Veri az eső az uborkát, földre bukott mindegyik. Nem tudom, lesz-e ebből termés, mondja apukám. Hát igen, ez a természet. Méhek fúrják a körtét, a hullott gyümölcsből rigók lakmároznak. Itt vagyok, a földi paradicsomban vagyok.
Képeink a várkonyi Agrosun almáskertben készültek, ahol még igazi zöldségek és gyümölcsök teremnek. A körtefa úgy néz ki, mint egy terhes nő, akinek már szülnie kellett volna, a paradicsom bele halványpiros, az uborka görbe, mint apukám sarlója, az ágak pedig letörnek az almák súlya alatt.
Most tudom csak, micsoda boldog emberke voltam, mikor a szüleim hátraküldtek a kertbe gyomlálni, én meg beültem az eperágyásba, és magam körül minden termést lelegeltem. Soha nem hittem volna, hogy eljön az idő, mikor nem lesz a kertünkben paradicsom, sőt, kertünk sem lesz, és a szomszédnak sem lesz kertje, a Pista bácsiét meg felveri a gaz, mert nem érdemes benne dolgozni. Ülök a paradicsomkarók mellett, süti a nap az arcom, kezemben egy piros paradicsom – és földi paradicsomban vagyok, csak nem tudok róla. Ütött a boldogság órája! Mellettem a kerítésnél Pista bácsi matat, naptól cserzett képe télen sem fehéredik ki, inge kigombolva, az ő generációja még nem „öltözködött”, hanem csak felöltözött. Amit ma délben megevett, azt reggel szedte a fáról vagy a földből, a vasárnapi rántott csirke nyakát előző nap tekerte ki a felesége, s nagy fazék vízzel mindjárt leforrázta (még most is facsarja az orromat a forrázott toll szaga). A hűtőszekrényük kicsi, nem spájzolnak be mindent, ahogy mi sem, mert minden ma a legfinomabb, tartogatni nem érdemes. Anyukám ma vajbabfőzeléket főz, mert mi mást főzne, hiszen főzelékes nap van, és most van a szezonja a vajbabnak. Kora reggel veszi a zománcozott, fehér vájdlingot, hátramegy a kerítéshez, és már tépi is a babot. Ezt csinálta a nagymamám is minden júliusban, de az ő nagymamája is, s ez így ment visszafelé az időben évszázadokig, csak előre nem megy, mert velem megszakadt a lánc. Én már üzletben veszem a babot, de csak valami külföldit kapok, amelyik köszönőviszonyban sincs az anyukáméval, és egész nap a számban marad az a fura íze.
A kertünkben leghátul, ahol a gyep kezdődött, három nagy barackfa állt, sárgabarack termett rajtuk, amiből lekvárt főztünk. A barackoknak olyan szép színük volt, hogy legszívesebben egész nap csak a színükben gyönyörködtem volna. Lekvárt főztünk belőlük meg kompótot. Anyukám mindig megkocogtatta a fedőket, hogy ellenőrizze, rendesen rászívódtak-e az üvegekre. Őszibarackot mindig apu hozott a „cégből”, az egyik kollégájától vette. Belőle a befőttet még azelőtt elfogyasztottuk, hogy a penésznek valami esélye lett volna. Anyukám bedobta a barackot a forrásban levő vízbe, csak egy percre, s ettől úgy lecsusszant a bőre, mint a selyeming, a nyári konyha meg megtelt a darazsakat vonzó édes illattal.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a földi paradicsomot egy zöldségeskertnek képzelem, ahol IGAZI PARADICSOMOK teremnek. Kicsit porosak, de pirosak, és főleg igaziak, s mikor kézbe veszem őket, még langyosak a nyári nap csókjától. Utánuk vágyakozom ma, mert az én szép Csallóközömben, amelynek a terményeire mindig olyan kevély voltam, már nem karón terem a paradicsom, hanem vattán ül a fóliasátorban, ahol vitaminokkal injekciózzák. A műparadicsomnak is piros a bele, sőt, harsog, de se íze, se bűze, mint anyukám mondaná. Hol van ez az én gyerekkori paradicsomomtól, amelyiknek mindegyik példánya tökéletes volt, sőt, mestermű: selymes héja simogatta a nyelvemet, mikor beleharaptam!
Nagyvendégi Éva
Fotó: Dömötör Ede
