Hogyan jutnak ide a menekültek vagy migránsok? Kik azok, akik szeretik őket, s kik azok, akik nem szeretik? Hogyan látnak bennünket? Miért gondolják azt, hogy Németország mennyország? Igazuk van azoknak, akik szerint pár év, és mindenki csadorban fog nálunk járni? Összeállításunkban ezeket a kérdéseket járjuk körül.
Ma az embercsempészet kitűnő üzlet. Szerbiában például ma a legdivatosabb foglalkozás. S a taxisok is oda és vissza vannak, mikor 500 eurót nyomnak a kezükbe egy fuvarért. „Embercsempészből szinte annyiféle van, mint az emberekből, akiket csempésznek” – írta az egyik újság.
(© Ernst & Young Global Ltd.)
A tengeri átkelés a legveszélyesebb, és az embercsempészet legjövedelmezőbb szakasza. Magyarán: itt lehet a legtöbbet kaszálni. Minél kockázatosabb az átkelés, annál inkább. A Marokkóból Spanyolországba tartó út jelentősége csekély, köszönhetően annak, hogy az arab tavasz elkerülte a királyságot. Hét-nyolcezer ember jut át itt évente, beleértve azokat is, akiknek sikerül átmászni az Afrikába ékelődött spanyol városokat körülvevő kerítéseken. Úgyhogy ma inkább csak színes hírekben lehet találkozni ezzel az útvonallal.
A nagy forgalom helyszíne tavaly a középső mediterrán útvonalnak nevezett térség volt: ez elsősorban Líbiát, s az onnan elérhető olasz partokat jelenti. A 2013-as negyvenezerhez képest tavaly 170 ezren keltek át itt, idén is ennyire számítanak. Az igazi drámai szám, hogy legalább háromezren közülük meghaltak. Ez lett a csempészparadicsom, a líbiai partoktól még a legközelebbi olasz felségterület, Lampedusa szigete is több száz kilométer. Becslések szerint itt a tavalyi csempészforgalom 150 millió eurós bevételt hozott, és ez már elég komoly piac ahhoz, hogy páran üzleti birodalmat építsenek fel belőle.
A kedves csempész
Idén először sikerült megismerni az egyik legaktívabb csempészt. Ahogy a Newsweek korábbi írásából is kiderül, az érdem az olasz hatóságoké: a maffia elleni harc miatt nekik volt a legtöbb tapasztalatuk arról, miként kell feltérképezni egy bűnszövetkezetet. Legfontosabb bűnüldöző eszközük a telefonok lehallgatása volt, ezzel sikerült felrajzolni a kapcsolati hálókat. A legnagyobb háló középpontjában egy Tripolinál élő, negyven körüli, köpcös férfit találtak, aki meglepetésre nem is líbiai volt, hanem etióp. Ermias Ghermay jellegtelen arcú férfi, iskolázottsága nem emeli ki a tömegből. Viszont számos nyelven beszél, és jól vág az esze, ami nem megszokott egy bűnözőnél. És roppant kedves! Ez persze csak első hallásra meglepő: amikor tíz éve beszállt az üzletbe, rájött, hogy egyik legfontosabb feladata megnyerni az emberek bizalmát.
Hiszen ő is szolgáltatást nyújt, mint egy utazási iroda. Különösen megértőnek kell lenni azokkal a szülőkkel, akik a gyerekeiket küldik előre Európába. Abban bíznak, hogy az európai hatóságok nem tudják őket kitoloncolni, és később, amikor a gyerek beilleszkedett, majd maga után tudja vinni a családtagjait.
A lehallgatott beszélgetéseket a cinizmus és a törődés különleges keveréke jellemzi. Egy hajó elsüllyedése után, amikor 67 ember halt meg, Ghermay az egyik, Szudánban tartózkodó alvezérének arról panaszkodik, milyen szörnyű a szerencsétlenül járt rokonok telefonhívásait fogadni...
