Cumifilozófiám

„Nekem a cumiról a kacsacsőrű emlős jut eszembe, aki emlős létére tojásokat rak, és csőre van, de mégis anyatejjel táplálkozik. Kész képtelenség – mégis létezik! A cuminak is sok, orvosilag is alátámasztható negatív hatása van, mégis generációk óta bevált segédeszközünk. Nem vagyok tehát sem vele, sem ellene...” Olvassuk el egy háromgyerekes anyuka, Deák Csáky Julianna írását a cumiról.

Mikor első lányommal voltam várandós, semleges maradtam a szülés, a szoptatás és számos egyéb vitagerjesztő témát illetően. Cumit, mellszívót, mérleget nem vettem, nem annyira elvből, inkább csak lazaságból. Aztán bonyolódni kezdett az élet. Lujzi egyszerűen nem kapott rá a szopizásra. Csak ügyetlenkedett, vagy Csipkerózsika-álmát aludta.

A kórházban sok segítséget kaptam, majd hazatérve az etetés fájdalmasan ment. Ám csak ezután jött a feketeleves! Lujzi ügyesedett, a fájdalom elmúlt, helyette rendszeressé vált az órákig tartó sírdogálás és fészkelődés. „Biztos ettél valamit!”, mondták a barátnők. Lassan alig maradt nyugodt lelkiismerettel elfogyasztható étel, de a sírás akkor is, étrendtől függetlenül, menetrendszerűen megérkezett. „Egyél, és ne idegeskedj, mert elapad a tejed”, intettek riadtan a közelállók, látván beesett ábrázatomat. Akkor még azon a véleményen voltam, hogy a mellre tevést a baba kéréséhez kell igazítani. Beszéd híján ez sírást és nyöszörgést jelentett – ám ezzel mintha csak tetéztem volna a bajt. Napjaink és éjszakáink lassan már csak böfiztetésből álltak, indián törzsi tánc kíséretében. A hajamat téptem...

Segít a babamérleg!

Végül a férjem – idegösszeomlástól tartva –, rendelt egy babamérleget. Kiderült, hogy Lujzi pukkadásig eszi magát. Ekkor jött a megvilágosodás, hogy az igény szerinti etetést a mi esetünkben el kell felejteni. Sejtelmem beigazolódott: és az őskáosz lassan rendeződni kezdett. Evés után jött a „műsor”, majd beállt a nyugalom... Megpróbálkoztam a cumival is, de Lujzi nem vette a lapot. Aztán az egyik rokontól – úgy a hatodik hét környékén – mégis elfogadta, és ezután kezdtünk csak igazán egymásra hangolódni. Mivel már a cumi is a segítségemre volt, egyre magabiztosabb lettem. A magabiztosság pedig fél siker! A tizenkettedik hét után minden elcsitult (a cumi se nagyon kellett), viszont a fogzás alatt sokszor az éjszakai nyugalom a jól időzített szoptatás-zsibbasztó gél-cumi szentháromságán állt vagy bukott.

Ezek az élmények annyira belém égtek, hogy második és harmadik lányomnál már a kórházba magammal vittem a cumit. A sors fintora, hogy ők ketten az első perctől kezdve példásan szopiztak – és Tildus hasfájása is abbamaradt, mert már résen voltam az etetéseknél. Mikor később elkezdtem kérdezősködni, kiderült, hogy sok anyuka élt át hasonlót.

Timcsi mesélte:

– Az első gyerekemnek pontosan három hétig nem volt dudu a szájában, mert nagyon sok rosszat hallottam róla. Tapasztalatlan anyukaként kifejezetten féltem tőle. A szoptatás sem ment könnyen, egy darabig szilikonkalapot használtam. Egyik alkalommal a férjem cumit nyomott a gyerek szájába, mire Márk elhallgatott, mintha elvágták volna.

Ebből okulva a második gyereknél már a kórházban a szájába nyomtam a dudut. Nála nem volt szükség semmiféle szilikonkalapra, de a cumi kifejezetten megnyugtatta. A harmadik fiam most öt hónapos, és hallani sem akar a cumiról. Megelégszik a mellemmel, sőt, ő szinte megnyugszik a mellen.

Az ókori kelléktől a mesterségesig!

A cumihoz hasonló, csontból, bőrdarabokból összeeszkábált segédeszközök már az ókori egyiptomi sírokból is előkerültek. A „mellpótlóval” való megnyugtatás nem a modern kor találmánya, bár mai értelemben vett műanyag cumiról csak az 1900-as évektől beszélhetünk. (Bár az sem tegnap volt.) A dolog nyitja a szopóreflex, amely már magzati korban kialakul. Az ultrahangon tetten is érhető az ujját szopogató baba... A reflex intenzitása változó, vannak babák, akik egész nap mellen szundikálnának, mások nem igénylik annyira a szopizást. A cumiellenes nézetekkel a szakemberek (fogorvos, logopédus) egyetértenek, de még ők sem rántanak olyan hevesen kardot, mint az anyukák, akik elvből ellenzik.

