Azt mondják, ha elakad a házasság, a párterapeuta tud segíteni. Párterápiával akár megmenthető lehet a kapcsolat. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy kihez fordulunk. Mert ha nem sikerül, nekünk már nem lesz több dobásunk. Nem fogunk tovább keresgélni, ezért mindjárt elsőre igazán jó szakembert kell találni. Például Csala Emmát, aki pozsonyi Alma Központ rendelőjében kognitív terápiával foglalkozik.
Sok toplistás téma van, ami az együttéléssel vagy a házasággal függ össze. Az érzelmi problémák nem válogatnak – ezt például a királyi családok magánéleti botrányai is mutatják. A szép Dianát nem védte meg a kék vére, őt is megcsalta a férje, s Károly herceg most együtt él valamikori szeretőjével, Camillával.
A hűtlenség kérdése olyan, mint a lakmuszpapír: megmutatja a természetünket. Mert az egyik ember, akit megcsaltak, teljesen tönkremegy bele, képtelen tovább folytatni az együttélést, a másik megrázza magát, és képes új fejezetet kezdeni a házasságában. Ha tanácsot kérünk a barátainktól, mindenki mást fog mondani. Az egyik azt mondja: nézd csak, mégis téged szeret, hisz veled akar maradni, nem szabad eldobni mindent egy futó viszony miatt. A másik dramatizál, s arra fog biztatni bennünket, hogy dobjuk ki azt a csalót. Az ügyvéd a praktikum felől fog közelíteni, vagy azt mondja, hogy ő már sokat látott, s „egy okos asszony köténye sok mindent eltakar”. Biztos válni akarunk?
A pszichológus válaszol
Korunk nagy kérdéseit taglalva odáig jutunk, hogy minden az elvárásokkal indul. Túl sokat várunk el a másiktól, s ha ezeket az elvárásokat nem tudja teljesíteni, tovább keresgélünk. Épp ezért egyre kevesebb a házasság és rengeteg a válás. A többség nem leli meg a tökéleteset, a nagy Őt –, vagy ha mégis, nem tud elköteleződni mellette. Hisz még annyi érdekes nő és férfi van a világon, miért érjem be a kevésbé jóval? Elég egy kattintás, ráírunk az egyikre vagy a másikra (vagy épp mindkettőre), s máris létrejött a kapcsolat. Ha a házasságunkban éppen mosolyszünet van, nem törekszünk a kompromisszumra, mint a szüleink, hisz annyi jó nő vagy pasi mosolyog ránk a közösségi hálón! Csala Alexandra Emma pszichológussal az elvárásról beszélgettünk, ami a mai viszonyok legnagyobb kerékkötője.
A pszichológus válaszol! Csala Emma házassági problémákkal foglalkozik.
– Úgy érzem, a 21. század nagy átka, hogy a technika bekúszott az életünkbe – kezdi Emma. – Azelőtt teljesen normális volt, ha egy szórakozóhelyen leszólítottak egy lányt. Most viszont azt látjuk, hogy a fiatalok főleg online ismerkednek. Sőt, a lányok számára kellemetlen, ha valaki leszólítja őket vagy élőszóban szeretne közeledni hozzájuk. Olyannyira elszoktunk a nyílt kommunikációtól, hogy már könnyebb az online térben megírni egy üzenetet. Ezáltal fedve, vagyis inkább védve vagyunk, hiszen nem látjuk a másik reakcióját, nem kell szembesülni az érzelmeivel. Képzelünk, amit képzelünk… Ma a valóságunk elképzelt valóság, nem valódi, és inkább csak a jó dolgokról szól. A jó dolgok adják meg ugyanis a kellő biztonságérzetünket.
– Ezek szerint félünk az érzelmeinktől?
– A párterápiák során azt tapasztalom, hogy hiányos az érzelmek kifejeződése. Ezalatt azt értem, hogy nem tudjuk kifejezni azt, amit éppen érzünk. Félünk a visszautasítástól vagy a kudarctól, vagyis sokat ismerkedünk, de nem merünk érezni, száz százalékra szeretni. Erős kontroll alatt tartjuk a lelkünket, s így nem tudjuk kellőképp megismerni egymást.
– Minek köszönhető ez az óvatosság?
