Pár évtizeddel ezelőtt még megírtuk szépen, gyöngybetűkkel a szerelmes levelet, gondosan leragasztottuk a borítékot, felbélyegeztük, és elvittük a postára. Ma nem olvasná el senki, mert a világ megváltozott: a párokat háromsoros ímélek és négyszavas üzenetek kötik össze. Már nem remeg a kéz a feltépett boríték fölött, nincs elbocsátó, szép üzenet, csak egy gyors „delete”. Biztosan jó ez így? – kérdezzük Tari Annamária pszichoterapeutát, akinek nemrég jelent meg sikerkönyve, Generációk Online címmel.
– A legnagyobb veszély, hogy a mai generációk ujja szinte rá van tapadva az okostelefonra. És nem tanulják meg – még elviselni sem – az egyedüllétet. Nem a lehetőséget látják, hogy átélhetik a „most akkor átgondolom” érzését, csak a riasztó és néma magányt. Vagyis a szeparációs szorongást. Mindig van valaki a képernyő másik felén, és ez a kapcsolatainkat kezdi megváltoztatni. Ma már az ismerkedés és a párkeresés is jobbára az ONLINE TÉRBEN zajlik.
– Lehet alapozni egy kapcsolatot az online kommunikációra?
– Személyes találkozáskor általában ösztönösen érezzük, hogy a másik mennyire nyitott és érdeklődő, a másik reakcióiból le tudjuk olvasni, hogy meddig mehetünk el. Az online tér falai közt pontosan ezek a belső sorompók dőlnek le átlagosan öt perc alatt. Az instant üzenetküldés sokkal személyesebb és intimebb hatást kelt, mint egy beszélgetés. Az ember a képernyőt nézi, s mivel nem látja a másik tekintetét és gesztusait: felszabadul. Olyan gondolatokat is megoszt a másikkal, amelyeket a valóságban csak hosszabb idő elteltével vállalna fel, vagy sohasem. Kialakul benne a másikról egy pozitív kép. Jellemző még a türelmetlenség: ha a partner online van, azonnal várjuk a választ, és ha késik az üzenet, indulatosan reagálunk. Sőt, gyakorta barátnői válságstábok alakulnak, hogy kielemezzék a helyzetet. Az információs korban az érzelmek sebességének már semmi nem szab határt.
– A múltkor egyik elvált hölgy ismerősöm bevallotta, hogy ő párra vágyik, de az ismerkedés körüli „macerára” már nem. Miért vált teherré az egymásra találás éppen legizgalmasabbik része?
– Rengetegen szoronganak, hogy nem tudnak jól ismerkedni. Nem tudnak hatásos nyitómondattal odamenni egy nőhöz, vagy izgalmukban önazonosan viselkedni. Mi van, ha nem fogok tetszeni neki? Ha nem leszek számára megnyerő? Ha más típusra bukik? Pedig nem tetszhetünk mindenkinek, nem lehetünk szimpatikusak bárkinek, és nem szerethet mindenki mindenkit. Sokaknak a fejében ott él a kép az álomrandevúról, ahol nincsenek zavaró momentumok, csendek, és nincs félelem az unalomtól. Annak idején, ha két fiatal találkozott, akkor randevúikat szóban beszélték meg, levelet papíron írtak. A szerelem magánügy volt, és időt szántak rá. A vágy a másik után EGYRE CSAK erősödött, és kiélvezték egymás megismerésének minden percét. Ez a lassúság mára a múlté. A gyorsulás trendje és a szeparációtól, az egyedülléttől való félelem mindent felülír. Ám tudni kell, hogy a gyors online érzelmek ritkán teherbíróak. A valódi találkozás sokszor csalódáshoz vezet – és olyan telítődéshez, ami ellehetetleníti a kapcsolatot. A nő határidőnaplóval várja a férfit, miszerint értse meg, neki már komoly tervei vannak, mert fogytán az ideje. A férfiak megérzik a nyomást, hogy a házasság és a gyerekvállalás „csapdájába” akarják őket csalni, és elmenekülnek. Ez valahol érthető viselkedés, mert senki nem kaphatja „házi feladatra”, hogy itt és most oldja meg a másik életét.
– A nőknek ez a passzív agresszióra épülő viselkedése a biológiai óra ketyegésével magyarázható?
