Az én fiaim igazi fiúk. Macsó csibészek, akik ki tudják választani az igazi babát, csak a Matteltől...
Anyának lenni minden nemi hovatartozás esetében kihívás. Hétördögök és Kisangyalkák mindkét oldalon fellelhetők. Én – amennyire vissza tudok emlékezni – mindig „jó kislány” voltam. Nem voltak különleges kívánságaim vagy hóborjaim, csupán egyvalamire vágyakoztam egész életemben: egy igazi Barbie-ra a Matteltől.
Az igazi a Matteltől!
Az én gyerekkoromban végtelenül egyszerű volt eldönteni, hogy mi minősül igazi babának. A reklámok folyamatosan azt harsogták: a Barbie az igazi, mert csak az tudja behajlítani a karját és a lábát. Igazából ekkor döbbentem rá, hogy hiába van egy tucat hasonmásom, ha mindegyiknek merev a karja és a lába.
Anna és én
Annának, aki nálam két évvel volt idősebb, bezzeg volt „matteles” babája. Rögtön három is. Mikor nála vendégeskedtem, csak üveg mögött nézegethettem a Barbie-kat, mert egy üveges szekrénybe voltak elzárva. Nem vehettem ki őket. Anna azt mondta: csak összepiszkolnám. Meg úgysem tudnék velük játszani... Pedig biztosan tudtam volna. Otthon semmi másra nem voltam képes gondolni, csak Anna gyönyörű babáira, akik abba az üvegvitrinbe vannak bezárva. Arról álmodoztam, milyen csodás volna egyszer játszani velük. Félreértés ne essék, Anna nem volt egy gonosz teremtés, csupán annyira féltette a babáit, hogy inkább elzárta őket, még maga elől is.
Ő maga sem játszott velük soha... Elég volt neki a tudat, hogy ő a büszke tulajdonos, én pedig belenyugodtam abba, hogy néha, ha nagyon szépen megkértem, azért megérinthettem őket. Sosem mondtam el a szüleimnek, még később sem, hogy mennyire vágytam egy igazi babára. Olyanra, mint amilyen Annának volt...
Felnőtt fejjel egyébként büszke vagyok a gyerekkori énemre, hogy nem toporzékoltam, se nem hisztiztem, hogy én egy igazi Barbie-t akarok. Csak csöndesen sóvárogtam. Azt hiszem, már gyerekfejjel megértettem, hogy a legnagyobb öröm a vágyakozásban rejlik.
Ha nagy leszek!
Ahogy az évek múltak, gyakran eszembe jutottak a Barbie-babák, ezek a tökéletes alakú, hosszú szőke hajú szépségkirálynők. Megfogadtam magamnak, hogy veszek majd egyet az első keresetemből, és kiteszem az üvegajtós szekrényembe (mert az is lesz, pont olyan, mint amilyet Annáéknál láttam). Idővel nyilván feledésbe merült a téma, időnként meg azzal biztattam magam: Nem baj, majd akkor, ha lesz egy lányom! Fogok én még jókat barbizni...
Végül aztán két fiam lett. Babáik nincsenek. Helyette megtanultam, mi a különbség a kerekes rakodó és a markoló között. Az autótípusokban még nem vagyok topon, de ha épp előfordul egy-két traktor a közelemben, máris mondom: jobbra egy John Deere van, balra meg egy Zetor, előttünk egy kék New Holland! Az aratás maga volt a Kánaán, annyi mezőgazdasági munkagépet, kombájnt, pótkocsit egész életemben nem láttam, mint a nyáron a gyerekeimmel. Lelkesedésük annyira rám ragadt, hogy ha megpillantok egy pótkocsit, fel akarok kiáltani: nézzétek, trakktoorrr!
Hanna szülinapja
Mikor a nyáron megkaptuk a hétéves Hanna születésnapjára a meghívót, tudtam: elérkezett az én időm! Végre lányos ajándékot választhatok! Boldog voltam a tudattól, hogy okkal csellenghetek a játékbolt lányos részlegén. Aztán az üzletben jött a kijózanodás: a kisebbik fiam mindenáron egy távirányítós autóért lobbizott, a hatéves kemény dió egy lego- tűzoltóállomást gondolt a legmegfelelőbb ajándéknak. Végül sikeresen meggyőztem őket, hogy Hannának nem éppen a fiús részlegen kéne ajándékot keresni.
A lányos osztályon teljesen átszellemültem. Fiaim csak annyit kérdeztek: Nocsak, itt minden rózsaszín?! Találtam egy hatalmas kék szemű, szőke hajú babát, akinek ha megérintettük a mellkasát, rögtön énekelni kezdett. És még a ruhája is villogott!
Tökéletes ajándék – lehetett volna. A fiúknak azonban nem tetszett. Végül kiválasztottak egy hajas babát, amelyik viszont nekem nem tetszett. Hazafelé jövet szótlanul meredtem magam elé. Nyalogattam a sebeimet, mígnem a visszapillantó tükörben megláttam a fiam mosolygós arcát, aki hatalmas elégedettséggel szorongatta kezében Hanna ajándékát. A világ legboldogabb embere volt.
A felismerés
Otthon csomagolás közben néztem meg úgy istenigazából a babát. Az üzletben a másik babára fókuszáltam, meg sem néztem, melyik babát választották. Ugyanaz az arc nézett vissza rám, mint anno Annánál, ugyanazon a csodás hajkoronán csillant meg a nappali csillárjának a fénye, mint annyi éven keresztül az üvegvitrines szekrényben. A hátoldalán pedig ott állt nagy betűkkel: a Matteltől.
