Ginni Rometty, az IBM elnök-vezérigazgatója, Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke, Nancy Pelosi, az Egyesült Államok képviselőházának elnöke, Ursula von der Leyer, az Európai Bizottság elnöke, Oprah Winfrey egykori műsorvezető, producer, üzletasszony, Anna Wintour, a Prada amerikai főszerkesztője – és még sorolhatnánk.
Hogy mi a közös ezekben a nőkben? Az, hogy mindannyian elképesztően sikeresek…
A sikeres nőket a külvilág erősnek és bátornak tartja: olyasvalakiknek, akiknek tán félelmeik nincsenek is. A valóság azonban sokszor ellentmond annak, amit látunk vagy éppen látni akarunk. Manapság túl sok a retus, az emberek pedig tele vannak hamis ideákkal és ideálokkal. Hajlamosak vagyunk idegen embereket piedesztálra emelni, magunkat pedig leértékelni…
Mindenki fél valamitől
Kata gyerekként rettegett a sötétben, az iskolában pedig megfelelési kényszerrel küzdött. Később, a munkahelyén már huszonhét évesen vezető pozíciót töltött be, de titkon továbbra is félt a kudarctól és a felelősségvállalástól. Majd néhány év múlva férjhez ment és anyává vált, ekkor pedig a házassága és a gyermekei képezték az aggodalmaskodás tárgyát… „Csak nehogy bajuk essen, és elveszítsem őket!” – nyugtalankodott Kata.
Félelmek tömkelegével élünk együtt mindannyian. Gyengeségnek tekintjük őket, ezért leplezni próbáljuk félelmeinket, ahogy tudjuk. Erősnek mutatjuk magunkat, nehogy kiszolgáltatottnak tűnjünk a külvilág előtt. Belül azonban felemészt bennünket ez az érzés. Kiirtanánk magunkból, ha tudnánk. Pedig ha a félelmeinket célokká formálnánk, akár erősíthetnének is bennünket. Ehhez első lépésként azt kellene felismernünk, hogy mitől is félünk pontosan, majd meg kellene fogalmaznunk, hogy mit is szeretnénk a jövőben. Kérdezzük meg magunktól, hogy mit akarunk elérni. Mi szerezné a legnagyobb örömet? Az efféle gondolatok ugyanis aktívvá, cselekvőképessé tesznek bennünket.
Nem szégyen a félelem!
Sokan ráeszmélnek, hogy a helyzetükön változtatni kell, lépni azonban nem mernek. A változás ugyanis bizonytalansággal jár, s az emberek nem szeretnek kockáztatni. Ilyenkor jön a halogatás, az önámítás és a felelősséghárítás. Félelmeink azonban mindig figyelmeztetnek bennünket, hisz általuk tudjuk meg, hogy mit nem akarunk. Ha ezt tudatosítjuk, akkor félelmeinket máris a saját szolgálatunkba állítottuk.
Nem szégyen a félelem, hanem egy teljesen természetes, egészséges érzés. Összpontosításra sarkall bennünket, és segít leküzdeni az elénk gördülő akadályokat. Körültekintővé és éberré tesz. Ellenben a túlzott magabiztosság veszélyes, hiszen tompítja az érzékelést, és figyelmetlenné, vakmerővé teheti az embert.
A jót könnyű megszokni. Amikor úgy érezzük, hogy kedvező helyzetünket semmi sem veszélyezteti, akkor az elkezd természetessé válni számunkra. Elfelejtjük értékelni, belekényelmesedünk.
Többek között ezért is van szükség a kontrasztokra. Olyan világban élünk, ahol mindent csak valamihez viszonyítva tudunk érzékelni. Hiszen honnan tudnánk, hogy valami hideg, ha nem tapasztaljuk meg a meleget? Hogy mi a biztonság, ha még nem voltunk veszélyben? Egyáltalán mi a jó, ha még nem tapasztaltuk meg a rosszat? Mindent csakis az ellentétén keresztül tudunk értékelni. Nincs bátorság félelem nélkül, mint ahogy a sikert sem tudjuk értékelni, míg nem buktunk el. Akinek van veszítenivalója, annak félelme is van.
