Nem szabadna szégyent érezni, ha nem bírjuk a terhet. Így lettünk kitalálva, olyan ez, mint egy gyári beállítás. Mégis, makacsul azt hisszük, hogy képesek vagyunk legyőzni démonainkat, hogy egyedül is menni fog. Pedig néha nem megy. Ilyenkor tör ránk a pánikroham. Amennyiben többször is megesik, pánikbetegségről beszélünk.
Ha nem osztjuk meg mással, és csak magunkban nevelgetjük a pánikot, az nagyon rossz. Szorongás, túlzott félelemérzet, légszomj, erős szívdobogás, izzadás, émelygés, mellkasi fájdalom, fejfájás, kényszeres gondolatok, menekülési kényszer, félelem a végtől... Mintha a pokol egyik bugyrában ülne az ember lánya, pedig ezek csak a pánikroham tünetei. Csak.
A lelki betegség is betegség, amit könnyebben és gyorsabban legyőzhetünk, ha szakember segítségét kérjük. Pánikrohama bárkinek lehet, ám sokan nem ismerik fel. Ha mégis felismerik, akkor nem mernek szakemberhez fordulni. Talán a legnehezebb a betegség felismerése. Hogy mennyire? Ismerjék meg Anonim Pánikbetegünket, aki naplószerű feljegyzéseiben mesél a tapasztalatairól.
Még sosem izzadt a tenyerem
Izzadt a tenyerem, miközben kipakoltam a holmimat. Erre fogok leginkább emlékezni az egyetem első napjából, mert még sosem izzadt a tenyerem. Az előadás alatt pedig remegett a kezem. Csak arra tudtam gondolni, hogy vajon bezártam-e az albérlet ajtaját. Mert mi van, ha nem – és beköltözik mellénk ötödik lakótársnak a ház előtti padon alvó hajléktalan? Ki tudja, lehet, hogy kedves ember, aki velem ellentétben még főzni is tud. De mi van, ha egy gyilkos lóg be, aki viszont engem fog megfőzni? Eltettem a tejet a hűtőbe? És a hajvasaló? Azt vajon kihúztam?
Amikor hazaértem, mindent rendben találtam, és háromszor mentem vissza leellenőrizni, hogy bezártam-e az ajtót? Egyszer se hittem magamnak, így negyedszer is megráztam a kilincset.
Reggel van. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert tele volt a fejem mindenféle „mi lenne, ha” szituációkkal. Általában mindegyikben meghaltam. Vagy csalódást okoztam a családomnak és a barátaimnak, ami sokkal jobban zavart.
Nem szabadna szégyent érezni, ha nem bírjuk a terhet. Így lettünk kitalálva, olyan ez, mint egy gyári beállítás. Mégis, makacsul azt hisszük, hogy képesek vagyunk legyőzni démonainkat, hogy egyedül is menni fog. Pedig néha nem megy.
Második felvonás
Leromlott a teljesítményem az egyetemen. Sok órát ellógtam, mert egyre jobban idegesített, ha emberek közé kellett mennem. Attól féltem, hogy kinevetnek, vagy ne adj’ isten, beszélnem kell majd velük...
Még mindig izzad a tenyerem, mikor a kilincset ellenőrzöm, meg a sütőt, a villanykapcsolókat, az ablakokat, a vízforralót és azt, hogy hová tettem a kulcsot meg a mobilt. A saját idegeimre megyek.
Fáj a fejem és görcsöl a hasam. A nap fénypontja, amikor a lakótársaimmal sorozatokat nézünk. Ilyenkor nem gondolok semmire. Elalváskor Bárány altatót játszok, bárányokat számolok a plafonon, de bárányok helyett csak feladatok és rémséges problémák ugrálják át a kerítést. Néha olyan érzésem van, hogy életem térképén rossz helyen kanyarodtam be.
Október végén egy antropológia-előadáson történt... Rengetegen ültek körülöttem. Már nem is emlékeztem azokra az időre, amikor még száraz volt a tenyerem: a szívdobogás viszont új volt. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy meg tudtam számolni a pulzusom. Beleszédültem – és soha többet nem mentem el több az antropológia-előadásra, így soha nem tudtam meg, mi lett annak a törzsnek a tagjaival, akik tengerimalacokat ettek. Arra gondoltam, elköltözök hozzájuk.
Talán ott kapnék levegőt.
Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a tükörbe. Lefogytam, sápadt voltam, és a karikák a szemem alatt úgy néztek ki, mintha olimpiát készülnéne tartani. Senkinek se mondtam el, mert attól féltem, hogy kezdek megbolondulni.
Már jó ideje alig mozdulok ki. Kerülöm az embereket. Az internet jó barátom, beírtam a tüneteim. A találati eredmények alapján két hét múlva meghalok.
Elmegyek orvoshoz!
Nem haltam meg, de elmentem orvoshoz, aki szerint semmi bajom nincs. Nem könnyebbültem meg, mert ekkor már tudtam, hogy az én problémám nem testi eredetű.
Azóta vény nélkül kapható nyugtatókat szedek. Jobban érzem magam, de ha véletlenül elfelejtem bevenni a bogyókat (nagyjából annyira lehetnek hatásosak, mint egy csokis drazsé), akkor mindennek vége. Szorít a torkom, elviselhetetlenül erősen ver a szívem, mintha egy elefánt ülne a mellkasomon, ráadásul szédülök is.
A lelki betegség is betegség, amit könnyebben és gyorsabban legyőzhetünk, ha szakember segítségét kérjük. Pánikrohama bárkinek lehet, ám sokan nem ismerik fel. Ha mégis felismerik, akkor nem mernek szakemberhez fordulni. Talán a legnehezebb a betegség felismerése.
Semmi különös, csak egy átlagos szerda délután van. Végre kiderül számomra, hogy mi a bajom. Pánikbeteg vagyok. Végre el mertem mondani az egyik barátnőmnek, hogy mit érzek, mire ő nyomban megadta a diagnózist. A nővére is ettől szenved: pánikbeteg!!! Most legalább tudom, hogy nem a szívroham, esetleg a teljes őrület veszélye fenyeget, és ettől mindjárt normálisnak érzem magam.
Utóirat:
Anonim Pánikbetegünk azóta sokkal jobban érzi magát. Elment egy pszichológushoz (titokban tette), aki hasznos tanácsokkal látta el, hogyan is kezelje a betegségét. Gyógyszert is kapott, de a dobozt bedugta a fiókba, mert nem akart gyógyszert szedni. Azt mondja, sokkal szívesebben mozdul ki otthonról most, hogy tudja, nem áll a halál küszöbén. A barátainak is beszélt a pánikbetegségéről, és láss csodát, az egyik barátnője is érzett már hasonlót. Utána egy másik barátnő férje lépett elő az „árnyékból”.
És hogy mi az eset legnagyobb tanulsága? Senki sincs egyedül, senkinek sem kell egyedül megküzdenie a bajjal. Csak akkor, ha ő maga szeretné így... De ezt senki sem szeretné, mert senki sem akar szenvedni.
Király Anikó
Kapcsolódó írásunk: Kamaszgondok 2.