– Ma már a gyermekvállalás ideje jócskán kitolódott. A nők egy része viszont harminc fölött elkezd kétségbeesni. Ez világszerte ismert jelenség, hátterében ott találjuk a karrier versus magánélet kérdőjeleit, de a kötődési nehézségeket is. A digitális generációknál a kapcsolódási problémák a gyorsasággal magyarázhatók. Sőt, számtalanszor nem is a másik után vágyunk, célunk csupán az ismerkedés „kitevése”, posztolása. A folyamatos énreprezentáció a közösségi média felületén ma egy narcisztikus világot hozott létre. Az ember összehasonlítgatja saját életét másokéval, és azt látja, hogy mások boldogabbak, a mások élete klasszabb, ezért szeretné megmutatni, hogy az ő világa is tökéletes. Kellenek a visszajelzések, a lájkok, miközben a valódi élet közel sem olyan sikeres, mint az online profil mutatja. Az online felületeken kevés valódi információt kapunk, ezért pozitív fantáziák alakulnak ki a másikról. Az ütköztetés a realitással elmarad. Vagyis a nő képes megteremteni álmai hercegét, aki a való világban teljesen másmilyen ember, mint amilyennek ő megalkotta. Az ember már csak úgy működik, hogy kevés információból is szeret „kerek egészet alkotni”.
– Az életben mi a gyakoribb: a csalódás vagy a másik elfogadása – a „ráaggatott kincsek” nélkül?
– A nő egy idealizált figurát vár, és aki megjelenik, az egy valóságos személy. Ha a csalódás tüskével jár, megjelenik az ingerlékenység vagy a harag. A jobbik eset, ha valaki belátja, hogy a másik nem egy plakátmodell ugyan, de ő sem az. És megadja az esélyt.
– Ha valaki képes kompromisszumot kötni, könnyebben találja meg a nagy Ő-t?
– A párkapcsolat két ember érzelmi tere, ahol mindketten jó élményeket szereznek. Nincs destrukció és önzés, de van működő kölcsönösség és egymás tisztelete. A kötődés, a törődés, a meghittség igénye szerencsés esetben közel azonos mértékű a feleknél, jól hangolódnak egymásra: nem fullasztják vagy éppen „éheztetik” egymást. Amikor azt látjuk, hogy egy felnőtt nő a „tökéletes IGAZI” eljövetelét várja, az igényben felsejlik a gyerekkor: fogadjanak el csak önmagamért! A fantáziákban jelen vannak azok a tudattalan érzelmi motivációk, amelyek az élet legjobb korszakára, a kisgyerekkorra emlékeztetnek.
– Pár évtizede még nem „lasszóval” kellett társat találni, könnyebben elköteleződtünk. Honnan a változás?
– A XXI. században érezhetően erősödnek a narcisztikus karaktervonások. Például a „normális” narcisztikus viselkedés a hétköznapok rutinjában fokozott önzésként jelenik meg, és leginkább a „mert megérdemlem”, „nekem jár”, „jogom van hozzá” attitűddel jellemezhető. Nem arról van szó, hogy bármelyikünk nem gondolhatná ezt. Inkább azt látjuk veszélyesnek, mikor ez az attitűd észrevétlen generalizálódik az életvitelben, és ars poetica lesz belőle. Körül vagyunk véve egyre okosabb technológiai termékekkel, ám nem kellene odáig jutni, hogy nélkülük már ne tudjuk, kik is vagyunk, és hol a helyünk a saját életünkben.
– Sok nő a sorozatos csalódások után bezárkózik saját kis csigaházába, és a férfiakat szidja.
– Ez ugyanúgy jellemző a férfiakra is – csak a köztudatba a magányos nő sztereotípiája rögzült. Gyakori, hogy az emberek a párkapcsolati kudarcaikért a másikat hibáztatják. Pedig minden konfliktusért, krízisért fele-fele arányban felelős mindkét fél. Egyesek éveken keresztül nem veszik észre, hogy mindig ugyanazt a karaktert választják, hasonlóan végződnek a kapcsolataik, vagy mindig őket csalják meg. Ezt a jelenséget hívjuk „tudattalan ismétlési kényszernek”, melynek feltárása segít abban, hogy változtatni lehessen. A jó párkapcsolat mindig azon múlik, milyen a felek kötődési képessége, képesek-e kölcsönösségre törekedni. A digitális generációknak meg kellene érteniük, hogy vannak ügyek, amelyek tényleg múlt századian tudnak alakulni...
Janković Nóra
