Anikó azon édesanyák egyike, aki erős nőként elérte az elérhetetlent. A férjével együtt tizenhárom éven át vívtak szélmalomharcot – küzdöttek rendíthetetlenül és fáradhatatlanul –, hogy szülők lehessenek. Útjukat könnyek, kudarcok és megpróbáltatások övezték, de kérésük végül meghallgatásra talált: Anikó 34 évesen gyönyörű, egészséges kislánynak adott életet.
A most tízéves Lara a házaspár utolsó lombikbébiprogramjának angyali mosollyal megáldott kis csodája. Történetük adjon erőt mindazoknak, akik még nem értek el e küzdelmes út végére.
– Mióta vagytok együtt a férjeddel?
– Huszonhárom évvel ezelőtt ismerkedtem meg Péterrel. Nem vártunk sokáig: rá két évére össze is kötöttük az életünket. Egy húron pendültünk minden téren. Én mindig is szerettem volna gyermekeket, s neki is minden álma az volt, hogy gyermekkacajtól legyen hangos a ház. Így a házasságunkat követően bele is vágtunk a „babaprojektbe”.
– Mikor észleltétek, hogy valami gond lehet a „projekttel”?
– Huszonévesen fel sem merült bennünk a kétség, hogy nem lehet gyermekünk. Próbálkoztunk folyamatosan, ám ahogy teltek az évek, egyre inkább jöttek a fárasztó kérdések. „Mikor lesz már gyereketek?” „Ne legyetek már annyira karrieristák!” „Mire vártok?” Egy idő után tudatosítottam, hogy valami nincs rendben, és tényleg nincs mire várnunk! Három év sikertelen próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk konzultációra és kontrollvizsgálatra. Péternél mindent rendben találtak, viszont nálam el volt záródva a petevezeték, és az orvos magyarázata alapján ezért nem tudtam teherbe esni. Így elvégeztek rajtam egy műtétet, amivel az orvosok elmondása szerint szabad utat adtak a teherbeesésnek.
Bíztam az orvos szavában, percre pontosan szedtem a felírt gyógyszereket, de semmi. Eltelt egy, aztán még egy, aztán még egy év…
– Ezután már bizakodva próbálkoztatok?
– Igen. Fél évet kellett várnunk az operáció után, hogy újra próbálkozhassunk. A következő évben teherbe is estem, amiről nem is tudtam, mivel semmi jelét nem észleltem a várandósságnak. Egyik nap viszont olyannyira görcsölni kezdtem, hogy mentőt kellett hívni. Kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van, és a magzat már tizenegy hetes. Az utolsó pillanatban kerültem kórházba, élet és halál között. Nem szívesen emlékszem vissza erre az időszakra. Operáció. A baba elvesztése. Depressziós időszak. Kontrollvizsgálatok. Hál’ istennek, fizikailag viszonylag hamar felépültem. Egy év elteltével a nőgyógyászom javaslatára újra belevágtunk a babatervezésbe. Kissé tartottam az egésztől. Mi lesz, ha…? De az orvos megnyugtatott, hogy nem lesz baj, próbálkozzunk tovább. Úgy gondolta, hogy ha egyszer már sikerült (sajnos, szerencsétlenül), az arra enged következtetni, hogy természetes úton is teherbe tudok esni...
– Miként fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy meg kellene próbálkozni a mesterséges megtermékenyítéssel?
