Mire kirepülnek a családi fészekből, valószínűleg rádöbbenünk, hogy hibát hibára halmoztunk. Valamit nagyon elrontottunk a lányaikkal kapcsolatban. Hiába: a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve!
Az anyák nem nagyon szeretik, ha lányuk nagyszájú, önálló – hiszen már az ő anyjuk is ezeket a tulajdonságokat kifogásolta bennük...
Egy fiam és egy lányom van. Mire felnőttek, számtalan nevelési tanácsot elolvastam, szakkönyveket böngésztem, és a gyermeklélektanba is jócskán beleástam magam – hátha tudnak valamit, amit én még nem tudok. Több évtizedes szülői gyakorlattal a hátam mögött ki merem jelenteni, hogy amit el lehet rontani a gyermeknevelésben, azt mindjárt a legeslegelején szoktuk meglépni. Az első három év a legkritikusabb időszak, no meg a célegyenes, amikor már azt hisszük, minden megy a maga útján: a kamaszkor.
Kétszer születünk
Sok szakkönyvet elolvastam, de egy dologban minden szerző egyetértett: a gyerek leválását az anyáról fokozatosan kell elképzelni. Nem lehet folyamatosan magunkhoz láncolni őket, hiszen egyszer ki kell lépniük a nagybetűs életbe. A köldökzsinórról pedig el kell feledkezni, a túlféltés csak megbetegíti a szülőt és a gyereket. Ma már tudjuk, hogy a betegségeknek lelki eredője is van. Nemcsak a bacilusok és vírusok döntik el, hogy megbetegszünk-e, hanem az immunrendszerünk működése is. Az bizony jelez, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Mivel a legerősebb érzelmi kötelék a család, ezért a családon belüli rossz rögzülések is megbetegíthetnek.
Hiszen a család olyan, mint egy másodlagos anyaméh: védi a fejlődő emberkét – legalábbis védenie kellene. Hiszen a gyermek akkor növekszik, gyarapszik, okosodik, ha biztos háttere van. Az anya után aztán a család is „megszüli” a gyermeket, aki ezzel kilép a világba. De ne felejtsük el, mindkét szülésnél felléphetnek komplikációk!
Anyaméh és család
A terhesség első három hónapja a legveszélyesebb, amikor az egyes szövetek, majd szervek alakulnak ki. Mindennek összhangban kell lennie egymással, különben a magzat beteg vagy akár életképtelen lesz. Ilyenkor általában minden anya vigyáz, hogy elkerülje a toxikus anyagokat, akár az alkoholt, a cigarettát vagy a gyógyszereket. A családban ugyanúgy kerülni kellene a mérgező hatásokat. A gyermek első életéveiben erősen kötődik az anyjához, ilyenkor az anya alkalmazkodik a gyermek igényeihez. (A gyerek kétéves koráig általában kevés az olyan éjszaka, amit nyugodtan átalhatunk.) Ha az anya és a baba „én vagyok te, te vagy én” világa megrendül, és az egység felbomlik: az bizony hosszú évekre meghatározó következményekkel járhat. Megnyilvánulhat betegségek formájában – vagy viselkedészavarban.
Az első néhány évben a gyermeknek akkora szüksége van az édesanyjára, amekkorára a későbbiekben már sosem lesz. Ráadásul egy nyugodt anyára van szüksége, aki nem érzi tehernek a gyermekét. És hogy mi ilyenkor az apa szerepe? Ugyanaz, mint a terhesség idején: szeresse a gyermeke anyját, hogy az a lehető legjobban érezze magát. A szülők számára a gyerekeik első három éve az egyik legnehezebb időszak. Hát bizony nem könnyű az első három év, de a terhesség első három hónapja sem volt az! Van viszont egy jó hírünk: amint a gyerekek óvodába, iskolába mennek, a házaspárnak megint lesz ideje egymásra – és egy kis pihenésre. Az, hogy mit fog enni a gyermek, ilyenkor már nem csak az anyától vagy az apától függ – a szükséges „papit” a külvilágtól is megkaphatja.
A második „megszületés”
A terhesség utolsó hónapjában a baba felkészül, hogy elhagyja az anyaméhet. A hely egyre szűkösebb, a tüdő is beérik az önálló lélegzetvételre. A kamasz lányra ugyanez érvényes: egyszerre „sok“ lesz, tele van vele a ház, és mindig elégedetlen. Ez rendben is van. Kamasz lányunk éppen olyan, mint amilyennek lennie kell. Ilyenkor itt az ideje a második „megszületésnek”, vagyis a végleges leválásnak! Mi, anyák pedig dőljünk csak hátra a fotelben, és igyunk meg némi szíverősítőt, mert itt az ideje, hogy lányunkat elengedjük. Maga a második „születés” konfliktusokkal kezdődik: kamasz lányunk folyamatosan ütközik velünk. Jusson ez eszünkbe akkor is, amikor a fürdőszobában törölgetjük a könnyeinket, mert az ütközés és az elválás – valljuk be őszintén – nagyon tud fájni. (Ezalatt lányunk ugyanígy bőg vagy dühöng a saját szobájában.)
