Most se fogsz keresni? – kérdeztem tőle. Teljes gőzzel szorított a falnak, ha lehetett volna, ott, a kukák közelében, a sötét kapualjban darabokra szed. Vadul csókol, és én pont így szeretem…
Egy hete már megtörtént ugyanez. Akkor, a céges bulin egymásba gabalyodtunk egy kihalt folyosón. Egészen pontosan Peti utánam osont, és előre felépített taktikával, lassan a falhoz sodort, aztán őrült hévvel, váratlanul lecsapott rám.
Egy éve ismerjük egymást, de hogy mennyire tetszik, azt csak egy-két hónapja fogtam föl. Épp megbeszélést tartottunk a cégben, a főnök osztotta ki a heti feladatokat. Ahogy Petire került sor, és ismertette a jövő heti tervet, egymásba mélyedt a tekintetünk. Mintha kizárólag csak nekem beszélt volna… Hogy ez milyen helyes pasas!, mosolyodtam el magamban. Hogyhogy eddig nem vettem észre? Onnantól kezdve tudatosan igyekeztem a közelébe kerülni. „Véletlenül” pont egyszerre tartottunk kávészünetet, és ehhez hasonló dolgok. Mintha ő is nézne, hozzám-hozzám ért… De talán csak képzelődtem. Nem tudom! Aztán egyszer csak azt mondta: „Megihatnánk együtt egy kávét. Nem itt… Hanem valahol a belvárosban.”
Este ugrándozva meséltem a barátnőmnek: képzeld, randira hívott!
– És mikor találkoztok? – kérdezett vissza.
– Hogy mikor? Azt nem tudom. Majd megbeszéljük…
De nem beszéltük meg. A szó elszállt, a kávé se maradt meg… Teltek-múltak a napok. Semmi. Biztos félreértettem valamit, vontam meg a vállam. Ilyen jó pasi miért is választana éppen engem? Akárkit megkaphat, nem énrám lesz kíváncsi. Így a céges bulira nem is nagyon csíptem ki magam. Tökéletes lesz a tegnapi ruhám, a fene se fog annyit vacakolni. Csak egy kis rúzs a számra, és mehetünk. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy csókolózni fogok vele azon az ominózus sötét folyosón.
Az a csók váratlanul ért! És felzaklatott. Egy szemhunyásnyit se aludtam, és annyira szétszórt lettem a következő napokban, hogy jó, hogy nem öntöttem a főnök fejére a kávét. Aztán egész héten lázban égtem.
Vártam. Vártam, hogy megkérdi, mikor érek rá. De nem. Ma is csak véletlenül találkoztunk egy közös ismerősünk szülinapján. És most újra itt állok a falhoz szorítva, és láthatóan majd megveszünk egymásért. Szóval…
„Miért nem kerestél a múlt héten?” – szegezem neki a kérdést. Valami hülye nevetgélés a válasz, pedig már érett férfi. Hát, nem hagyom annyiban: „Most se fogsz keresni?” Rám nevet, és azt mondja: „Nem. Jegyet váltottam a világ végére. Holnap indulok.” Amikor tiltakozni próbálok, rátapasztja száját a számra. Irtó jó poén, tényleg. De amikor úgy három napja semmi életjelet nem kapok, ráírok: „Csak érdeklődöm… Tényleg elutaztál a világ végére?” Nemsokára jött is a summás válasz: „Igen”.
Itt kellett volna kiszállnom. Csak addigra már annyira berántott, hogy már nem tudtam józan maradni. Mondjuk, azt se tudom, hogy egyáltalán kellett volna-e, hogy józan maradjak? Nem akkor szép az élet, ha sodor az ár? Mindenestre elkezdtem írogatni neki. Kis jelek, tétova üzenetek, jelzések… Félbehagyott mondatok, mert többet nem mertem. De az eredmény mindig ugyanaz volt: nesze semmit, fogd meg jól válaszok. Épp olyanok, hogy ne gondoljak túl sokat, de ne is csapjam be az ajtót.
Aztán félig váratlan találkozások, forró egymásba kapaszkodások – utána a nagy semmi. Egyik alkalommal, amikor újra megkérdeztem, mi ez az egész, kerek-perec, hányaveti módon megkaptam: „Hát én nem is fogok keresni senkit!” Micsoda? Miért? Csak egy flegma vállvonás a válasz. Én buta, még próbálkoztam egyszer-kétszer, míg rá nem jöttem: ez nem az én vonatom. Ez az út sehova nem vezet. Meg is írtam neki: „Minden jót kívánok, maradj nyugodtan a világ végén.” Egyáltalán nincs szükségem arra, hogy lógassanak a levegőben, hogy titkos munkahelyi kaland legyek vagy pótalkatrész. Nem vagyok szórakoztató eszköz.
Hasonló történettel állt elő Kriszta is. „Te, ez a Viktor nem keres. Mikor megkérdeztem, miért nem adott magáról életjelt egész héten, azt felelte: te se írtál! Nem vagyunk az ókorban, te is jelentkezhetsz ám!” De ha megkérdem, mi van vele, megkapom, hogy ne zaklassam. „Dolga van”. Sok és fontos, természetesen. Például innia kell haverjaival (engem oda nem hív meg). Meg kell látogatnia az exét. A másik exét is meg kell látogatnia, mert kétszer is elvált, és mindenhol van gyerek. Aztán depressziós lett a macskája miatt, akit valami betegség támadott meg.
A fennmaradó időben meg kimerült. Szóval, bőgtem egyet, aztán összepakoltam a fogkeféjét meg a pizsamáját. Menjen a csudába. Pedig tudom, hogy fontos voltam neki. Másnap annyira leitta magát, hogy képtelen volt bemenni dolgozni – rajtam keresték a munkatársai.
De hát mit csináljak vele? Négy hónapja várakozok. Négy hónapja hiteget, reményt kelt bennem, hogy lesz ebből egyszer komoly párkapcsolat is. Úgy gondolom, türelmes voltam és kedves. Mennyi időt szánjak még a nagy semmire?
És nem is akartam olyan sokat, csak annyit, legalább hetente kétszer együtt legyünk – de azt kiszámíthatóan, normálisan, mások előtt is felvállaltan. Hogy napközben megkérdezzük egymástól: mi van veled? Ha ennyire nem férek bele az életébe, akkor azt el kell fogadni. És kivárom azt, akinek fontos vagyok. Akinek helyén van az esze, az nem a macskáját siratja ahelyett, hogy nekem örülne.
