A nő számára a legnagyobb fájdalom, mikor szembesül vele: csak nem jön a gyerek. Ezt a fajta belső magányt csak olyan ember tudja megérteni, aki már maga is megtapasztalta ezt a küzdelmet saját lázadó teste és szelleme ellen.
Aki vallomást tesz: Mészáros Krisztina, aki megálmodta a nagy sikerű Mert nőnek lenni jó „női” napokat. Huszonévesen majdnem egy évtizedig tartott állhatatos harca azért, hogy végre anyává válhasson.
Mészáros Krisztina a Mert nőnek lenni jó szeminárium egyik életre hívója, a Szent Erzsébet Főiskola óraadó tanára. Emellett blogot vezet (Mert nőnek lenni jó címmel), olyan blogot, amely őszinte hangjával jócskán kiemelkedik a sok óvatoskodó és mellébeszélő női blog közül.
– Már kiskamaszként tapadtak rám a gyerekek. Én meg élveztem, hogy pátyolgathatom őket. Úgy éreztem, hogy én azzal a feladattal születtem erre a földre, hogy egy szép napon anya legyek. Hatalmas traumaként ért, amikor tizenhét éves koromban egy, időben nem diagnosztizált, elfakadt gennyes ciszta miatt el kellett távolítani a petefészkemet és a vakbelemet. Igazából életmentő műtét volt. Jártam persze utókezelésekre, fürdőbe is beutaltak, de mindhiába. Fél évvel később ismét a műtőasztalon találtam magam. Csak évekkel később derült ki, hogy endometriózisom volt, az okozta a bajt. Mostanra négy műtéten vagyok túl. Óriási fizikai fájdalmaim voltak, de mi ez ahhoz a lelki traumához képest, mikor szembesültem vele, hogy nekem nagy valószínűséggel már soha nem lehet gyerekem. Mert ezt mondta az orvos. S mintha ezzel az egy mondattal elrejtett volna bennem egy lassan felszívódó méregkapszulát! Minden álmomat szétzúzták, női öntudatom a porban hevert. És mindez az érettségi, az egyetemi felvételi előtt! A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem alsó tagozatos tanítókat képző szakára jelentkeztem.
– A fiatal könnyen felejt. Nem sodortak magukkal a gondtalan diákévek?
– Képtelen voltam elengedni a gondolatot, hogy bármi lesz is az életben, én anya akarok lenni. Bármit is kell tennem annak érdekében, hogy gyermekem legyen, nekem azt meg kell tennem, mert csak az anyaságban teljesedhet ki az életem.
Meglehet, ha nincs mellettem az a férfi, akiről akkor még úgy gondoltam, hogy életre szóló társam lesz, akkor minden másképp történik. Tizenhat éves koromtól voltunk együtt. Talán ha több időt adok magamnak, nem válok szinte megszállottá.
– Ez kicsit úgy hangzik, mintha magadra maradtál volna ebben a küzdelemben. A párod feladta?
– Amikor hat év együtt járás után összeházasodtunk, már sérült volt a kapcsolatunk. Nagyon szerettük egymást, kötődtünk is egymáshoz, de inkább csak úgy, mint az együtt megöregedett házasok. Akik fáradtan felveszik a kesztyűt, amit a sors elébük dobott. Ezzel a fáradtsággal vágtunk neki a lombikbébiprogramnak, ami újabb kudarcokat hozott. Már maga a beültetési procedúra is rombolóan hat a nőiségre. És ha a baba mégsem fogan meg: na, az már olyan, mintha fejszével darabolnák az embert. Ebből fölállni évekig tart. És én egyedül maradtam a veszteséggel, a szakadék egyre mélyült köztünk. A férjemmel csak éltünk egymás mellett, tétován, néha hosszabb-rövidebb időre visszataláltunk egymáshoz, de a gyerek csak nem jött. És én már nem tudtam semmi másra gondolni. Akkor szakítottunk, amikor már benyújtottuk az örökbefogadási kérvényt, végigcsináltuk a felkészítő tanfolyamot. Ma már tudom, hogy ebből is van visszaút. Innen is lehetett volna építkezni, ám könnyebb volt kilépni. Tudom, hogy a döntést én hoztam meg, és ennek súlyát sokáig hordoztam magamban. Amikor véget ért, nehéz volt kimondani, nem is tudtam méltó módon elköszönni.
– Mi kellett ahhoz, hogy ki tudd mondani: vége?