Csakis ezek az ütközések segítenek át minket, anyákat és lányokat a második „megszületésen”. A gyerekből így lesz felnőtt. Az első szülés a legnehezebb, a többinél már segíthet a megélt rutin. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy az aranyos kislányunk egyetlen este alatt egy ismeretlen szörnyeteggé változik. El kell búcsúznunk az édes kisgyermektől, és el kell fogadnunk a lányunkat velünk egyenrangú, felnőtt nőnek – a hibáival együtt. Ez a legnehezebb. Több teret engedünk neki a fürdőszobában és a konyhában. Mostantól nem ő alkalmazkodik hozzánk, hanem egyenrangú félként kell kiegyeznünk. Fel kell adni felnőtt pozíciónk privilégiumait csak azért, hogy kompromisszumra léphessünk vele...
Nem akarok felnőtt lenni!
Akár a mai fiatalság jelmondata is lehetne! Vigyázat, mit és hogyan mesélünk el az életünkből kamasz lányunknak! A férfiakhoz való viszonyunk meghatározza az ő kapcsolatát is a másik nemmel. Ha szinte csak rossz tapasztalataink voltak a pasikkal (mindig megcsaltak, otthagytak bennünket, egy-két pofon is elcsattant), ezt inkább ne meséljük el neki. Nehogy ne merjen aztán férfival kezdeni, hiszen mindegyik galád és léha! Semmiképpen se „blokkoljuk”, barikádozzuk el a férfihoz vezető útját, máskülönben lányunk a második megszületésénél elakad a „szülőutakban“, azaz megbetegíti magát. Ilyenkor gyakran előfordul a mentális anorexia. Lelkileg ez nem csak azt jelenti, hogy a lány le akar fogyni, mert elégedetlen a csáberejével, az alakjával.
Sokkal rosszabb a helyzet: nem akar felnőni. Az éhező lányok menstruációja is kimarad, így megint gyereknek érezhetik magukat – és nem nőnek. Foggal-körömmel ragaszkodnak a gyermeki státuszhoz, akár éhezés árán is.
Az anya félelmei is nehezíthetik a fiatal lány útját. Amikor azon gondolkodunk, hogyan tovább, mi lesz ezután. Kiürül a lakás, magam maradok... A magánytól való félelem védekezési reakciót vált ki: piócamód rácuppanunk a lányunkra, és nem hagyjuk felnőni, saját útra engedni. Két lehetősége van: elbújik előlünk, letagadtatja magát, ha keressük, vagy nem mozdul el a helyéről, és velünk marad. Így lehet, hogy egy világutazót neveltünk, aki soha, sehol nem akar letelepedni, vagy egy otthon ülő, majdnem harmincéves mamahotellakót. Hogyan kerülhetjük el ezeket a csapdákat? Csakis úgy, ha a gyerek növekedésével egyre több időt szánunk magunkra és életünk párjára. Lassacskán kezdjük el élni a saját életünket. Eleinte egy vágyott tanfolyam (lehet rajz-, vagy varró-, de akár nyelvtanfolyam is), heti egy-két tánc, torna vagy jóga is megfelel a célnak. Ezalatt több teret adhatunk az apának, aki a lányok életében igencsak fontos személy.
Bízom benned!
Ugyanis az apa az, aki felkészíti a lányát arra, hogy be merjen lépni a férfiak világába. Ehhez az anyának nincs kulcsa. A lánynak éreznie kell, hogy a férfiak világa elfogadó, barátságos, szeretetteljes. Az apa szerepe a megátalkodott kamasz lánya nevelésében az, hogy megértesse vele: történjen bármi, legyen akármilyen különc vagy undok a gyereke, ő kitart, ott áll mellette, elfogadja és szereti. Ha ez sikerült, akkor az apa „eljátszotta” a szerepét, teljesítette életfeladatát. Nincs más hátra, mint integetni a távozónak – távozó „kislányunknak”. Azzal a biztos tudattal, hogy felkészítettük az életre, és a külvilágban felmerülő akadályokat könnyedén leküzdi. Hiszen mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt. Mert mindenki úgy tud szeretni, ahogy az édesanyja szerette, és annyira képes bízni, ahogy az édesapja bízott benne.
