Állítólag Zénón volt a sztoicizmus megalapítója. Zénón föníciai lehetett, és sok szerencsétlenség érte, többször elvesztette hajórakományát. Egy idő után gondolkodni kezdett, s megfigyelte azokat az embereket, akiket bámulatos nyugalom vett körbe, bármilyen veszteség is érte őket. Zénón keresni kezdte az összefüggéseket, utánozni kezdte őket. „Ha valaki tengerre indul, mindig fennáll a hajótörés veszélye. Én legalább sértetlenül megúsztam, megmaradt a józan eszem, s tíz év múlva már emlékezni sem fogok a veszteségemre.”
Boldogtalanságunk oka, hogy telhetetlenek vagyunk, semmi nem elég. Memento mori! – vagyis emlékezz arra, hogy meg fogsz halni. Ez volt a sztoikusok jelmondata. A nagy pörgés közepette ugyanis elfelejtjük, hogy semmi nem tart örökké, a jelen pillanat is elmúlik. Ezért nem érdemes butaságokkal foglalkozni. Az ember, aki megtudja, hogy nagy betegségben szenved, azonnal másként kezd gondolkodni, megbecsüli az időt, amit kapott.
Vagy vegyük a Covidot: más dolgokat is felfedeztünk, nem csak rohantunk; családi ebédet főztünk, kenyeret sütöttünk, de nem E 416-tal, hanem kovásszal; felhívtuk a rég nem látott rokonokat; palántáztunk az ablakban; volt biciklizés, apa-gyerek játékvárépítés... Vagyis ráeszméltünk, mi az igazán fontos, miért érdemes élni.
A sztoikusok szerint a legtöbb szenvedés úgy keletkezik, hogy illúzióink vannak, de ezek az illúziók nincsenek szinkronban a valósággal. Buszra várakozás közben türelmetlenkedünk, mert késik a busz. Mindig késik, öt-tíz percet, mi pedig a kefét rágjuk. Felesleges önkínzás – s csak azért esünk bele az illúzió csapdájába, mert mindig sietünk, túlságosan sietünk. Ha figyelembe vennénk a valóságot, nem roncsolnánk a saját idegeinket.
Nem is gondolnánk, hogy az ókori Róma egyik legnagyobb császárának, Marcus Aureliusnak az elmélkedései ma gyógyírként szolgálhatnak a szorongásra, stresszre és félelemre. (Ő az a császár, akit megölnek a Gladiátor c. film elején.) A film egyébként a sztoicizmust is bemutatja.
Senecának, az antik világ egyik legkiválóbb filozófusának levelei és egy rabszolgasorból indult tanítónak, Epiktétosznak a szónoklatai is ugyanazt mondják. Éljük sztoikus nyugalommal a mindennapokat! Marcus Aurelius, Seneca és Epiktétosz öröksége csaknem kétezer éves, ám az általuk megfogalmazott bölcsességek nemcsak a sztoikus filozófia gerincét alkotják, hanem utat mutatnak a modern hétköznapok útvesztőiben is.
Seneca például egyetlen mondatban fogalmazza meg azt, amit valahol mindannyian tudunk, miszerint: többet szenvedünk a gondolatainkban, mint a valóságban. Marcus Aurelius (jobbára saját magának szánt feljegyzéseiben) nem győzi hangsúlyozni, hogy a külső körülményekre nincs hatásunk, ellenben saját elménk felett korlátlan hatalommal bírunk. Epiktétosz pedig azt mondja, hogy nem önmagukban a dolgok és a történések zavarják meg a nyugalmunkat, hanem a róluk alkotott ítéleteink. Igazából ezek lennének a sztoikus filozófia alapvetései.
Manapság ugyanakkor nem egyszerű higgadtnak maradni. Szüntelen aggódunk a jövő miatt. Lesz-e nagyobb háború? Meddig bírjuk még a drágulást? Mi lesz, ha elveszítjük a munkánkat, és szétesik minden körülöttünk? Közben a híradások naponta számolnak be válogatott borzalmakról, elvégre – ahogy egy tévésorozatban fogalmaztak – a káosz az új kokain.