– Akkor már nyolc éve éltünk a férjemmel gyermektelenül. Kimondani is sok. Elhatároztam, hogy minden követ megmozgatok, és nem adom fel. A netet böngésztem, és a nőgyógyászomtól kértem tanácsot. Ő ajánlotta, hogy vegyem fel a kapcsolatot egy meddőségi központtal. Pozsonyban van egy magánklinika, ahol lombikbébiprogrammal foglalkoznak. A férjemet nem kellett győzködni, hiszen ő is csak egyre vágyott, mégpedig közös gyermekre. Előre egyeztettünk a klinikával, és a megadott időpontban felutaztunk Pozsonyba. Talán mondanom sem kell, hogy hosszas kivizsgálásokon, hormonális kezeléseken és sok minden máson mentem keresztül, míg eljutottunk a beültetésig. A beavatkozás nem volt olcsó: nem kevesebb, mint 100 000 koronába került. Előre kellett fizetni, az orvosok túl lazák voltak, éreztem valami furcsát az egészben. Sajnos, nem sikerült a beültetés. Nagyon jó emberismerő vagyok, és láttam az orvosok szemében, hogy ebből az egészből milyen jó üzletet csinálnak. Az áldozat, akit szinte tárgyként kezelnek, a sok hozzám hasonló sorsú, elkeseredett édesanya. Ez végképp nem fair… Akkoriban a betegsegélyző sem állta a lombikbébiprogramot. De bánja fene a pénzt, mi akkor sem adtuk fel! Az első sikertelen beültetés után nagy volt a lelki törés. A következővel vártunk egy évet, addig pedig próbálkoztunk, hátha... A rákövetkező évben már Turócszentmártonba vezetett az utunk, ott is van egy meddőségi központ. Az ottani specialisták teljesen másképp álltak hozzánk, mint Pozsonyban. Lehet, ez annak „köszönhető”, hogy egy sikertelen beültetés után voltam. Mindenben segítettek, elmagyarázták, hogyan kell felkészítenem a szervezetemet a beültetésre. Szinte minden második nap Turócszentmártonban voltunk, hogy felügyeljék az egészségi állapotomat és a peteérést. Ha nem sikerül pontosan behatárolni a peteérés napját, akkor bukjuk az egész beavatkozást.
Három hónapig gyógyszeres kezelés alá vettek, ez az ún. tüszőstimulációs eljárás. A hasamba napi szinten injekcióval kellett bejuttatnom egy (csoda)szert. Erre azért volt szükség, hogy megerősödjön a petefészek, és átlagon felüli peteérésem legyen. Egy egészséges nőnél havonta egy domináns pete érik, nekem a kezelések hatására 20-30-szorosára nőtt a peteérések száma.
– Nem féltél egy újabb csalódástól?
– Nem. Azt mondják, nem jó előre tervezni és ráfeszülni a dolgokra, de bennem és Péterben olyan erős volt az elhatározás, hogy erőt adott ahhoz, hogy végigcsináljam. Két év után sikerült először az első beavatkozás. Altatással először leszívták a hüvelyen keresztül a domináns érett petesejteket, majd összeeresztéssel egy kémcsőben folytatódott a megtermékenyítési folyamat. A megtermékenyített petéket inkubátorba helyezték, hogy ott folytatódjon tovább a sejtosztódás. Az ötödik napot követően pedig az életképes embriót beültették az anyaméhbe. Ez az ún. pre-embriós időszak, de mi, lombikbébis anyukák, már ebben az időszakban babának nevezzük a beültetésre váró kis lényt. Elmagyarázhatatlan érzés olyanok számára, akiknek a gyermeke természetes úton fogant.
– Hány lombikbébiprogramon vettél részt?
– Négyszer volt beültetésem, de a harmadiknál már azt mondtam, hogy tovább nem próbálkozom. Rengeteg pénzünkbe került. Koronában 400 000-et (mai 13 000 eurónak felel meg) fektettünk a lombikbébiprogramba, és nem számoltam a további költségeket. A család sokat segített, nemcsak lelkiekben, de anyagiakban is. Ennyi pénzt akkoriban nehéz volt előteremteni. Kölcsönöket kellett felvennünk. De mi nem néztük a pénzt, mert mindenünket képesek lettünk volna odaadni, hogy gyermekünk szülessen. Az egészben az a legszomorúbb, hogy az állam nem támogatja kellőképpen a mesterséges megtermékenyítést. Pedig mennyi olyan pár van, akiknek természetes úton nem lehet gyermekük!