– A családban megtanuljuk, hogyan védekezzünk az erős érzelmekkel szemben. Van, amikor utánozzuk a szüleinket, vagyis az egyes helyzeteket pontosan úgy oldjuk meg, ahogyan azt ők is tennék. A következő verzió az adaptálás, amikor az egyik fél felülhelyezkedik. Az egyik fél kiabál, mire a másik elhallgat, hogy elnyomja a saját szükségleteit, és ezzel elkerülje a konfliktust. Beszélhetünk továbbá anticipációról, amikor már előre tudjuk, hogy a másik egy bizonyos helyzetre hogyan fog reagálni, ezért úgy alakítjuk a dolgokat, hogy ne kerüljön sor vitára. A negyedik verzió az identifikáció, amikor ráhangolódunk kedvesünk személyiségére és aszerint viselkedünk.
Az is számít, milyen forgatókönyvet cipelünk a puttonyunkban. Apánk és anyánk hogyan éltek, hogyan rendezték el a konfliktusaikat? Nagyon nem mindegy, hogyan állunk a kérdéshez: szabad megcsalni a másikat, megbocsájtható vétség vagy halálos bűn?
– Mikor alakítjuk ki a saját családi mintánkat?
– Ez csakis akkor következik be, amikor már teljesen megismertük önmagunkat. Fontos, hogy a saját vágyaink szerint válasszunk párt, ne pedig aszerint, hogy vajon mit fognak hozzá szólni a szüleink vagy éppen a szomszéd. Amíg nem a saját szükségleteinket nézzük, addig mindig valaki más elképzelése szerint fogjuk élni az életünket.
– Olykor néhány online csevegés után fülig szerelmesek leszünk a másikba, majd amikor eljön a találkozás napja, csalódás ér bennünket. Úgy érezzük, nem is az az ember ül velünk szemben, mint aki a virtuális randikon bókokkal halmozott el bennünket. Hogy is van ez?
– A személyes kapcsolat teljesen más, mint az online beszélgetések. A szemtől szemben való találkozás lehetővé teszi, hogy lássuk a másik mozdulatait, az apró gesztusait, halljuk a hanglejtését. Az online térből mindez kimarad – védve vagyunk mindentől. Élőszóban sokkal sebezhetőbbek vagyunk. Továbbá nem tudjuk, mit és mennyit mutathatunk meg magunkból, s ez bizonytalanná tesz bennünket. Az online beszélgetések során bátrabbak vagyunk, és kialakítunk egy képet a másikról. Ám sok esetben ennek semmi köze a valósághoz. Ezért történik meg, hogy az első találkozáskor nem azt kapjuk, amit várunk.
– Milyen elvárásokkal indulunk neki egy kapcsolatnak?
– Legtöbbször kialakítunk magunkban egy ideálképet, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk. Egy általunk elképzelt tökéletes embert keresünk, aki valljuk be, nem létezik. Közismert mondás, miszerint lakva ismerszik meg az ember. Ha a közös életünkben el tudjuk fogadni egymás rossz szokásait, mert a másik megtestesíti azt, amire szükségünk van, akkor beszélhetünk ideálról. Sajnos, a mostani párkapcsolatokból két dolog hiányzik. Az egyik az elköteleződés: félünk teljesen odaadni magunkat a másiknak, a másik pedig a felelősségvállalás. Az egész világ azt sugallja, hogy mindig van jobb, minden és mindenki lecserélhető. Ezáltal megváltozott az értékrendünk. Elfelejtettük, hogy ha valami elromlik, azt még meg lehet javítani. Inkább a könnyebb utat választjuk, és eldobjuk a „régit”. Folyamatosan az motoszkál a fejünkben, hogy mi van, ha van jobb – s emiatt félünk lehorgonyozni egymás mellett. A különféle közösségi oldalak rásegítenek erre, hiszen ott mindenki tökéletesnek mutatja magát. Egy másik gyakori elvárás, hogy a szerelem és a szenvedély sosem múlhat el… El nem múlik egyik sem, viszont folyamatosan alakul. Tudatosítanunk kell, hogy nem attól leszünk boldogok, ha a kedvesünk még öt év után is ugyanúgy bújik hozzánk, mint a legelején. A boldogságot nem a másiktól kell elvárni. Igazán csak akkor leszünk boldogok, ha egyedül is képesek vagyunk boldogok lenni. Ezt kevesen tudják, pedig ez lenne az origo! Amit még sokan elfelejtenek, hogy a kapcsolatért tenni kell. Ezt is talán a szociális háló számlájára írnám. Feltöltünk egy képet magunkról, majd várjuk a lájkokat.
