A nők sokszor elrontják. Azt mondják, hogy nem győzik a sok feladatot, s a férj semmiben sem segít... Csakhogy a férj az elején még segítene is. Odaáll a konyhapult mellé, de a nő elhajtja, mert ő jobban tudja. Sőt, csak ő tudja!
Tündökölni akar, mert úgy érzi: a férj kiszolgálása adja egzisztenciája alapját. Csak aztán megszületik a gyerek, egyre több a kötelesség, s a nő már nem bírja. Mert már sok. Csak a férjet már leszoktatta, elvadította a konyhától.
Hogy rontottam el a szerelmet kiscsikó koromban?
Hogyan csúszik bele egy nő otthon az áldozat-szerepbe? Hogyan találja magát egyszer csak az összes házimunka kellős közepén, magányosan, láthatatlanul? Hogyan teszi boldogtalanná saját magát, és közben hogyan teszi tönkre a kapcsolatát? A szerelmet... Nem egyik napról a másikra történik, hanem sok melós hétköznap egymásutánja közé bújtatva, szinte észrevétlenül. A cikket egy átlagnő írta, aki saját történetén keresztül jött rá a fenti tanulság igazságára.
– Hazajöttem külföldről egy szerelem miatt. Rögtön össze is költöztünk. Nem volt munkám, és a nyelvvizsgára is fel kellett készülnöm, így a napi rutin az volt, hogy felkeltünk, a párom elment dolgozni, én meg átültem az íróasztalhoz tanulni és munkát keresni. Mire hazaért – mert ő dolgozott –, én mindig tiszta otthonnal és meleg étellel vártam. Aztán meglett a nyelvvizsgám, már csak munkát kellett találnom. Beköszöntött a tél. Nem tudtam kimenni a parkba tanulni, sétálgatni. Magasabb lett a fűtés- és a villanyszámla is. Fogytán volt a megtakarításom, már nem volt kedvem délután, a sok házimunka után a haverokkal meginni egy sört. Mesélnem sem volt miről. Aztán lett munkám. Nagyon imádtam. Újra minden jó volt. Reggel hétkor felkeltem, csináltam reggelit, este hat körül találkoztunk, együtt bevásároltunk, együtt főztünk, együtt mostunk, teregettünk, együtt takarítottunk, vasaltunk, játszottunk, filmet néztünk, szeretkeztünk. Sörözni, moziba, színházba, koncertekre jártunk, a barátainkkal voltunk.
Aztán egyszer azt mondtam: „Ne, ne, ne, majd én inkább kiteregetek, mert olyan bénán teregetsz! Még a zoknikat is ki kell vasaljam ahhoz, hogy össze lehessen hajtogatni.”
– Majd ezt: „Ne, ne, ne, majd én felporszívózok, mert az egerek is táncolnak a porcicákkal, ha te csinálod! Csak a porzsákot ürítsd ki. Mondjuk, most nem kell, mert az előbb takarítottam ki.”
„Ne, ne, ne, majd én berakom a mosást, mert szürkék a ruhák. Csak a zoknijaidat fordítsd ki, mert mindig kicsi galacsinokat csinálsz belőlük, és rengeteg időm elmegy azzal, hogy azokat bontogatom.”
„Ne, ne, ne, ne főzz, mert egy ezerfős lakodalomban nem használnak annyi edényt, amennyit te egy háromtojásos rántottához!”
– Így munka után már csak a közös bevásárlás maradt. Én duzzogtam főzés, mosás, takarítás közben, hogy mindent nekem kell csinálnom, amíg ő játszik, tévézik, és a szobából kiabál, hogy „ezt nézd meg”. Elmaradtak a beszélgetések is, mert minden az én dolgom volt, nem értem rá. Így nem is csoda, hogy unatkozott. Munka után inkább elment meginni egy sört a barátainkkal, míg én nem értem rá. Szóval már boltba is egyedül jártam. Magamat tettem boldogtalanná, leterheltté, fáradttá, lompossá, magamat zsigereltem ki. Nem a „szemét, aljas, lusta” pasim volt az oka.
– Aztán bejött pár melósabb hónap. Reggel hétkor keltem, este tíz után indultam haza. Bevásárolt, és eleinte mindig megkérdezte, hogy mit főzzön, mire hazaérek. Mondtam: „Cukorfalat vagy, nem kell semmi, hulla vagyok.” „Na, de naaa, valamit csak kell enned!” Meglepett melegszendviccsel és teával. Sosem esett még olyan jól. Minden este rákérdezett, hogy mit ennék. De dolgoztam, stresszes voltam, pont nem ez érdekelt, így leráztam, hogy jó lesz a melegszenya teával. Aztán a második héten már untam, és kajaszag is volt. Utálom, ha este ételszag van a lakásban. Így az is elmaradt.
Mert én meg akartam mutatni, hogy mennyire helyt tudok állni minden területen. Senki nem kérte, ő sem akarta.
– Mivel leállítottam a mosásról, a takarításról és a főzésről, ez lett a hétvégi programom. Neki meg az otthoni unatkozás, amit azzal palástolt, hogy rendezgetni kell a gépen a dolgait. Meg fáradt, mert volt egy hosszú megbeszélése, és leszívta az agyát. Nem csábított be a hálóba. Elégszer utasítottam vissza azzal, hogy „hogy lehetne így kedvem veled lenni, amikor ezer dolog szakad a nyakamba”. Nem kértem meg, hogy ha látja, hogy kifolyik a szennyes edény a mosogatóból, mosogasson már el. Még akkor is, ha korábban azt mondtam neki, hogy szarul csinálja, mert úszik az egész konyha. Nem mosott, csak megjegyezte, hogy már nincs tiszta zoknija, mert én korábban azt mondtam, hogy ne mosson, mert, ahogy ő csinálja, az szar. Nem zavart már meg a házimunkámban azzal, hogy „gyere, ezt nézd meg”, nem tartott fel beszélgetéssel. Így aztán persze hogy egyre gyakoribbá váltak a szemrehányások, szurkálódások. És szét is mentünk. Mert kasztráltam a férfit, aki partnerem és társam volt.
