Nem tudom, kedves olvasók, emlékeznek-e még a vagány, „majdnem híres” íróra, Gantner Ádámra, aki L@tor című könyvében kendőzetlenül írta le internetes társkereséses kalandjait.
Legújabb könyvét, a máris bookline-sikerlistás Sikszét kicsit félve vettem kezembe: elvégre mi jöhet még a kemény pornó után?! És ahogy fogytak a betűk, egyre inkább magával ragadott a komoly társadalmi kérdéseket (is) feszegető, szerelmi háromszögre épülő történet. Ez az érzelmek könyve! Mitől e nagy változás?
– Csak az ökör következetes, az ember változik! – szabadkozik nevetve Ádám. – Persze, magától nem megy. Valaminek vagy valakinek el kell indítania az embert a változás útján. Ki tudja, hol lennék ma, ha nem találom meg – pont akkor, amikor már közel voltam a kiégéshez! – azt a nőt, aki életem értelme lett. Ami viszont érdekes, hogy őt is az interneten ismertem meg. De ő kezdettől fogva más volt. Őt nem lehetett „beetetni”. Talán a második vagy a harmadik találkán engedte meg, hogy egyáltalán megcsókoljam. Neki udvarolni kellett, őt meg kellett hódítani.Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy engem Viki (Vanek Viktória műsorszerkesztő) és ez a szerelem önmagamtól mentett meg! Mellette másképpen látom a világot, teljesen megváltozott az értékrendem. Már nem a puszta testi vágy vezérel.
Sokkal tartalmasabb lett az életem. Nem azt mondom, hogy álmomban se jöjjön elő az előző életem. Az igazi szerelem azonban más, az nem egyéjszakás kaland, nemcsak a test lakik jól vele, de a lélek is. És ez az, amit azelőtt nem tudtam!
– Furcsa érzés hallani ezt egy olyan embertől, aki csak az érzékiségben hitt! Aki mindennap más nőt hódított meg…
– Szerintem túlzás, hogy nem hittem a szerelemben. Jócskán volt bennem hiányérzet, hiszen különben el sem jutottam volna a kiégés határára, mikor már a mellettem felébredő nő nevén is gondolkodnom kellett… Inkább úgy mondanám: nem hittem abban, hogy létezik olyan nő, akinek hinni érdemes. Azok a nők, akikkel azelőtt az internetes társkeresőkön találkoztam, felkínálták magukat. Ezáltal nem lehetett őket sem tisztelni, sem igazán szeretni. Mélyrepülésem eme időszakában anyukám gyakran kérdezgette: Kisfiam, mikor lesz már ennek vége? Majd úgy ötvenéves korom környékén – gondoltam. Szerencsére nem jött be.
– Míg a L@tor önéletrajzi könyv, addig a Siksze fikció. Vagy a főhős ismét a te alteregód?
– Benne vagyok, de azért itt már keveredik a valóság a fikcióval. Nem kell mindent szó szerint venni. A könyv azzal indít, hogy a L@tor megkeseredett, kiábrándult főhőse eldobja a laptopját, és Izraelbe megy, hogy kiszabaduljon a mocsárból, az internet fogságából. Olyan erős függőség alakult ki nála, hogy a szabaduláshoz ki kellett lépnie az addigi életéből. Itt kezdődik a bonyodalom. Döntenie kell Jessica, a gyönyörű dél-afrikai ortodox zsidó lány és a harmincéves, Dunaszerdahely melletti kis faluból származó katolikus lány, Alica között. Hogy kit választ, azt ne áruljuk el, jó?!
Gantner Ádám
– Szerinted nekünk, olvasóknak nem kézenfekvő a főhős döntése?
–- Mivel a párom, Viki csallóközi, sokan azt gondolják, hogy róla mintáztam meg a főhősnőt. Nem. Vikit soha nem adnám ki. A főhős egy kitalált személy, igyekeztem kerülni az azonosságokat.
– Attól, hogy a nagymamád párkányi, még nem ismerheted olyan jól Szlovákiát, mint ahogyan a könyvedben leírod. Mégiscsak benne van Viki...
– Ezek nem az ő, hanem az édesapja emlékei. Feri bácsi nagy mesélő. És rendkívül aprólékosan emlékszik vissza a rendszerváltás eseményeire.
– A könyv három ember érzelmein keresztül egy rendkívül időszerű problémát boncolgat – az elfogadást.