– Volt olyan pont, amikor meginogtál?
– Volt bizony. Három sikertelen beültetés után lemondtam az egészről. Kikészültem fizikailag és lelkileg is. Ez hatalmas megpróbáltatás egy nőnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy belefáradt a testem és a lelkem is a várakozásba. Fájdalommal is jár a beavatkozás, amelyet ki kell bírni. A beültetést követően hazaküldenek, és két hét a várakozási idő – ezalatt dől el, hogy a magzat beágyazódik-e vagy sem. Az elsőnél, a másodiknál, a harmadiknál már nagyon bizakodtam…
Tizenhárom napig élt bennem a pocaklakó. Őt is el kellett engednem, mint az előző kettőt. Nagy trauma ért, mert beszuggeráltam magamnak, hogy ő lesz az igazi, akire régóta vártunk. Ezután már minden erőm elhagyott, és nem akartam tovább próbálkozni.
– Tizenhárom éves próbálkozás után megszületett a kislányotok, Lara.
– Akkor jött, amikor már padlón voltam. Ő egy kislány testébe bújt angyal: ezt már akkor tudtam, amikor a pocakomba költözött. A harmadik után nem terveztünk következőt. Aztán szóba jött, hogy még akkor utoljára tegyünk egy próbát, és ha nem sikerül, beletörődünk. Péter mindvégig kitartott mellettem. Lehet, más férfi félúton feladta volna már. A negyedik beültetésre szó szerint érzések nélkül utaztunk fel Turócszentmártonba. Nem mondom, hogy pesszimisták voltunk, de neutrálisan kezeltük az egészet. Lehet, ez is hozzásegített a gyermekáldáshoz. Az orvos azt javasolta, hogy ennél a beavatkozásnál két embriót ültessünk be, mert annál nagyobb az esély, hogy ha mindkettő nem is, de legalább az egyik megmarad. El sem telt a két hét, már a 10. napon jele volt, hogy elveszítettem a picit. Na, akkor már teljesen feladtam. Próbáltam magamban elfogadni a gondolatot, hogy gyermektelen család leszünk… Aztán eltelt a 14. nap is. Vásárolni mentem, mikor az egyik patika mellett ballagtam el. Megálltam, bementem, és egy belső hang azt súgta, hogy vegyek egy terhességi tesztet. Amint hazaértem, a WC felé vettem az irányt. Ott volt valahol bennem, hogy hátha a kettőből valamelyik mégiscsak megmaradt. El se telt egy perc, a teszten két csík jelent meg. Nem hittem a szememnek, a szívem szinte kiugrott a helyéről. Visszasiettem a gyógyszertárba, és vettem további négy tesztet. Mind az öt pozitívat mutatott. Sorba kitettem magam elé a teszteket, és csak bűvöltem, míg haza nem ért a férjem. Azonnal felhívtuk az orvosomat, hogy lehetséges-e, hogy teherbe estem. Ő nem zárta ki ennek a lehetőségét, és azt javasolta, hogy másnap menjünk fel a központba. Megvizsgált, majd közölte velünk a jó hírt, hogy valóban gyermeket várok. A magzat akkor már háromhetes volt… túl az ún. kritikus két héten. Láttam a dobogó szívét az ultrahangvizsgálaton. Végre örömkönny folyt végig az arcomon. Négy hét múlva kellett jelentkeznünk kontrollvizsgálatra. Akkor közölte velünk az orvos, hogy sajnos, a másik beültetett embrió nem maradt meg. Ez az elvesztés már nem volt annyira fájdalmas, mert a szívem alatt hordtam Larát. Mindvégig kitartott, nem hagyott el. Nehezen viseltem a várandósságot. Kilenc hónap alatt csupán 4 kg-ot híztam. A baba minden mozdulatát éreztem, mivel nem volt erős hasfalam. Tervezett császárral szültem, mert nem fordult meg, és egyébként sem szerettem volna reszkírozni, biztosra akartam menni. Ennyi év sikertelen próbálkozás után nem bírtam volna elviselni egy újabb tragédiát.
