keresztény vallást. Ennek az átállásnak egyik következménye az volt, hogy minden pogány női istennőt démonizáltak, beleértve kísérőiket is, akik közé a macskák is tartoztak. Mindazonáltal a korai időszakokban a kereszténység inkább csak a városokban volt erős, míg a falvakban tovább éltek a pogány hiedelmek.
Sőt, az ősi pogány vallást a mágia egyik formájának kezdték tekinteni, és így a macskák, akik jelen voltak a falusi asszonyok hétköznapi életében, a boszorkányok démoni kísérőjének szerepét kapták. Boszorkány a hátán ülő macskával – van, ki e képet nem ismeri? Szerencsére Könyves Kálmán királyunk óta tudjuk, hogy „boszorkányok pedig nincsenek”, s így a „macsekok” is lassan rehabilitálódtak. Ám a múltat nem lehet egy csapásra elfelejteni. Nem csoda, ha azóta is mágikus aura övezi a macskákat: máig élnek a hiedelmek, miszerint a macskáknak gyógyító képességeik vannak, megvédenek a rossz energiáktól, és erőt kölcsönöznek gazdáiknak. Úgy legyen!