A mókuskerék-effektus
Mindannyian szeretnénk „valakikké” válni, s el akarunk érni valamit az életben. Mindemellett jól és boldogan akarunk élni – közben tökéletesen megfelelve a ránk nehezedő elvárásoknak. Ezért aztán sűrűsödnek bennünk a kétségek: mi lesz, ha nem sikerül? S ha sikerül is, hogy tudjuk majd mindezt megtartani? Ha elveszítjük, persze jön a maró keserűség és az önmarcangolás, ha viszont tartósan elérjük, az esetek többségében elkényelmesedünk. Ez pedig, ugye, egyenes út a pofára eséshez…
Sokan hajtjuk a sikert, küzdünk az érvényesülésért, egyre többet akarunk elérni, megtartva mindazt, amink már megvan. Közben pedig biztonságra és bizonyosságra vágyunk. Csakhogy garanciák nem léteznek, hiszen az életben minden állandó változásban van.
Ez a mókuskerék – ha nem észleljük időben – gyors kiégéshez vezethet, amit sokszor maguk a kitűzött célok okoznak. A karrier, az anyagi biztonság és a birtoklás… Míg ezekért küzdünk, számos rajtunk kívül álló tényezővel szembesülünk, amelyekre nincs valódi ráhatásunk. Ilyen a gazdaság, a piac vagy a szabályozás... A körülmények kiszámíthatatlansága pedig szintén folyamatos bizonytalanságot, instabilitást okoz. Ezért a félelmeket nem elég célokká formálni, de egyben jó célokat is kell választani.
A biztonság
Ha tartósan jól akarjuk érezni magunkat, a fókuszt olyan területekre kell irányítanunk, amelyekre valóban van ráhatásunk. Amelyek tőlünk függenek. Ilyen az önmagunkkal, a családunkkal és közvetlen környezetünkkel való kapcsolatunk. Ezeknek a minőségére kell leginkább odafigyelnünk, hiszen ezek adják azt a bázist, amelyből erőt meríthetünk.
Mindennek az alapja az önelfogadás. A saját magunk iránti szeretet és tisztelet, ami stabil szigetet képez bennünk a változással járó folyamatos bizonytalanságban.
A paradigmák
Azt tartják, hogy az tud igazán szeretni valakit, aki önmagát is képes szeretni. S az tudja önmagát szeretni, aki képes önmagát elfogadni olyannak, amilyen. Ennek az a feltétele, hogy legalább annyi szeretetet érezzünk saját magunk iránt, mint amennyi félelmet és elvárást támasztunk magunkkal szemben.
Az önszeretet azonban nem megy egyik napról a másikra. Nap mint nap gyakorolni kell, divatos kifejezéssel élve: rendszeresen dolgoznunk kell magunkon.
Tipp: Válasszuk el függőlegesen egy füzet lapját. A bal oldali oszlopba írjuk fel a gyerekkorunk óta ránk rakódott, szinte belénk égetett negatív meggyőződéseket, paradigmákat. Ezek akaratunk ellenére, tudat alatt hatnak ránk, és befolyásolják cselekedeteinket. A másik oszlopba pedig minden rögzülést fordítsunk át pozitív irányba.
Például:
Paradigma: Ha történik valami jó dolog az életemben, azt mindig rossz követi.
Átírva: Megérdemlem, hogy jó dolgok történjenek velem, s az ebből fakadó boldogságom tartós legyen.
A tudatos gondokodás és annak folyamatos gyakorlása fontos, hiszen általa tudjuk elfogadni magunkat. Esetleges kudarcainkkal pedig megbarátkozhatunk. Közben tanulunk és tapasztalunk, ami nemcsak fejleszt, de fel is emel bennünket. A gondolkodásunk határozza meg ugyanis, hogy hogyan tekintünk életük történéseire: kudarcként vagy éppen új lehetőségként…
–ando–
Kapcsolódó írásunk: A félelem anatómiája