(F)élni
Nem véletlenül mondta Nina Simone amerikai énekesnő egy interjúban, hogy számára a szabadság azt jelenti, hogy félelem nélkül élhet. Bibó István is okkal fogalmazta meg 1956 őszén a gondolatot, miszerint: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” S Frank Herbert sem ok nélkül írta Dűne című regényében, hogy a félelem az elme gyilkosa. Egy kis halál, ami a teljes megsemmisüléshez vezet. Azzal a közhelyesen hangzó mondással, hogy minden fejben dől el, mindannyian találkoztunk már. Épp csak nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Mai napig emlékszem arra, amikor egy kollégiumi szoba falán megláttam Assisi Szent Ferenc imáját: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Ott és akkor egy csapásra világossá vált számomra, hogy mit is jelent fejben erősnek lenni, s micsoda hatalom, mikor az ember disztingválni tud, és különbséget tesz a dolgok között.
Ugyanerre a felfogásra épít a sztoicizmus is, amely a belső békére és a külső körülményekkel szembeni ellenállásra összpontosít. Egyben arra tanít, hogy kizárólag a saját cselekedeteink, gondolataink és reakcióink felett van hatalmunk. Ami kívül történik a világban, arra nincs százszázalékos befolyásunk. Éppen ezért nem érdemes ilyesmiken aggódni, mert úgysincs ráhatásunk: hatalmunk csak a saját reakciónk felett van. Pont az tesz minket emberré, hogy nem csak a külvilágra adott automatikus reakció vagyunk.
A sztoicizmus: az irányzat i. e. 310 körül keletkezett, alapítója pedig egy föníciai kereskedő, Zénón volt, aki hajótörést szenvedett Athén partjainál. A szerencsétlenségből kiindulva filozófiai iskolát hozott létre, amelynek tagjai rendre az athéni piactér előcsarnokaiban gyűltek össze. Innen jött a sztoikus elnevezés, amely a görög sztoa (oszlopcsarnok) szóból ered. A sztoicizmus ismertségét főként a római gondolkodóknak köszönheti; s időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2020 első felében, vagyis a koronavírus-járvány elején megugrott a kereslet Marcus Aurelius és Seneca művei iránt.
Módodban áll, hogy egyes dolgokról ne alkoss ítéletet, és így lelked nyugalmát megőrizheted – mondják a sztoikusok. Ennél aktuálisabb tanácsot már régen olvastunk. Az ember pörgeti az internetet, kommentel, mert azt hiszi, mindenhez ért, ezért mindenhez hozzá kell szólnia. Pedig dehogy kell, nem tudhatunk mindent, még Einstein sem tudott mindent. Akkor miért kellene mindenhez hozzászólni? Ezért zsákutca a „kommentelj”, mert csak az időnket eszi, és eltereli a figyelmet a saját életünk dolgairól.
Róma bölcsei
Ami nem véletlen, hiszen az említett okosoknak kijutott a nehéz időkből, legyen szó háborúkról, járványokról vagy belviszályokról. Marcus Aurelius közel két évtizedig volt Róma császára, mely idő alatt többnyire háborúzott. Tömör, mégis mély bölcsességeket tartalmazó elmélkedéseiben nyíltan beszél az élet nehézségeiről, a halandóságról, az erények fontosságáról – valamint az ész szerepéről az érzelmek kezelésében. Műve tulajdonképpen egy belső párbeszéd, ahol a császár önmagával vitatkozik, kérdéseket vet fel, s keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire. „Ne vádolj senkit! Ha teheted, igazítsd helyre azt, aki hibázott, ha nem teheted, hozd helyre legalább a hibát. Ha ezt sem lehet, mire jó még a vádaskodás?” – írja Marcus Aurelius, aki egyben arra int, hogy legyünk mindig őszinték, méltóságteljesek, és ne hajhásszuk az élvezeteket.
