Ne még! – kiáltanánk, és szívünk szerint két kézzel is visszahúznánk a nyár virágos palástját.
Szememben ott lebeg Arcimboldo mellbevágó festménye, a Nyár, az érett gyümölcsökből összerakott emberfej virágokból, piros cseresznyéből, érett sárga ringlóból rakott hajfürtjeivel, kalászszemöldökével, zsenge uborkaorrával, őszibarackorcájával, körteállával, nevető szájában borsószemfogaival. Mondanám, hogy ne fusson el ez az üde virágkeretbe foglalt gazdagság!
Persze, hiába tiltakozunk, hogy szívünkben még „a lángsugarú nyár”, mert a borostyánt már ökörnyál vonja be, reggel hatkor még, este nyolckor már sötét van, és a fecskék is gyülekeznek a villanydrótokon. Arcimboldónak van egy másik festménye is, az Ősz. Ereje teljében levő idősödő úr, arcát dús szőlőfürtök keretezik, kicsattanó arca piros alma, füle gomba, álla naspolya, és a válla nem más, mint hordódonga. A kép szürke alaptónusa már a száradó természet színeire utal.
Sokan vannak, akik az őszre esküsznek
Nem kevésbé szép, mint a tavasz, hiszen tálcán kínálja mindazt, amit a két felserkenő évszak, a magnövelő tavasz és a zöldséget-gyümölcsöt érlelő nyár létrehozott, ízük-zamatuk benne van minden darabban. Meg aztán pihentető is a nyári lüktetés után a ködös reggelek sora, a tompuló zajok, a puha avar sustorgó hangja, a párás levegő, a szemerkélő csendes eső.
Ilyenkor jön el a halk mélázás, magunkba fordulás ideje, ilyenkor örülünk a régi fényképeknek, az érzelmes regényeknek, ilyenkor szeretünk piros bogyókból csipketeát főzni, gyertyát gyújtani az asztalon, ilyenkor örülünk a bélelt cipőnek, a puha sálnak. Ilyenkor önti el bensőnket a boldogság, ha barátságos otthonunk, szerető párunk van.
Mindig elnézem, milyen okos a természet. A házas csigák jó mélyen az avar alá húzódnak, a kerti ház ablakkeretének réseibe lepkebábok telepednek, ott várnak fehér puhaságban a melegebb időre. A mezei pockok száraz fűszálakkal bélelt mély üregeikben lustálkodnak (most bezzeg nem ássák vég nélküli járataikat a veteményeim alatt!), a madarak a fák odvában bóbiskolnak, csak az erdei fülesbaglyok ülnek a kopár ágakon, körbe-körbe forgatva fejüket, amikor a közelükbe téved valaki. Minden vadon élő kis állat elteszi magát télire.
Szeretem ezt az aludni készülő világot, szeretem nézni, ahogy növény és állat tudja, mit kell tennie, ha életben akar maradni a zorddá váló hónapokban. És nem győzöm csodálni, hogy ezek az ésszel nem rendelkezőknek hitt élőlények mennyire okosak, mennyivel többet tudnak saját magukról és körülményeikről, mint mi, emberek, akik a világ urának képzeljük magunkat. Néha nem ártana tanulni tőlük, ellesni az alapvető létezés törvényeit, amelyeket olyan gyorsan elfelejtettünk!
Verlaine
Őszi chanson
(Részlet)
Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.
(Tóth Árpád fordítása)