Majd arról beszél, mennyire igazságtalan, hogy velük veszekednek, amikor más csempészeknél még gyakoribbak a katasztrófák. Ráadásul, mondja Ghermay, a tragédia csupán az ő jó szíve miatt következett be, mert először nem engedett ennyi embert felszállni a hajóra, de megesett a szíve rajtuk, mert könyörögtek neki, hogy mehessenek. „Még műholdas telefont is adtam nekik, és rendszeresen hívtam őket” – állította Ghermay, aki elmondása szerint megnyugodott, amikor a hajóról jelentették, hogy már karnyújtásnyira vannak az olasz partok. És tényleg, a hajó néhány száz méterre a céltól borult fel.
Kadhafi meghalt, lementek az árak!
Ghermay Tripoliból szervezi a műveleteket, de minden fontos csomópontban ott ülnek alvezérei. Ezredeseknek nevezi őket: ők gondoskodnak a szállítmányokról. A versenyelőny, amivel az etióp legyőzte a konkurenciát: háztól házig szolgáltatást kínál, a kliens afrikai otthonától Nyugat-Európáig. Kénytelen „fejleszteni”, mert az átkelésen egyre kevesebb a haszon. Régebben, Kadhafi idején, egy embert ötezer dollárért vittek át Olaszországba. Ma már ezerötszáztól-kétezertől többet senki nem akar fizetni. A fekete afrikaiak ennél is kevesebbet fizetnek (nincs miből), a jobb módúnak kinéző szírek többet – igaz, ezért kényelmesebb helyre számíthatnak. Kadhafi idején meg kellett venni a líbiai hatóságokat, de a diktátor 2011-es bukása óta ilyen hatóságok nincsenek. (Vannak viszont a fegyveres milíciák.) Ez a pénz, persze, egy kétszáz fős hajónál felszorozva még így is óriási üzletnek látszik, de azért vannak bőven költségek.
Havi ötezer dollárba kerül az épület bérlése, ahol a migránsokat tartják, amíg össze nem áll a szállítmány, és meg nem szervezik az utat, ami hetekig is tarthat. Aztán, ugye, szükség van szállító járműre. Egy motoros gumicsónak kijön négyezer dollárból, de arra 20-30 embernél nem fér fel több. Egy két-háromszáz főt elbíró hajóért viszont 80 ezer dollárt is elkérhetnek. És végül fizetni kell az adott partszakaszt ellenőrző fegyveres csoportnak is: egy jó kihajózási pont havi bérleti díja húszezer dollár körül mozog. Nagy hajónál kell kapitány is, aki út végén beolvad a migránsok közé. S nem árt egy műholdas telefon sem, mellyel fel lehet hívni a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy szóljon az európai hadihajóknak, hova menjenek megmenteni vagy összeszedni a csempészhajót.
A tragédiák bele vannak kódolva a rendszerbe. Mivel a hajókat az európai hatóságok úgyis elkobozzák, érdemes minél rosszabbakat felvásárolni, amilyeneket a halászok már leselejteznek, de egy átkelést még pont kibírnak. A csempészek pedig azzal nyugtatják az embereket, hogy az olasz hajók úgyis megtalálják és megmentik őket. A motor is legtöbbször olyan, amelyet még éppen sikerül utoljára úgy feljavítani, hogy talán elbír néhány óra üzemidőt. És mivel az emberek fejenként fizetnek, minél több főt zsúfolnak fel a hajókra, annál nagyobb a bevétel. (Pénzt sehogy nem veszíthetnek, ellentétben például a kábítószer-csempészettel, ahol egy rakomány áru elvesztése óriási anyagi veszteség is.) Itt az „áru” előre ki van fizetve, a hajó pedig így is, úgy is kidobásra van ítélve. A csempészek szempontjából az üzleti kockázat abban áll, hogy a sok tragédia rontja az üzletet és a hírnevet. Akárcsak az utazási irodáknál: egy sikerületlen út elriasztja a kuncsaftokat.