– A kislányotok idén lesz tízéves. Nem kérdezte még, hogy miért nincs kistestvére?
– Nem szoktunk beszélgetni ilyenekről. Laruska születése után úgy döntöttünk Péterrel, hogy nem vetem alá magam további beültetéseknek. Volt még három lefagyasztott, be nem ültetett embriónk, amelyet a központban tároltak, hogy a következő lombikprogramunknál felhasználják majd. Addig tárolták volna, amíg akarjuk, de mi lemondtunk róluk. Nehéz döntés volt, de további beültetést már nem tudtam volna vállalni. Nagyon nehéz volt lemondani az embriókról, mert olyan volt ez az egész, mintha három embernek nem adnánk meg a lehetőséget az élethez.
– Találkoztál hasonló sorsú nőkkel?
– Mindig bíztam benne, hogy a meddőségi központban majd összefutok olyan nővel, aki már szintén megtapasztalta a lombikprogramot, de erre nem volt lehetőség. Mindenki konkrét időpontra érkezik a klinikára azért, hogy megőrizzék az anonimitást. Ami egyrészt jó, mert nem tudtam elképzelni, hogy ott ülök három nővel egy lócán, és az időjárásról témázok, mint a fogorvos várótermében. De azért jó lett volna felvenni a kapcsolatot olyanokkal, akik tapasztaltabban nálam. Az orvos felvilágosított és tájékoztatott mindenről, de mégis, egy hasonló cipőben járó nő jóval személyesebben és nyitottabban tud beszélni róla. Voltak olyan ismerőseim, akik felkerestek, és tanácsot kértek tőlem. Jólesett beszélgetni olyanokkal, akik átérzik a problémát. Aztán ahogy teltek az évek, úgy kikopott az emberek tudatából a mi sorsunk. Végül is örülök neki, mert egy idő után már nem szívesen beszéltem róla. Szerettem volna elfelejteni az egészet.
Lara akkor jött, amikor már padlón voltam. Ő egy kislány testébe bújt angyal: ezt már akkor tudtam, amikor a pocakomba költözött. Talán ez volt a sors ajándéka a sok küszködés után. Adjon erőt ez a beszélgetés mindazoknak, akik még nem értek az út végére.
– Mit üzensz a hasonló sorsú nőtársaidnak?
– Kitartás! Soha nem szabad feladni. És nincs mire várni! Tizenhárom év próbálkozás után, 34 évesen, a negyedik lombikból, ami tulajdonképpen az utolsó lehetőségünk volt, egy gyönyörű kislánynak adtam életet. Talán ez volt a sors ajándéka a sok küszködés után. Adjon erőt ez a beszélgetés mindazoknak, akik még nem értek az út végére. Sokszor éreztem én is, hogy feladom, de aztán valahogy mindig erőt vettem magamon. Ebben sokat segített a férjem és a családom. És haladtunk előre, lépésről lépésre, aztán visszaestünk, mindig mélyebbre, hogy aztán még nagyobb lendülettel fussunk neki újra és újra. Ha valaki 13 éve megjósolja, hogy milyen hosszú és göröngyös út vezet majd idáig, azt hiszem, akkor is elindultunk volna. Lara szívós, erős és kitartó, mint az édesanyja, a szíve pedig olyan, mint az édesapjaé. A kislányunk különleges gyermek a számunkra. Isteni ajándéknak is nevezhetném. Akkor jött, amikor már majdnem feladtuk. Ha nagyobb lesz, elmesélem neki a közös történetünket, hogy milyen hosszú ideig vártunk az érkezésére.