1. Utóbbiak sokszor „a kisbabák szebbek cumi nélkül” megállapítással indítanak, majd ezután felsorolják a tudományos ellenérveket. (Véleménye mindenkinek lehet, ám a csecsemő nem sokat ad rájuk.)
2. Elterjedt a cumit „mesterséges” jelzővel illetni. Olykor még a kiságy is feketelistára kerül. Viszont (költőien szólva) ha már rácsábultunk a „művi” eszközök ösvényére, hamar az ellentmondások szövevényébe keveredhetünk.
3. A cumit száműzzük a kiságyból, de mobiltelefon társaságában etetünk! A mobil átmegy a rostán, pedig sem Neander-völgyi őseink, sem dédanyáink nem használták.
4. Kicsit logikusabb ellenérv, hogy „amiről a baba nem tud, azt nem is hiányolja”. A szopóreflexet figyelembe véve azonban ez a „tabula rasa” megközelítés sem teljesen helyénvaló. A kisbabától igenis nem idegen, hogy nyugtatóan hasson rá a cumizás (lásd fentebb).

Nem Pandóra szelencéje!

Ennél tudományosabban hangzik a „cumi rosszat tesz a szoptatásnak!” intelem. Zsani – aki szerint a „cumizavar” nem csak legenda – ezt írta nekem a témáról: „Eleinte gyönyörűen ment a szoptatás, majd Fanni egyre ügyetlenebb, idegesebb lett. A nővérek valószínűleg cumit adtak neki. Második lányomnál ugyanez ismétlődött meg. Többször megfigyeltem, hogy a cumizást követően másképp akart szopni. Én a cumit betiltanám, legalábbis a kórházban.”

Zsani a továbbiakban elkerülte a cumit – és még hosszú időn át sikeresen szoptatott. Sok anyuka tapasztal hasonlót. Kétségtelen, hogy nem árt odafigyelni – főleg ha egyébként is gondok vannak a szoptatással. Ám nem bölcs dolog a cumit Pandóra szelencéjének beállítani, amihez elég hozzáérni, és kész, vége. Nem söpörhetjük félre a tényt, hogy csecsemők százai ciciznek és cumiznak vígan és szinkronban. De ismerőseim közt olyan is akadt, akinek babája tápszer (tehát cumisüveg) mellett sem fogadta el a cumit...

Érdekes eset Moncsié! „Mindkét lányomat egy évig szoptattam. Az első lányomnak volt cumija, később minden gond nélkül elhagyta. A második lányom szinte hányt a cumitól, pedig többször is kipróbáltunk. Hozzáteszem, hogy mindkettőjüket pár hónapig mellvédővel szoptattam, tehát nem volt nekik idegen, hogy szilikon van a szájukban. Mégis...”

Ahány baba, annyi szokás. Abban viszont sok kismama egyetért, hogy a cumisüveg sokkal egyértelműbben rontja a szoptatás esélyeit. A fogászati problémák és beszédhibák kialakulását szintén a cumi számlájára írják. Ha valóban kíváncsiak vagyunk, mindig hús-vér szakembert kérdezzünk meg erről, akiből nem a személyes ellenszenv szól.

Mit mond a szakember?

A logopédus szerint a cumi lefelé nyomja a nyelvet, ami egyértelműen rossz hatással lehet a hangképzésre. A legrosszabb kombináció, ha cumival a szájában kommunikál a gyerek... Viszont hozzáteszi, hogy a mai gyerekek étlapján hiánycikknek számít a nyers zöldség, a gyümölcs, sőt a főtt étel helyét lassan a félkész ételek veszik át. Ebből következik a rágóizmok és a nyelv ellustulása, ami szintén hozzájárul a beszédhibák felszaporodásához.

A fogorvos is hasonló problémákat említ. A cumi nyomja a nyelvet, a nyelv további nyomást fejt ki az állkapocsra, amivel növésre inspirálja. Az állkapocs túlnövésével jön létre az úgynevezett „elöl harapás”. A cumi a tejfogak romlását is okozhatja. A fogzás megindulásával tehát fokozottan figyelni kéne, hogy a cumi ne sokat lógjon a gyermek szájában, este pedig csak elalváshoz vagy vészhelyzetben használjuk. Ezzel el is jutunk a legnagyobb mumushoz, a nehézkes leszoktatáshoz.

Leszokni, de hogyan?