– Be kellett látni, hogy az életem romokban van. Akkor már negyedik éve tanítottam, de nem szerettem a munkámat. Állandóan azt éreztem, hogy egy kalitkában vagyok – meg kellett felelni az igazgatónak, a szülőknek, a gyerekeknek, eleget tenni az adminisztratív feladatoknak, részt venni a továbbképzéseken... A sor szinte végtelen, annyi teher nyomja a pedagógust. Egy idő után azt vettem észre, hogy állandóan szorongok, az immunrendszerem legyengült, egymást érték az antibiotikumos kúrák. Éreztem: váltani kell. Vettem egy mély lélegzetet, és fejest ugrottam a mély vízbe. Elmentem a Pátria Rádióhoz szerkesztő-riporternek. S ahogy elkezdtem lerakni a lelki terheket, úgy olvadtak le rólam azok a pluszkilók, amelyeket a hormonkezelések alatt szedtem fel. Fizikailag és lelkileg is megújultam, visszakaptam a régi énemet.
Mészáros Krisztina
– Elég volt hozzá a munkahelyváltás, és minden egy csapásra megoldódott?
– Azért az élet nem ennyire egyszerű!Sok minden történt, míg eljutottam addig a pontig, hogy elmondhattam: végre harmóniában vagyok önmagammal. Elváltam, és elkezdődött egy magamra ébredés. Nem akarok nagy szavakat használni, de azzal kellett szembesülnöm, hogy nem ismerem önmagamat. Amíg a férjemmel éltem, mindenben hozzá alkalmazkodtam, hozzá idomultam. Még nagyon fiatal voltam, a jellemem szinte kialakulatlan. Nem is gondolkodtam azon, hogy valamit másképp szeretnék, vagy hogy én mit szeretnék. Mikor különköltöztünk, álltam, mint Julia Roberts az Oltári nő-ben a tojás mellett, és azon törtem a fejem, hogy most én a hagymás rántottát szeretem vagy csak megszoktam? Ezer ilyen apró dolog volt. Közben rám talált az a szenvedélyes nagy szerelem, amiről az ember azt gondolja, hogy csak a filmekben van. És ebben a drámai, mindent elsöprő szerelemben fél év után megfogant a kislányom. Amikor kiderült, három nap alatt hat terhességi tesztet csináltam, annyira szükségem volt a megerősítésre.
– Az Oltári nő hepienddel ér véget, a ti történetetek azonban másképpen végződött.
– A kislányom édesapja domináns, erős személyiség. Ráadásul mivel majdnem húsz évvel volt idősebb nálam, nem voltunk egyenrangú partnerek. Kaptam tőle egy aranykalitkát, látszólagos anyagi biztonságot. Elhittem, hogy ő a világ közepe, legalábbis a számomra. Hogy az ő életfilozófiája fontosabb, mint a sajátom! Csak később vettem észre, hogy már megint nem beszélek magamról, arról, hogy nekem mi a véleményem. Csak bólogatok, hogy megússzam a kirohanásokat, vagy nehogy lepisszegjenek. Azt mondják, nem csupán az a felelős a kapcsolatfüggőségért, aki odaláncolja magához a másikat, hanem az is, aki ezt megengedi. Ennek a felelősségét vállalom: életemnek ebben a szakaszában erre voltam képes. A kislányunk születése után már fizikailag is szenvedtem a boldogtalanságtól és az alárendelt szereptől. Három és fél év után meghoztam a döntést: muszáj a saját utamat járni. Egy nőnek, sajnos, rengeteg pofon kell ahhoz, hogy ne csak kimondja – bűntudat nélkül – az első nemet, de tudatosítsa is, hogy az a „nem” nem a másik ellen való. Ez egy komoly feladat.
Mindennap ezerrel tanulok, de amit az elmúlt hat évben a leginkább megtanultam, hogy senki más nem lesz helyettünk boldog. És senki mástól nem várhatjuk, hogy boldoggá tegyen minket, csak magunktól. Önmagunk miatt kell néha nemet mondani.
– Húsz év korkülönbség elég jelentős. Nem volt benned némi apakomplexus?
