Lara igazi birodalmat varázsolt maga köré krétával a kezében. Volt ott cukrászda, kisállat-kereskedés, sarki kisbolt, botanikus kert, parkoló – még körforgalmat is rajzolt. Majd felpattant a bicajára, és végigkerekezett a megrajzolt úton. Házikója is volt persze, anyuék voltak a szomszédok, akiket friss gyümölcssalátával kínált...
Terjed a sok karanténos mém, de ugye, tudjuk, hogy minden viccnek legalább a fele igaz? A bezártság próbára tesz bennünket. Kénytelenek vagyunk otthon maradni, külső ingerek nélkül. Reggeltől estig egymás közvetlen közelében lenni. Ez a legnagyobb megpróbáltatás, hiszen a rohanó világban már szinte megszoktuk, hogy csak este, hullafáradtan találkozunk a másikkal. Hogy mi sül ki a hirtelen rengetegnek tűnő együtt töltött időből? Ez még a jövő zenéje, de mindenesetre vicces kis jövendölések már szárnyra kaptak...
Bizonyára sokan találkoztak már a közösségi hálón keringő mémekkel. Pár nevetős szmájlival körülkerítve humoros mondatocskák cikáznak, miszerint a szülők hamarabb megtalálják a vírus ellenszerét, mint a tudósok, ha még sokáig nem nyitnak ki az iskolák. Biztos vagyok benne, hogy ezen sokan – főként a szülők és a tanárok – nagyokat hahotáztak. Vagy ilyen volt az a beszólás, amelyik szerint a következő kilenc hónap után vagy nagyon sok kisbaba jön majd a világra, vagy ugrásszerűen megnő a válások száma. Szóval jól szórakozunk ezeken a humoros mémeken, de vajon belegondoltunk abba, hogy mit jósolnak? Hiszen tudjuk, hogy minden viccnek legalább a fele igaz…
A fentebb említett bejegyzések igazat szólnak: egyszerűen elszoktunk egymástól. Elszokott egymástól a férj és a feleség, a szülő és a gyermek. Most végre csak a kis családunk van nekünk. Ám óriási kihívást jelent napokig egymás társaságában lenni! Mert mi volt eddig? A nagy rohanásban sokszor csak este találkoztunk, mert ma már több időt töltünk a kollégáinkkal, mint édes otthonunkban az édes kis családunkkal. Nem csoda, hogy a négy fal között kikészítjük egymás idegeit. Mintha belénk bújt volna az ördög, képtelenek vagyunk nem veszekedni... Egyszerűen azért, mert megszoktuk, hogy csak a minimálisat kommunikáljuk a családtagjainkkal.
Be vagyunk zárva a magunk kis burkába – és nem csak jelképesen. Ám a sötétségben lássuk meg a fényt (hisz kint már a rózsaujjú tavaszi hajnal viháncol)! Még mindig az a jobbik eset, ha vitázunk. Hiszen ez annak a jele, hogy végre beszélgetünk.
Ám a sötétségben is lássuk meg a fényt (hisz beköszöntöttek végre a rózsaujjú tavaszi hajnalok). Még mindig az a jobbik eset, ha vitázunk, mert ez annak a biztos jele, hogy végre beszélgetünk. Mert, sajnos, a legtöbbünket még most is teljesen beszippant a virtuális lét. Megállás nélkül az okoseszközeinket bújjuk, és a nagy otthoni ücsörgésben csak még jobban elhidegülünk az élettől, hús-vér férjünktől vagy feleségünktől... Magyarán a hétköznapi, szemtől szembeni emberi beszédtől.
Tanuljunk Larától!
Azt hisszük, a gyerekektől nincs mit tanulni – őket nekünk, felnőtteknek kell okítanunk a helyes életre. Pedig dehogy! Sokszor példát vehetnénk a lurkókról. Itt van például a tízéves kishúgom: ő igen nehezen élte meg a „maradj otthon” első napjait. Az elején kicsit betegeskedett (azóta szerencsére makkegészséges), később meg azon sírdogált, hogy nem mehet ki az udvarra megsimogatni a kutyusait. Semmi nem érdekelte, se a tévé, se a telefon, a táblagép: ő csak Picurt akarta... Komoly csatákat vívott anyukánkkal a kintlét-bentlét témakörében, a végén már mindketten az őrület határán álltak. Mi, többiek jókat kuncogtunk rajtuk: ezek szerint arról is lehet komoly és késhegyig menő vitákat folytatni, hogy mennyi simit kapjon a házi kedvenc?
Reggeltől estig egymás szájában élünk. Elszoktunk már ettől, hiszen a nagy rohanásban csak este találkozunk egymással. Ám ez a karantén nem az a sokat áhított „énidő” lesz! Most a kis családunk az egyetlen társaságunk, nem mi magunk. Hogy mi sül ki majd belőle? Ez még a jövő zenéje, de vicces kis jövendölések már szárnyra kaptak.
Tegnap aztán végre eljött a megbékélés, a hőmérő húsz fokot mutatott, mi pedig végre kiszabadultunk az udvarra. Kishúgom is megkapta a kilépési engedélyt (persze szigorúan csakis az udvarra). Annyira izgatott volt, hogy ébredés után azonnal nekilátott a tanulásnak (ebből is látszik, hogy milyen nagy volt az öröme), s egyik kezével alig csukta be a füzetet, a másik lába már az udvaron volt.
Miután alaposan megszeretgette a három kis ördögfajzatot – akarom mondani, kutyusait –, igazi birodalmat varázsolt maga köré, kezében krétával. Volt ott cukrászda, kisállat-kereskedés, fűszerüzlet, botanikus kert, parkoló, de még körforgalmat is rajzolt a térképre. Majd felpattant a bicajára, és végigkerekezett a megrajzolt kacskaringókon.
Végül Lara az egész fényes napot az udvaron töltötte, és a maga által kitalált játékokkal foglalta le magát. Házikója is volt persze, anyuék voltak a szomszédok, akiket meghívott vendégségbe, és friss gyümölcssalátával kínált. Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy ismét ragyogó szemmel és rózsaszínre pirult, mosolygós arcocskával szaladgáljon a „nagyvilágban”.
Pedig ő aztán igazán az úgynevezett digitális kor gyermeke… Találjunk ki mi, felnőttek is valamit, valami „Larásat”, hogy ne legyen igazuk a fránya mémeknek!