Ez az egyik legnyomósabb ellenérv, mert a cumimániát nehéz kontroll alatt tartani. Nagy odafigyelésre van szükség ahhoz, hogy ne csússzon ki kezeink közül az irányítás. Olykor nem csupán a cumival gyűlik meg a bajunk. Gabika így nyilatkozott három gyermekével kapcsolatban:

– Az első lányom nem fogadta el a cumit, helyette rászokott az ujjára, amiről katasztrófa volt leszoktatni. Középső lányomnak volt cumija, semmilyen gondot nem okozott sem a szoptatásnál, sem a leszoktatásnál. Harmadik gyerekem, a fiam nem volt hajlandó elvenni a cumit, a mellemet használta nyugtatónak, és csak rettentő nehezen hagyta abba.

Tulajdonképpen bármi okozhat gondot – egészségügyi és lelki értelemben is.

Ágiéknál is sokszínűen alakultak a dolgok: „Mindhárom gyerekünk cumizott a kezdetektől fogva, nálam egyáltalán nem befolyásolta a szoptatást. Legidősebb fiam nehezen szokott le róla, már ovis volt. Középső lányom kétéves kora körül kitette az ablakpárkányra, hogy vigye el a bagoly. A legkisebb fiam pedig félévesen náthás lett, utána többé nem kérte.”

A jó szándék is elsülhet visszafelé!

Egy anya gyakran tapasztalja, hogy néha apró nüánszokon múlik a siker. Ám mi számít „sikernek”? A harmóniát nem lehet definiálni. Olykor nem csak a tanácsok, de a tények is megkérdőjeleződnek. Egyik kedvenc gyógyászati könyvemben ez áll a szoptatás fejezetnél: „Nem szabad az anya-gyerek harmóniát megbontani felesleges aggodalmakkal, feladatként vagy küzdelemként felfogni a szoptatást.”

Azt hiszem, ma ez a „rágörcsölés” nagyon is jelen van. A legjobbat, legegészségesebbet akarjuk a babánknak, ezért úgy érezzük, minden bokorból veszélyek (cumi, mellkalap, tea) leselkednek ránk. A szakszerű informálással nincs baj, de nagyon sok múlik a közlés módján. A szoptatási tanácsoknál egyszerre édenkert illatú hátba veregetések és matematikai pontossággal leírt utasítások, tehát egyfajta kettősség figyelhető meg nálunk. Először azzal biztatnak, hogy aggodalomra semmi ok, az anya teste a szoptatásra van programozva. Gyenge vagy kevés anyatej nincs, hiszen szervezetünk mindent megold. Mellünk formája nem számít, ha pedig jól csináljuk, a szoptatás fájdalmat sem okoz. Aztán valahogy mégis jönnek a problémák (gyakrabban, mint gondolnánk). Ekkor pontos leírást kapunk a mellre helyezés koordinátáiról, a nyelvmunka és szívási technika bonyodalmairól, valamint a sok hibalehetőségről, melyeket elkövethetünk.

Az újdonsült kismamán pedig nő a nyomás: „Ha mindent helyesen teszek, és nem dőlök be a modern kellékeknek, sikerem lesz, ergo, ha mégsem jön össze, akkor rosszul csináltam valamit.” Bizonyára tényleg létezett a Földön olyan időszak, amikor csodálatos harmóniában éltünk önmagunkkal és a természettel – de hogy ez az édeni időszak mikor lehetett, arra senki nem ad pontos választ. Természetes folyamat a szülés is – a modern orvoslás előtt mégis sok nő belehalt.

A mai anya bizonytalan. Ismerőseinktől gyakran a kasszasorban kapunk választ azokra a kérdésekre, melyeket fel sem tettünk, az interneten pedig dúl a harc. A csecsemőgondozásban is vannak divathullámok, ma a természetesség hódít. A könyvekből történő nevelést trendi elítélni. Ám ha csupán saját nézeteinket tartjuk helyesnek, és általánosítunk, nem ugyanott tartunk, mint a szakirodalom?

A szoptatás terén is gyakran idealizáljuk a múltat (bezzeg régen), pedig dédszüleink, nagyszüleink „receptjei” (felforralt, teával higított tehéntej, borba/cukros vízbe mártott cumi) is azt bizonyítják, hogy nem ment minden olajozottan régen sem.

Ma pártokra szakadunk olyan témákban, hogy kell-e a babának víz a szoptatás mellett – és pontosan hány évig tartalmaz tápanyagokat az anyatej... Semmilyen téren nem jó túlzásba esni, és az sem jó, ha a fától nem látjuk az erdőt. Ahogyan a kisbabák, úgy az újdonsült kismamák és életkörülményeik sem egyformák. Meríthetünk ötleteket a múltból, de a jelenben kell az egyensúlyt megtalálni.

Kapcsolódó írásunk: Pelusmese