Hasonló intelmeket fogalmazott meg Seneca is. Szerinte nem az a szegény, akinek kevés van, hanem az, aki többre vágyik. Kiváló szónoki képességei révén gyorsan emelkedett a ranglétrán, ám élete nem volt zökkenőmentes. Caligula császár ki akarta végeztetni, Claudius száműzte Rómából, majd az örök várost felégető Nero nevelője lett. A politikai harcok és intrikák végül Senecát is utolérték: maga a „véres császár” kényszerítette öngyilkosságra. Erkölcsi levelek címen ismertté vált művét a sztoikus filozófia egyik legfontosabb és leghatásosabb alkotásának tekintik. A 124 levelet barátjának, Lucilius Juniornak címezte, ám azokat minden bizonnyal a szélesebb olvasóközönségnek és az utókornak szánta.
A hétköznapok filozófiája
A sztoikus filozófiával én magam Ryan Holiday írónál találkoztam, aki több könyvet is írt róla. Az egyikben úgy fogalmaz, hogy míg a zen filozófust egy nyugodt, csendes környezetben meditálva képzeljük el, addig a sztoikus bölcset a piaci tömegben kell keresnünk. Ezzel a hasonlattal Epiktétosz Beszélgetések című művére utal, melyben a rabszolgából lett filozófus arra int, hogy a hőn áhított belső békénk soha nem a környezetünktől függ, hanem saját döntéseinktől és ítéleteinktől. Éppen ezért nem érhetünk célt, ha megpróbálunk elkerülni minden zavaró tényezőt, hiszen a problémáink követni fognak bennünket.
Többek közt eme vissza-visszatérő motívum miatt is nevezhető a sztoicizmus a hétköznapok filozófiájának. Holiday ugyanakkor úgy véli, hogy kevés olyan szó van, amellyel a modern köznyelv mostohábban bánt el, mint a sztoikus jelzővel, amit ma sokan az érzelmek nélküli léttel azonosítanak. Noha a filozófia klasszikus követői valóban érzelmeik kigyomlálására törekedtek, az író szerint a sztoicizmus több ennél: egy élénk, cselekvő életmód.
Elfogadni, elengedni
Az egyik legnehezebb dolog az életben az elengedés. Nemcsak a haragot és a sérelmeket nem tudjuk elengedni, hanem azokat a dolgokat sem, amelyekre valójában semmilyen befolyásunk sincsen. A múlt történései, mások véleménye, a bizonytalan jövőn és a betegségeken való aggódás mind ide tartoznak. A sztoicizmus sokat emlegetett alapvetése éppen ezért segíthet felismerni, hogy mi az, ami igazán számít, s mi mindent érdemes elengedni.
Fontos tétele a sztoikus tanoknak, hogy ne ítélkezzünk sem mások, sem a minket érő történések felett. Fogadjuk el, hogy a változás és a nehézségek az élet természetes velejárói. S mivel minden mulandó, így idővel a rosszat is felváltja majd valami jó.
Ezért aztán a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk alkalmazkodni az adott helyzethez, valamint saját magunkra és a jelenre összpontosítani. Továbbá a nagy bölcsek nem győzik hangsúlyozni, mennyire fontos a mértékletesség és az önfegyelem. Még ha elsőre ellentmondásnak is tűnik, a szabadság és a nyugalom sokkal nagyobb luxus, mint a gazdagság és a státusz.
Az életben fontos a feltörekvés, s ha nem vágynánk többre, nem jutnánk előbbre sem. Ám közben nem szabad elfeledkeznünk arról, amink van. Szóval ne hajszoljunk felesleges dolgokat, máskülönben sosem érhetjük el a belső békét. Mindig jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül. Ha másra nem is, a sztoicizmus arra mindenképp jó, hogy felnyissa a szemünket: nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nap mint nap nehézségekkel kell szembenézniük. Ahogy egy népszerű mondás is tartja: „A fájdalom az élet része, de nem muszáj szenvedni.” Vagyis tényleg minden fejben dől el.
