Bandor Éva színművésznő álmai nyomába eredtünk...
Bandor Éva a Komáromi Jókai Színház tagja, eddig 12 filmben játszott. Tavalyelőtt a cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén vonult fel a Kihűlés c. játékfilm szereplőjeként. Jól kipróbált kérdéseket tettünk fel neki, hogy álmai nyomába eredjünk.
Nincs két egyforma szerep. Megannyi különböző női sorsot és karaktert képzeltek el már a szerzők, amik mindaddig csak papíron léteznek, míg életre nem kelti őket a színész. És ez a legnehezebb: ez az, amit csak az igazán nagy művészek tudnak. Újat teremteni úgy, hogy közben ne vesszen el a régi, ne törjön darabokra az ember, hanem eggyé váljon egy estére az új szerepével. S közben tudja elfeledtetni a nézővel a valós világot, ahogy teszi azt a Jászai Mari-díjas színművésznő, Bandor Éva.
„Amikor ülsz, ülj! Amikor állsz, állj! Bármit csinálsz, ne inogj!“ Ez a hitvallása. Innen indulunk kissé provokatív kérdéseinkkel.
– Mit szeretsz a másik nemben?
– Azt, hogy ők a másik NEM… Egyszer eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen jó lenne csak egy napra kipróbálni a férfilétet. Egy olyan férfi bőrébe belebújni, akinek jó a megjelenése, tartása van, és nem utolsósorban meg tud szerelni egy elromlott vízcsapot, vagy ki tud vágni egy fát. Aki még férfiból van. Szerintem az én párom is fel tudna építeni egy házat, ha volna rá ideje. Szoktam ezzel viccelődni otthon. Halkan megsúghatom, hogy szerencsére sok mindenhez ért.
– A párod volt életed legnagyobb szerelme?
– A nagybetűs szerelem ritkán kopogtat be az ember életébe. Kétszer-háromszor? Mikor benne éltem, mindegyiket a „legnagyobbként” éltem meg. Az óvodáskori szerelmemre a mai napig nagyon szívesen emlékszem, még ha egyoldalú volt is az érzés. Miatta jó volt óvodába járni.
– Véleményed szerint mi a férfi, illetve a nő feladata az életben?
– Számomra a példa az lenne, ahogy a nagyszüleim éltek. Életükben a férfi- és a női princípium találkozott. Nagyanyám, aki öt gyermeknek adott életet, háztartásbeli volt, és rengeteget dolgozott. Ám az ő gondoskodó munkája „láthatatlan volt”, nem úgy, mint a nagyapámé, aki munkába járt, becsülettel bebiztosította a családját. Szépen kiegészítették egymást, és a klasszikus, egymástól jól elkülöníthető szerepeikben példásan helytálltak.
Ma egybemosódnak a szerepeink: a nőtől elvárják, hogy a férfias pályákon és helyzetekben is helytálljon, de ugyanígy van fordítva is. Egyre kevesebb a régi vágású férfi, aki mellett egy nő igazán nőnek érezheti magát.
– Mi a véleményed az apasági szabadságról?
– Nagyon hasznosnak tartom, mert kialakul egy mélyebb, erősebb kötődés az apa és a gyermeke közt. Így volt ez nálunk is, amikor két év után visszajöttem a színházhoz. Sőt, azt láttam, hogy a férjemnek is, aki tanárként mindig rengeteget dolgozott, jót tett a szünet. Az apasági alatt volt ideje feltöltődni. Szóval: esélyt kell adni az apáknak is... Az együttlétnek rengeteg pozitív hozadéka van. Egészen más, ha egy apa nem három napban tapasztalja meg, milyen egy gyerekkel állandóan együtt lenni. Lehet, hogy az első időszakban nem fog minden flottul működni. Kiöntik, eltörik, elfelejtik, de belerázódnak.
– Mi lenne álmaid munkája, és esetleg mit nem szeretsz a mostaniban?
– Álmaim munkáját megtaláltam. Ha nem érdekelne, akkor már nem lennék színésznő. Szeretem ennek a hivatásnak minden fázisát. A szövegtanulástól a próbákon át az előadásig minden kínját és boldogságát. Kivéve, ha azzal találkozom, hogy a rendezőnek nincs átgondolt koncepciója, és a harmatgyenge elképzeléseit szeretné ránk erőszakolni. Az alibista rendezőket nem szeretem.