– Az elfogadás és a tolerancia hiánya nem új keletű probléma, elég végignézni az emberiség történelmén.
Az intoleranciát nem lehet törvényekkel, szabályokkal eltörölni. Egyéni szinten kell bekövetkeznie a változásnak, hogy immár ne az legyen fontos, ki honnan jött, mi a vallása, identitása, hanem hogy milyen ember!
– Az emberhez hozzátartozik a múltja. Mennyire volt könnyű elfogadni téged a múltaddal?
– Viki józan nő. Tudta, hogy a múltamat nem tudom semmissé tenni, hozzám tartozik, tehát vele együtt kell elfogadni engem. Érzelmileg nehezen dolgozta fel, hogy – némi túlzással – lefeküdt velem a fél város. Elismerem (bár cseppet sem vagyok rá büszke), hogy kezdetben még voltak botlásaim. Volt egy kritikus időszakunk, mikor a párterápiát fontolgattuk. Aztán átgondoltam, hogy mit – helyesebben – kit veszítek el, és összeszedtem magam. SzerencséreViki türelmes volt. Megértette, hogy „szoknom kell” a tartós párkapcsolatot. Harminchét évesen úgy tanultam mellette az együttélés szabályait, mint a kisiskolás az abc-t. Megküzdöttünk a boldogságunkért, és a mai napig folyamatosan küzdök, hogy méltó legyek erre a kapcsolatra. Mostanra megtanultam, hogy nem lehet elkényelmesedni, dolgozni kell a boldogságunkon. Már nem akarok kockáztatni, főleg most, hogy megszületett a kislányunk, Hanna.
– Akinek nemcsak a fényképeit osztod meg rendszeresen a közösségi portálokon, hanem az apró szösszeneteket is, melyek róla, illetve neki szólnak.
– Imádom. Imádom! Nem gondoltam volna, hogy az embert ennyire meg tudja változtatni az, ha gyermeke születik. Mindennap ő az első és az utolsó gondolatom. Fürdetem, pelenkázom, és rendszeresen elviszem hosszú sétákra, hogy Vikinek legyen magára is egy kis ideje. Esténként pedig olvasok neki. Nagyon büszke vagyok rá és Vikire is, hiszen ő ajándékozott meg vele. Azóta, ha ránézek, már nemcsak a nőt látom benne, hanem a gyermekem anyját is. Ezzel új, mélyebb dimenzióba lépett a kapcsolatunk. El is terveztük, hogy tavasszal szép csendesen összeházasodunk.
– Papás szülés volt?
– Nem akartam. A szülés intim dolog. Mivel Viki kába volt – Hana császárral született –, a sors úgy hozta, hogy a kicsi először mégis velem ismerkedett meg. Bár majdnem lekéstem. Már jó két órája lézengtem a műtő előtt, mikor rám kiabáltak: „Hé, fiatalember, hová megy, jöjjön vissza, megszületett a lánya.” És a kezembe nyomtak egy kis csomagot.
– Lányos apukának lenni nem könnyű. Hogy fogod nevelni őt?
– Úgy, hogy eszébe ne jusson 16 évesen vadidegen férfiak lakására feljárni. A kezébe fogom adni a L@tort, és el fogom neki mondani az előéletemet. Nem szépítek, mert majd csak így tudom vele megértetni, hogy a férfiak mind ugyanazt akarják. És mind disznók! Velem nehéz dolguk lesz a srácoknak, mert ismerem a pasik összes trükkjét. Nem férfigyűlölő leszbikust akarok a lányomból nevelni, csak azt akarom, hogy belőle is olyan nő váljék, akiért meg kell majd küzdeni. Vallom, hogy ha valaki jó példát hoz otthonról, akkor nem az ostoba barátnőknek, a médiáknak akar megfelelni, hanem önmagának és annak a mércének, amit magával hozott.
– Olyan szenvedélyesen beszélsz a „lányokról”, hogy feleslegesnek is tartom a kérdést: ünnepeltek-e Valentin-napkor?
– Nem. A magyar hagyományokban a Valentinnek nincs nyoma. Amerikában igen, de nálunk csak üzletet jelent. Ennek pedig nem dőlök be. Nekem amúgy sem kell Valentin-nap ahhoz, hogy vigyek egy szál virágot Vikinek.
– És mivel leped meg legközelebb az olvasóidat?
– Egy mesekönyvvel, amelyben az összes mese főszereplője Hanna lesz…