– Volt. Csak akkor még ezt nem tudatosítottam. Tizenegy éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Addig édesapám kedvenc kicsi lányának érezhettem magam, és ez a nagy érzelmi biztonság hirtelen eltűnt. Nagyon nehezen viseltem. Egy pszichikailag kiegyensúlyozott ember előtt ugyanis két szülőkép van, az apáé és az anyáé. S ha ezek nincsenek a helyükön, akkor az ember élete valahol megreked. Amíg a gyerekkori traumákat cipeljük, addig nehéz az élet. Egyszer fel kell nőni, ám az nem egyszerű! Mivel mindig nagyon érdekelt a pszichológia, felkerestem egy sereg szakembert. Két évig dolgoztam az apámmal való kapcsolatomon, de megérte. Ma már le tudunk ülni, el tudunk beszélgetni. Ismerkedünk egymással. El sem tudom képzelni, hogy ma boldog lennék, ha nem bocsátottam volna meg neki – és persze magamnak, a bennem élő gyerekkori-pubertáskori énemnek. Érdekes módon mi, nők mindenkinek megbocsátunk, csak önmagunknak esik nehezünkre. Nekem ebben rengeteget segített, hogy írok. Néhány éve elindítottam a Mert nőnek lenni jó blogot. Kiváló terápia. Esténként kiírom magamból az örömöt, a bánatot, bár egyre kevésbé látom feketének a nehéz pillanatokat. Az újabb életfeladatokat pedig úgy veszem, hogy ezekkel is meg kell küzdeni: azért vannak. Fontosnak tartom, hogy mi, nők átvegyük az irányítást a saját életünk felett. Néha úgy tűnik, mintha alapból arra lennénk kódolva, hogy szolgalélekként éljünk a másik mellett. Én hiszek az egyetemes szeretet pozitív energiájában, abban a nagyon erős, tiszta forrásban, ami bennünk van. Ha beengedjük a tudatunkba a boldogságot, akkor megtanuljuk átélni a mindennapi örömöket. És nincs annál csodásabb, mint ennek elérésében segíteni a másik embert. A másik nőt!
– Ezért indítottátok el Bartalos Tóth Ivetával a Mert nőnek lenni jó szemináriumot is?
– Ma a nő egyszerre anya, feleség, dolgozó nő. S már csak az ebből eredő szerepeink miatt is bennünket, nőket is rengeteg téma érdekel – az alternatív gyógymódoktól kezdve a gyereknevelésig. Ivetával együtt úgy gondoltuk, jó lenne ezeket kicsit összefogni. Mert az ember nem megy el a kineziológushoz, a coachhoz vagy az aromaterapeutához, ha nincs pontosan tisztában azzal, hogy az miben is tudna neki segíteni. Ám ha már tudja, és van rá elérhetősége, akkor megteszi az első lépést. Már az első szeminárium programfüzetét is úgy terveztük meg, hogy szerepeljen benne az összes szakember elérhetősége, így később vissza lehet keresni. Ezeken a szemináriumi napokon egy nagy családdá válunk. Közösen sírunk és nevetünk. Rengeteg szeretetet, pozitív visszajelzést kapunk a nőktől. Igazából nem is tudtam eddig, hogy ennyi élethelyeslő ember van.
– A társadalom a meddőséget, a pszichés problémákat, a daganatos megbetegedéseket még mindig tabutémaként kezeli. Ti azonban – hitelt adva az egész szemináriumnak – felvállaltátok a gondjaitokat. Nem féltetek, hogy ezáltal sebezhetővé, „kibeszélhetővé” váltok?
– Én a tabutémák körét kibővíteném még eggyel, a szeretői viszonnyal. Az tényleg még mindig csak a pletyka szintjén oldódik. Pedig amíg az érintettek nem dolgozzák fel az elhagyást vagy a haragot, az hatalmas rombolást vihet végbe az ember lelkében. Nagyon sokan még mindig ujjal mutogatnak a szeretőre, hogy ő minden bajnak az okozója. Pedig nem egyszerű, ez sem ilyen egyszerű! Tudom, mert én is voltam szerető. Annak idején én is felkerestem kislányom édesapjának az élettársát, a lányom féltestvéreinek az édesanyját, Arankát, és leültem vele „megbeszélni” a viszonyunkat. Rengeteget segített ebben a Hellinger-féle családállítási terápia, és mára elmondhatom, hogy nagyon jó viszony alakult ki köztünk.
Rengeteg barátom van, és az ajtóm mindig nyitva áll előttük. Jönnek megpihenni, feltöltődni, beszélgetni. Amikor elmennek, mindig tudom, mi az, amit elvittek belőlem, de azt is, hogy én mit kaptam tőlük. Engem érdekel, hogy egy ember miért olyan, amilyen. Már megtanultam, hogy soha senki felett nem szabad ítélkezni. Ám ma már nem akarok mindenkit mindenáron megmenteni.
– Azt mondtad az elején, hogy nagyon rátelepedtél a kislányodra... Azért vállalsz ennyi feladatot, mert így próbálod magad tudatosan lekötni, nehogy „túlgondozzad”?