A „balkáni út” kevésbé veszélyes!
A Líbiából Olaszországba vezető útnál ugyanis a balkáni út olcsóbb és nem olyan veszélyes a keleti mediterrán út, amikor a hajók Törökországból mennek át a görög szigetekre. A tavalyi év első hét hónapjában errefelé 130 ezren keltek át a tavalyelőtti alig ötvenezerrel szemben. Azaz ez lett a migráció fő csapása! Kósz szigete például mindössze négy kilométerre van a török partoktól. Nem csoda, hogy itt sokszor már csempészekre sincs szükség: a migránsok maguk veszik meg a helyi boltokban a nyaraló családoknak kínált evezős gumicsónakokat, mentőmellényeket és vízhatlan zsákokat.
A csempészek igyekeznek már komplett szolgáltatást kínálni, és kívánság esetén egészen Németországig utaztatnak. Az észak-iraki kurd városban, Erbilben lévő tábor lakói például a Facebookon hasonlíthatják össze a csempészek fényképes hirdetéseit. Egy út ötezer dollár, s fotó alapján kiválaszthatják a csónakot és a furgont is. A csempészek fényképsorozatának utolsó darabján pedig láthatnak egy zöldellő mezőt, amelyen boldog gyerekek szaladnak át.
Mindazonáltal sokan csak Görögországig fizetnek, onnan ugyanis a horvát határig olcsón el lehet jutni, és rendes közlekedési eszközökkel. Hiszen a macedónok és a szerbek is boldogan engedik vonatra vagy buszra szállni az országba belépő migránsokat, akik így átutazhatnak az országon, hogy aztán gyalog keljenek át a határon. Ha itt igénybe vesznek is csempészeket: ez a legtöbb esetben néhány száz eurós tétel, egy kis fuvar, egy-két éjszakai szállás, egy vezető át a zöldhatáron. Persze, ha valakinek ez túl fárasztónak tűnik, azt az albán embercsempészek kétezer euróért a Balkánról egyenest Berlinbe viszik. (Ám – mint a parndorfi furgon tragédiájánál láttuk – nem biztos, hogy a drágább a kevésbé kockázatos.) A balkáni út azért is jól bejáratott, mert az Európát tavaly és idén elborító koszovói és albániai menekültek is ezt használták. Voltak koszovói busztársaságok, amelyek azzal hirdették járataikat, hogy milyen segélylehetőségek várják az érkezőket Németországban.
A szervezett bűnözés ráadásul végtelenül leleményes, és mindenből hasznot tud húzni.
A legjobb példa erre talán Dél-Olaszország, ahol a menekülteket befogadó állomások egy részét is a maffia építi és működteti. Van olyan tábor, amelynek élén egy gyilkosságért elítélt maffiózó áll: ő az, aki állami és uniós pénzekből gondoskodhat arról, hogy a migránsok olaszul tanuljanak, és más hasznos készségekre tegyenek szert. Sőt, a rendőrség szerint a maffia áll több bevándorlásellenes megmozdulás mögött is, ezzel gyakorolva nyomást a kormányra, hogy a migránsokat inkább a lakott településektől távoli táborokban helyezze el. (Ahol aztán nem akkora az ellenőrzés.)
(© Andrew McConell / PANOS)
Sokan azzal érvelnek, hogy a menekültek zöme jómódú, orvosok és iskolázottak, s ezért örülni kell nekik! Csak éppen: emberi méltóságában mindenki egyenlő, s nem mondhatjuk, hogy a szegény ember kevésbé méltó a könyörületre, mint a jómódú. A menekültet nem azért fogadjuk be, mert jómódú, hanem azért, mert szükséget szenved. S a menekült, aki a bőrét menti, nem válogat. A bevándorló az, aki mérlegel, hogy hol lenne neki jobb, Németországban vagy Svédországban, ahol nagyobb a segély.