– Ha választanod kellene a színház és a film között, akkor melyiket választanád?
– Mindkettő izgalmas – és mindkettőt választanám. Nincs olyan, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat! Most forog Brünnben egy film, Jan Hřebejk rendezésében, Veterán címmel. Ebben kaptam egy szép szerepet. A rendezővel már dolgoztunk együtt A tanítónő című filmben, ez a film a cseh televíziónak készül. Ősszel egy mesét forgattam Csehországban, augusztusban lesz a bemutatója, Az órásmester tanítványa címmel. A szlovák közönség is láthatja majd a mozikban. Májusban Martin Šulík rendezésében fogok a kamerák elé lépni. Kis szerep, de nagyon jól játszható. Egy „enyhén” neurotikus nőt alakítok benne, aki erőszakosan szeretné meggyőzni az embereket a maga igazáról – és ettől sehogy sem lehet eltántorítani.
Egy ilyen karakter rengeteg lehetőséget nyújt a színészi játékra. Közben itt a színházban gőzerővel zajlanak a Kabaré próbái, melyben Fräulein Schneider szerepét osztotta rám a rendező.
– Hogy lehet ennyi szerepet egyszerre megtanulni és a műsoron lévő darabok szövegével párhuzamosan, naprakészen észben tartani?
– Mi, színészek az állandó tanulással edzésben tartjuk az agyunkat. Ezzel nincs is bajom, egészen addig, míg nem tanulok párhuzamosan több nyelven. Ha egyszerre tanulok csehül, szlovákul és magyarul szerepet, akkor a magyart többször elő kell vennem. Bezzeg az idegen nyelvű szövegeket három-négy olvasás után gond nélkül megjegyzem! Gondolom, ez azért van, mert az előbbiekre jobban koncentrálok, jobban megzabolázzák elkalandozó gondolataimat.
– Mi az a kedvenc foglalatosságod, ami segít kipihenni a napi stresszt?
– Szeretek sütni-főzni. Kikapcsol. Időről időre kipróbálok új recepteket is, de napi szinten inkább a nagymamámtól, anyukámtól eltanult hagyományos ételeket szoktam készíteni. Ritka az a vasárnap, mikor nálunk nem gyöngyözik a fazékban húsleves. Családunk hétköznapi nagy kedvencei pedig a főzelékek. Otthon, Kéménden abban nőttem fel, hogy egy nőnek mindig főtt étellel kell hazavárnia a családot. Akármilyen őrületes hetem van, sőt, még premier napján is igyekszem tartani a családi hagyományt. Mindannyian nagy rajongói vagyunk az indiai konyhának, de annak inkább a párom a nagymestere. Tavasztól őszig pedig kijárok a kertünkbe. A múlt héten megmetszettem a mogyoróbokrot. Jó kint lenni a szabad levegőn, tenni-venni, leülni a diófa alá és nem csinálni semmit! Mert olyan pillanatok is kellenek, amikor nem csinálunk semmit, csak úgy vagyunk!
– Mit jelent számodra a pénz?
– A pénz nem boldogít, de jó, ha van! Nem kell görcsösen ragaszkodni hozzá! Mi utazni szeretünk, és amint módunkban áll, útra kelünk. Szicília a nagy szerelmünk, de már alaposan bebarangoltuk. Most Szardínia felfedezése a célunk.
– Ki fizessen egy randin: a nő a magáét vagy a férfi mindkettőjük számláját?
– Egy randin, ha a férfi hagyja, hogy a nő fizessen, akkor azt a férfit jobb elfelejteni! Családon belül már rugalmasabban lehet kezelni ezt a kérdést. Azt azonban fontosnak tartom, hogy mindenkinek legyen saját tartaléka, amiből megveheti a sokadik parfümjét. Vagy éppen a kétezervalahányadik könyvét, ahogy azt Gáborom teszi.
Apropó, nem titkolódzom, mindig megmutatom neki az új zsákmányomat. Azokat a helyzeteket pedig, mikor elszalad velem a ló, és azzal fogadom őt, hogy „a múltkor kidobtam két ruhát, így most vettem ötöt”, általában humorral kezeljük.
– Hiszel a női barátságban?
