Volt egy barátnőm, aki örök életében azon sírt, hogy az apja nem becsülte semmire, mert lánynak született. S egész életében a férfiakkal való viszonyával bajmolódott, nem tudott hódítani, gyűlölte őket – küzben sóvárgott a szerelmükért.
De soha nem kapta meg! Vajon miért? Miért foglalkozunk egész életünkben gyermekkorunk elfuserált viszonyaival?
Sokan vannak, akik felnőttkorukban sem tudják elfelejteni (és megbocsátani) azokat a sérelmeket, amelyeket a szüleik követtek el ellenük. Szilvia írta olvasói levelében:
„Kívülről nézve a mi családunkban minden a legnagyobb rendben volt. Mi, gyerekek jól neveltek voltunk, a ruhánk tiszta, az ellenőrző könyvünk tele jó jegyekkel. Vasárnap délután sétálni jártunk, a nyári szünetben kirándulni. Probléma egy szál se, a szüleink szinte aszexuális viszonyban éltek, zűrös érzelmi ügyek a mi családunkban sose voltak.
Mindig mások váltak, mások csaltak, a mi családi tablónk patyolattiszta volt. Észrevétlenül éltünk, illedelmesen, hogy a szomszédok ne köszörülhessék rajtunk a nyelvüket. Közelebbről nézve azért már nem volt rózsás a helyzet.
Nem is a testi fenyítésről van szó, hogy apunak gyakran eljárt a keze. Más családokban sem volt a hetvenes-nyolcvanas években ritka a verés – bár még most is emlékszem, milyen rossz volt a parketten térdepelni a bordás szövésű harisnyanadrágban. És arra is, mennyire féltem, amikor apám kiabálni kezdett valami butaság miatt. De még ezeknél is jobban fájt az érzelmi hidegség: az elutasítás. Az érdeklődés hiánya, a lekicsinylés és a gúnyolódás. A dicséret és a szeretet hiánya. Megtanultam, hogy a figyelmet, az elismerést csak kemény munkával lehet kiérdemelni. S ezeket csak akkor kapom meg, ha szófogadó, jó kislány vagyok.”
Gyerek vagy kutya?
Miért van az, hogy a gyerekkori bántásokat képtelenek vagyunk elfelejteni? Szilvia folytatja:
„Bánt, hogy még most, negyvenévesen sem tudok megbékélni a gyerekkorommal. A bánatomra csak rátett, hogy azt olvastam: amíg nem tudunk megbocsátani a szüleinknek, nem tudunk felnőni. Aztán kissé megnyugtatott az egyik gyerekpszichológus, akit a barátnőmön keresztül ismertem meg. Szerinte nem szabad legyinteni arra, ha a felnőtt gyerek nem tudja megbocsátani a szüleinek a gyerekkori szenvedéseket. Mert a feszültség mindig bennem van, akkor is, ha nem beszélek a bántásokról.”
A gyerekkori események, amelyek jellemünket formálják, alapvető fontosságúak a későbbi fejlődés és viselkedés szempontjából. Azzal is egyetérthetünk: nem is kell, hogy a bántás erőszak vagy a gyermeki bizalommal való visszaélés legyen. A pszichológusok szerint a bántás leggyakoribb formája a gyerek elutasítása, a valóság szándékos félremagyarázása, a gyerek önérzetének megtaposása. Nagyon gyakran a gyermek csak jóval később, sokszor felnőttkorában érti meg, mit követtek el ellene a szülei.
Ugyanez a helyzet az idilli család eszményképével. Sok családban a szülők soha nem veszekszenek. A gyerek örül, hogy milyen szép családja van, és csak érett fejjel döbben rá, hogy problémák náluk is voltak, csak minden lefojtva, a felszín alatt lappangott.
A szülők módszere a gyerekre is kihatott, semmiről nem lehetett nyíltan beszélni. Az anya szemében az apa egy nemtörődöm alak volt, az apa pedig egy hisztérikának tartotta az anyát. Egyetlen hangos szó nélkül!
„Serdülőkoromban egy csomó dolog volt, ami nem tetszett az anyámban. Ma pedig az nem tetszik, hogy el se jön hozzánk, hogy megnézze az unokáit, mert a kutyája nem bírja a vonatot. Máig sem tudtam összeszedni a bátorságomat, hogy ezt megmondjam neki, mert akkor jönnének a szemrehányások, a sírás, valószínűleg az én részemről is. Fogalmam sincs, mi lesz tovább, ha nem tisztázzuk a helyzetet. Úgy járok majd vele is, mint apával, aki tavaly meghalt, és sose tudtam megbeszélni vele, miért nem dicsért meg soha, miért nem mondta, hogy szép a hajam, jól áll az új ruhám... Arról nem is szólva, hogy ez a rendezetlen viszony évekre megrontotta kapcsolatomat a férfiakkal, egy kis szeretetért mindent elnéztem nekik.”
Neki sok gond van a vállán!