– Nem, ezt a harcot már megvívtam önmagammal. Nem mondhatnám, hogy kétéves koráig egészséges lett volna a kapcsolatunk: jóformán ki sem adtam a kezemből. Ám ő sem fogadott el senkit az apján és a keresztanyján kívül. A természete pont olyan konok, mint a szüleié. Vannak küzdelmeink, de hiszem, hogy szeretettel mindent meg lehet oldani. Mi már megtanultuk egymás szeretetnyelvét!
– Majdnem kerek az életed. Nem hiányzik néha egy...
– Társra gondolsz? Hát, az most alakul. Valaminek az elején vagyok. Rátaláltam egy férfira, aki a társam lehet. Igazság szerint én már elfogadtam, hogy a középen húzódó utat nem nekem találták ki. Gyakran beszélgetünk arról, hogy amiben most élünk, az attól olyan jó, hogy egyszerű. A kedvesemmel megtanultunk a jelenben élni, élvezni a pillanat szépségét. Ha az ember a múltban él, vagy épp a jövő miatt szorong, akkor pont azt veszíti el, ami a legszebb, és ami a legtöbb örömet tudja nyújtani a számára: a jelent.
Ma tündér szeretnék lenni – részlet Mészáros Krisztina egy írásából
De bizony! A valóságban pici szárnyakkal vergődő, parányi tündér szeretnék lenni, s besurranó, meglapuló, halk várakozásban maradnék a lányom mellett! Ma nagyon szeretnék őrzője lenni, most másképp... Mert ma máshol kezdi újra az ovit, pedig csak három és fél éves. Ma valahogy a szokásosnál is nehezebb az elengedés művészetét gyakorolnom. Naponta engedem el kicsi kezét, és bölcsen jóváírom a bátorságát, a kíváncsiságát, a fejlődését. Érzem, hogy csak pici időre megy a barátokhoz a játszótéren, és tekintetével visszajár biztatásért, óvásért. Máskor ölelni fut hozzám, vagy több méterről magához rendel, mert fél, és kéri a segítségem. Ilyen a kapcsolatunk, de ő naponta változik, és vele együtt én is nyitom azokat a kis kapukat, hadd lássa jobban, tisztábban, saját tapasztalatokra építve a világot! De valahogy ma mindez nehéz! Mert tudom, mostantól megint más lesz. Nem picit, nagyon! Új közösség, új ráhatások, új élmények, amelyekből egyre kevesebb jut tudomásomra. Egyszerűen csak azért, mert megint órákig, szinte egész nap nem vagyok vele.
Egy évvel ezelőtt, amikor kezdte az ovit, az első nap egyedül hazaérkeztem, leültem és sírtam. Talán féltettem is, de inkább lezártam a könnyeimmel azt a több mint két és fél évet, amelyet születésétől kezdve addig összezárva éltünk végig. Minden napot vele töltöttem addig a szeptemberi napig, olyan volt, mintha tehetetlen lennék, és valaki elvenné a kislányommal megélhetett élményeket! Szörnyű üresség volt bennem! Néhány percig, talán tovább! Aztán megértettem!
Nincs más, csak ez: én hamarosan visszatérek a munkahelyemre, ő pedig nem tarthat velem... Kell egy biztos hely neki is, kellenek a bajtársak, akikkel felfedez egy másfajta világot, amelyet én láthatok, mert óriás vagyok köztük.
Tehát eldöntöttem, és én ma tündérré változom. Hogy megérthessem, miért olyan jó a homokból építeni várat! Összezsugorodom, és belebújok a kicsi fülébe, és hallgatom majd, hogyan mutatkozik be az óvodában, miként mesél a nyarunkról és azokról a szeretteinkről, akiktől annyit kapunk. Mikor már ez unalmas lenne, elkezdeném tanulni tőle a szókimondást, azt a nyers és gátlások nélküli őszinteséget, ahogy majd kiosztja azokat a gyerkőcöket, akik nem mennek át a vizsgán... Mert a lányom ilyen: csak akkor barátkozik, miután sokáig megfigyeli az illetőt.
Hogy féltem-e a lányom? Most nem! Ez másfajta szorongás bennem, ez az elvesztett közös idő hiányából ered! Ugyanis ha tehetném, pár órán át ott lennék vele, szárnyaimmal simogatnám, megölelném és védelmezném, aztán elengedném. Csak az a pár óra nem adatik meg nekem, tündérként... Így ma sem tehetek meg mást, mint hogy bízom a nagy és kíváncsi lányom erős jellemében, és mosolyogva búcsúzom tőle az oviban. Gondolatban gyakran visszaszállok hozzá, és küldöm a szeretetem... Az óvó néniket és a barátokat pedig rá bízom: döntse el, ki érdemli a mosolyát, és ki a könnyeit!