Mi történt 644 novemberében?
644 novemberében meghalt a második kalifa. Mohamed és az első kalifa mellé temették. Gyilkosság áldozata lett: előző nap békésen sétálgatott Medina utcáin, mikor egy békétlen keresztény rabszolga hozzálépett, és panaszt tett nála az urára, ám a második kalifa elutasította. Másnap, mikor a mecsetben az imáját végezte, a keresztény rabszolga megleste, és hatszor beledöfte a kését, majd magával is végzett. A második kalifa még a halála előtt kinevezte a bizottságot utódja megválasztására. Vezetője Ali, Mohamed veje (és egyben unokatestvére) lett. A megválasztott bizottság tagjai mindjárt egymásnak estek. A temetés után bezárták őket egy terembe, hogy végre döntsenek. A kalifátusra Ali és Oszman (szintén Mohamed veje) voltak esélyesek. Harmadnapra sem nagyon tudtak dönteni, végül a gazdag Oszman kerekedett felül. Ám Oszmán részrehajló uralkodó volt, a saját klánját részesítette előnyben, ezért fellázadtak ellene, és megölték. Innen számítják az iszlám egység felbomlását: a síiták (Ali pártja) és a szunniták kérlelhetetlen ellenségek lettek.
A szír válság mögött egy mélységesen mély ellentét, a szunnita–síita ellentét húzódik. A közel-keleti szunnita államok vezetője Szaúd-Arábia (amúgy a világban többségben vannak a szunniták). A legnagyobb síita állam pedig Irán, és a szunnita többségű arab országokban is élnek síiták.
A síiták általában szegényebbek, mint a szunniták (az olajmunkások is közülük kerülnek ki), ezért a szunniták lenézik őket. Az ellentét közöttük a próféta örökösének kiválasztásán robbant ki. Mint tudjuk, a kalifa a legfőbb vezető volt náluk. A síiták csak a próféta rokonait tartják méltónak arra, hogy a legfőbb hatalmat gyakorolják. (Ali pártjának is nevezik őket: Ali Mohamed veje volt.) A szunniták a közösség legméltóbb tagját emelték a kalifa rangjára. Aszad elnök és környezete is a síita kisebbséghez tartozik. Szíriában nagyjából 23 millióan élnek, ennek 10 százaléka alavita, vagyis a síita kisebbséghez tartozik, továbbá 10 százalék keresztény. Közel ötmillióan vannak tehát azok, akiket biztosan üldözni fognak, ha az Iszlám Állam teljesen átveszi az uralmat.
Sokan azt mondják, Szíriában a megszállt területeken elfogadják az Iszlám Államot. Hogy miért? Ahova másfél-két éves káosz után bevonultak az iszlámisták, ott megszervezték az életet, van víz és áram, elviszik a szemetet, újra írni-olvasni tanítják a gyerekeket, legalábbis a fiúkat. Létezik egy durva igazságszolgáltatás, de aki betartja a szabályokat, az meghúzódhat. (Ehhez képest eltörpül a helyiek számára, hogy az ISIS felrobbantotta Bál szentélyét – a sivatagos keleti, elmaradott részeken élők úgysem ismerték.)
Az európai emberekben az a kép alakul ki, hogy a háborús zónából mindenki el akar menekülni, de ez tévedés. A szír középosztály nehezen hagyja el a hazáját. Reméli, hogy ottlétével tud segíteni, s majd csak jobb lesz. Az ISIS elpusztította Ninivét és Palmürát. Tudják, hogy ezzel nagy sajtóvisszhangot váltottak ki világszerte – azért is csinálták. Mikor 25 szír katonát kivégeztek az ókori színházban, az már kevesebbeket érdekelt a fejlett világban. Az ISIS ezzel be akarja mutatni az alattvalóinak (is), hogy milyen képmutató a Nyugat: „Halott pogány kövekért siránkoznak, de a ti halálotok hidegen hagyja őket.”