– Igen. Hiszem, hogy a régebben, a középiskolás korban, az egyetemi évek alatt megalapozott baráti kapcsolatok egy életre szólnak. Később a nők közt, ahogy a színészek közt is, már erős a rivalizálás. A felnőttkorban kötött barátságok ingatagabbak, ezért én a régieket ápolom. Szerencsére a régi barátok jól tolerálják, hogy az előre betervezett találkozók szinte soha nem jönnek össze. Viszont a múltkor, amikor adódott egy szabad szombat délutánom, felhívtam két barátnőmet, hogy lenne-e kedvük találkozni, borozgatni, és pont úgy alakult, hogy mindketten ráértek. Jót beszélgettünk.
– A legtöbb ember állandóan azt hangoztatja, hogy ő bizony elvárja a másiktól az őszinteséget, aztán megsértődik. Van olyan téma, amiről nem szeretsz, akár még baráti körben sem beszélni?
– A múltkor, amikor beugrottam a pesti barátnőmhöz, pont az öregedés került szóba. Egy laza partin biztosan nem dobnék fel egy olyan nehéz témát, mint az elmúlás. Baráti körben azonban nincsenek tabuk, mindent megvitatunk, ami az élet velejárója. Nekem a barátaim azt is megmondhatják, ha egy szerepben nem voltam jó. Fontos még a gyermekem és a párom véleménye is. Nem sértődök meg, sőt, elvárom, mert úgy gondolom, hogy az embernek a fejlődéshez szüksége van bírálatra. Elfogadom. Kritikákat is olvasok, mert érdekelnek.
– Van benned valamiféle félelem az öregedéssel szemben?
– Van. Rossz napok reggelén a tükör kíméletlen tud lenni az emberrel. Ilyenkor még élesebben látja az ember, hogy már nem olyan rugalmas a bőre, karikás a szeme, láthatóak az apró szarkalábak. Ám ezeket el kell fogadni, szembe kell nézni a ténnyel, hogy az idő múlása az élet természetes velejárója. A színpadon sem akarok mindig „szép“ lenni. A hétköznapokon, a magánéletben pedig szinte alig sminkelem magam. Ha ránézek a 11 éves lányomra vagy a tinédzserekre az utcán, látom, hogy mennyi bája van a hamvas fiatalságnak. A fiatalos külső sokáig megtartható, de úgy gondolom, hogy erőszakosan, mindenáron nem szabad törekedni rá.
– Van példaképed?
– Vannak olyan példaképeim, akik pont azt támasztják alá, hogy el kell fogadni az arcunkat. Az ember arcának története van. Magán viseli életünk nyomait. A gondok, a fájdalmak, a csalódások, a kudarcok mind nyomot hagynak rajta, boldog perceink emléke pedig ott lapul a nevetőráncokban. A színésznek ezekre a megélésekre szüksége van, mert játék közben utánuk nyúlhat.
Cannes-ban láttam, hogy mennyivel emberibb, sugárzóbb és nőiesebb Isabelle Huppert, Emma Thompson, Andie MacDowell, mint azok a hollywoodi színésznők, akik már mosolyogni sem tudnak a sok botoxtól. A kamerát úgysem lehet becsapni, mert kíméletlenül őszinte. Szerencsére nálunk, Európában még kora van a nőnek!
– Megpróbálunk minél tovább fiatalok maradni, és biológiailag is egyre később vállaljuk az anyaságot. Véleményed szerint mi az ideális kor a gyermekvállalásra?
– Harminchét éves voltam, amikor a kislányom megszületett. Utólag már úgy gondolom, hogy nem kellett volna addig várnom. Igazuk van a nőgyógyászoknak abban, hogy a test öregszik. Egy kor után már nehezebben regenerálódik, még ha ez kívülről nem is látszik. Mikor az ember belekóstol az anyaságba, hirtelen megjön az étvágya, arra gondol, de jó lenne még egy kis jövevény. Ám már nem biztos, hogy bekopogtat.
– Ha fontossági sorrendet kellene felállítanod az életedben, mi lenne az első helyen?
– A legfontosabb az egészség. Volt egy nővérem, aki kilencéves korától komoly betegséggel küszködött. Megéltem, milyen az, amikor az ember egyik szerette beteg. A szüleimen láttam, hogy mennyit tud változtatni az ember életén, ha minden nap harcolnia kell azért, hogy megmentse a gyermeke életét. Az első számú prioritás számomra az, hogy a családom egészséges legyen. Minden más pótolható, mellékes.