Ezt csináljuk a kapcsolatainkban is: kicsit adunk, de sokkal többet akarunk visszakapni. Gyakran találkozom azzal az elvárással is, amit úgy fogalmaznék meg: „Szeressen mint az anyukám, védelmezzen mint az apukám”. Aki gyermekkorában nem kapott elég szeretetet, mindent a párjától vár el.
– Miért félünk az elköteleződéstől?
– Megkülönböztetünk biztonságos és bizonytalan kötődést. Az előbbi akkor alakul ki, amikor azt tapasztaljuk, hogy az anyukánk minden igényünkre szinte azonnal reagál. A bizonytalan kötődésnek három alcsoportja van: a szorongó, az elkerülő és a dezorientált magatartás. Szorongunk, ha nem tudjuk, hogy a másik vajon hogyan fog reagálni ránk – s ettől elbizonytalanodunk. Ez a párkapcsolatra is kivetíthető: nem akarunk elköteleződni, mert félünk az ismételt visszautasítástól. A szorongó kötődési magatartásra jellemző a hisztérikus és a féltékeny viselkedés. Az elkerülő kötődési magatartás esetében megtanulunk önellátóak lenni – és nem várunk a másik segítségére. Sajnos, az ilyen emberekből lesznek sokszor a bántalmazók, akik nem tudnak jól reagálni az érzelmekre, s ettől agresszívek lesznek. A dezorientált emberek pedig azok, akiket gyermekkorukban bántalmaztak. Ők egyáltalán nem tudják, hogyan viselkedjenek kényelmetlen helyzetekben. Legtöbbször lefagynak, káosz uralkodik bennük és körülöttük. Összességében elmondhatjuk: az, ahogyan gyermekkorunkban bántak velünk, amekkora figyelmet kaptunk, ahogyan a szüleink válaszoltak az érzelmeinkre, mind-mind befolyásolják a párkapcsolatainkat.
– Hogyan tudunk változtatni a gyermekkorból magunkkal hozott viselkedési formákon?
– Csakis alapos önismerettel. A jelenben kell élni! Sokszor azt látom, hogy az emberek a jelen helyett inkább a jövőben élnek. Ez viszont nem jó, hiszen az életünk egyik fejezetét sem ugorhatjuk át. Elfelejtünk figyelni a másikra, a mában zajló eseményekre. Az önreflexió elengedhetetlen. Egy vita során például mindig tudni kell, kivel is vitatkozunk: Az is lehet, hogy sokszor a saját belső kritikusunkkal harcolunk. Ezért kell megismerni önmagunkat! Jó tudni, hogy mi mit akarunk az életben, az élettől. Terápiákkal ez jól fejleszthető. A kliens megtanul a jelenben létezni – s a jelenlegi igényeire építkezni. Előbb megkeressük a probléma eredőjét, ami a múltban bújik meg, majd ha ez megvan, már tudunk fejlődni.
– Mi lehet az oka annak, ha valaki egymás után ugyanolyan személyiségű, számára nem megfelelő párt talál magának?
– Ez mindig az egyéntől függ, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindig egy meghatározott családi struktúrából jövünk. Például, ha valaki folyamatosan alkoholista párt választ, sokszor ott lyukadunk ki, hogy a családban volt alkoholista, s a nő tudja vagy már megszokta, hogyan kell egy alkoholproblémákkal küszködő emberrel viselkedni. Bár szörnyen hangzik: de számára ez az ismerős helyzet, ebben érzi biztonságban magát. A családi struktúrával kapcsolatban fontos elmondani, hogy meglátásom szerint szüleink körülbelül tízéves korunkig mérvadóak az életünkben. A szülőnek csak az iskolakezdésig van befolyása a gyermeke felett, utána a kortársi kapcsolatok határozzák meg a fiatal életét.
– Összességében tehát hogyan ismerkedjünk?
– Lehet online ismerkedni, de a lényeg: minél előbb iktassunk be személyes találkozót! Ne várjuk meg, míg látatlanban kialakul egy ideálkép, menjünk ennek elébe. Ha tényleg nem tudjuk megoldani a személyes találkozást, akkor beszélgessünk videóhívással. A lényeg, hogy lássuk a másik reakcióit, és halljuk a hanglejtését, a gesztusait – ezek többet elárulnak, mint a szavak.
Fotó: Dömötör Ede
Kapcsolódó írásunk: Hogyan ne válunk el?