Nagyon sok fájdalom forrása az is, ha a szülők nem egyformán bánnak a gyermekeikkel. Ennek egyik példája az, amikor a tehetséges gyereket minden eszközzel támogatják – az ő árnyéka aztán rávetül a többiekre, akiket észre sem vesznek. A”kiváló” gyerek megkap minden figyelmet, támogatást, beleértve a pénzbelit is, a többinek pedig meg kell elégednie azzal, ami a családi költségvetésből és a szülők érzelmeiből megmarad. Vagy ennek az ellenkezője is igaz: amikor a legidősebb gyermek (aki esetleg csak két-három évvel öregebb, mint a kisebbek) csak ezt hallja: „Te vagy az idősebb, légy okos, a kicsikre jobban kell vigyázni, több szükségük van a szeretetre, törődésre”...
„Én harminckilenc éves vagyok, a húgom harminchat – mondja Nelli –, tehát nem nagy köztünk a korkülönbség. Aztán jött egy gond: a nagyi megbetegedett, ápolni kellett, és az anyám azt mondta, ez a te dolgod, a húgod fáradt, egyébként is sok van a vállán.” Holott Nellinek hároméves ikerlányokról kellett gondoskodnia, a húgának pedig csak egy négyéves kisfia volt. Nelli otthonról dolgozást vállalt a két gyerek mellett, a húga viszont gyermekgondozási szabadságon van. Mit tehetett Nelli? Összekapta magát, és nekilátott gondozót keresni, a szabadnapokon pedig ő van a nagyival...
,,Feláldoztuk magunkat érted!”
Az egyetlenkéknek sem könnyebb a helyzetük. Elég az, ha szüleik minden figyelme őrájuk irányul – ahelyett, hogy megoszlana két-három gyermek között. Még rosszabb a helyzet akkor, ha a szülők elhatározzák, hogy szemük fényét megóvják minden bajtól. Méghozzá egész életén keresztül. Ugyanez vonatkozik a későn születettekre, ha a korkülönbség nagyobb, mint tíz év a többi testvér és a „kicsi” között. Ilyenkor a szülők akarva-akaratlan merev határt húznak maguk és a „védtelen” kisgyermek között. Ez esetben már nem arról van szó, hogy saját ambícióikat vetítik rá a gyermekre, hanem inkább arról, hogy minden utat tisztára söpörnek a gyerek előtt. Ez az az eset, amikor az egyetemista „kicsinek” nem kell zsebpénzt keresnie a nyári szünetben, mert a munka elfárasztaná, „hadd pihenjen”, „minden idejét fordítsa a tanulásra”. Nem kell kollégiumban laknia, mert a szülők önálló lakást bérelnek neki. Hasonlóképpen nem kell munkát keresnie, majd keresnek a szülők, és a csekkjeit is kifizetik...
Egyszóval nem engedik felnőni, önálló életet élni. Ilyen esetekben nincs elegáns megoldás. Ha a gyerek a saját életét akarja élni, kénytelen akár nyersen visszaterelni a szülőket a helyes útra. Ezt tette Luca is, amikor a szülei kijelentették, hogy képtelen lesz felnevelni a fiait – az ő segítségük nélkül... Akkor Luca összeszedte minden bátorságát, és férje támogatásával nemet mondott a szüleinek.
„A halálos ellenségemnek sem kívánom azt a hisztérikus jelenetet, ami ezután következett. Hálátlan kutyának neveztek, aki miatt nem volt saját életük, mert mindent csak énmiattam tettek, csak rám gondoltak.”
De Luca azt mondja, ha szükséges lenne, újra kirukkolna az állásfoglalással. A szemrehányások egy ideig még ismétlődtek, de már nem annyira hevesen, azután a szülei valahogy megbékéltek a helyzettel. Ma már korrektnek nevezhető köztük a viszony. S bár Luca sose beszélget az anyjával egy kávé mellett, mint jó barátnőjével, a közös családi ebédek izgalmak nélkül folynak le.
Mit tehetünk?
Próbáljunk változtatni a helyzeten, ha az az érzésünk, hogy a szüleink túlságosan beleavatkoznak az életünkbe, vagy ha még most is fájnak azok a tüskék, amelyeket a gyerekkori bántások okoztak. Nem baj, ha hónapokon keresztül gondolkozunk rajta, gyűjtjük az érveket. Azután pedig próbáljunk tiszta vizet önteni a pohárba. Minden gyerek megkönnyebbül, ha a szüleivel meg tudja értetni, mi nem tetszett neki a gyerekkorában, mi fájt, mi hiányzott. Ugyanakkor ne várjuk azt, hogy az ügy tisztázásával alapvetően megváltozik a helyzet – bőven elég, ha kis megkönnyebbülést hoz. És nem fog szenvedni tőle a saját családunk, amikor egy-egy szülői látogatás után hazamegyünk, mert nem öntjük rájuk a felgyülemlett feszültséget.