Mi a helyzet a fiúgyerekkel?
A fia kamaszkora szintén nem fájdalommentes egy anya számára. Annyira szeretné még átölelni és védelmezni, de ezzel most csak ártana neki. Ahhoz, hogy igazi férfivá érjen, szimbolikus értelemben túl kell lépnie az apján, meg kell őt haladnia, ami az erők állandó összemérésével jár. Két kakas védi a saját területét. Ezek nehéz pillanatok, de viták, összetűzések nélkül lehetetlen a leválás. Időnként az apának le kell győznie a fiát, hogy megmutassa, ő az erősebb. Méghozzá azért, mert ha visszalépne, a fia rossz önértékeléssel kerülne ki az életbe, hiszen gyenge „ellenfelet“ győzött le, így a győzelme nem ér egy fabatkát sem. Tehát ha életünk férfijai, apa és fia egymással hadakoznak, és azt kiabálják, hogy a másik nem tilthat meg neki semmit sem, hagyjuk kiforrni a helyzetet, és álljunk csendben félre. Higgyük el, megéri.
– A kiegyensúlyozott családi légkörben felnőtt emberke ritkábban kerül szexológushoz, mint akinek elváltak a szülei – írta Lux Elvira, a neves magyar szakpszichológus. – Az anya vagy apa hiánya megzavarja a nemi azonosulást. A gyerek azért hajlandó azonosulni a saját nemével, a saját nemi szerepével, mert az ellenkező nemű szülőt akarja érzelmileg a hatalmába keríteni. A gyerek ugyanis empátiásan érzi, hogy a szülők között más jellegű érzelem is van. Egy kislány például – anélkül, hogy tudná, miről van szó – szeretné megszerezni az apa teljes érzelmi spektrumát. Ezért aztán mindent megtesz: fölteszi az anyuka kalapját, fölveszi a cipőjét. Azt is észleli a gyerek, hogy az anyának hatalma van az apa fölött.
Azt szoktam mondani: minden igazi nő már akkor tudja, hogy a férje este szeretkezni akar vele, amikor az délután belép a lakásba. A férfi még tudatszinten nem tudja, a nő azonban ki tudja szűrni. A férfi azt a konzervatív üdvözlő puszit már másképp adja. A nő ilyenkor mondja: Drágám, vidd le a szemetet! Menj el a gyerekért az óvodába!
– Ahhoz, hogy én azonosuljak a saját nőszerepemmel, szükséges tehát a férfi jelenléte. Ha a szülők elválnak, a lányoknál ez később a férfiakkal való kommunikációt, a fiúknál a nemi szerep vállalását zavarhatja meg. Ezért is olyan nagy tragédia napjainkban, hogy az iskolák, bölcsődék, óvodák túl vannak feminizálva. Ha egy iskolában mégis van férfi, biztos, hogy ő az igazgató. Még azt az egy szál férfit is kivonják a gyerekek közeléből! Márpedig ha a fiú az anyánál marad, férfiminta hiányában nem tud a saját szerepével azonosulni. Ezért szoktam én mindent megtenni, hogy a házastársak, ha nem illenek össze, addig váljanak el, míg nincs gyerek. De ha gyerekük van, mindent megteszek, hogy legalább addig tartsam össze őket, amíg a gyerek nem lesz ötéves. Mert a pszichológia azt mondja, hogy körülbelül ötéves korban kész a személyiség. Addigra a saját nemmel való azonosulás nagyjából be is fejeződik. Ha nincs férfiminta, a fiú feminizálódik, ha pedig a lány marad az anyával, nem a női szereppel azonosul, csak eltanulja a női szokásokat.
– Az azonosulás ugyanis extra pszichológiai jelenség: a szokásrendszerek eltanulása nem azonosulás! Az a lány, aki nem azonosul a saját nemével, nem fogja tudni meghódítani – nem is meghódítani, megtartani! – a férfit. A nőkben benne van a megtartás ösztöne: nem azért kell nekik a hím, hogy jókat szeretkezzenek, hanem hogy az utódokról együtt gondoskodjanak. A nő azt az energiát – a libidót –, amellyel a férfi feléje fordul, hasznosítani tudja. Például a gyerekei számára: Menjél el az óvodába, szivi! Vidd le a szemetet, szivi! A természet egyedül bennünket áldott meg azzal a képességgel, hogy manipulálni tudjuk a másik nemet. Én 25 éve foglalkozom intenzíven a szex témával: és eddig egy – egyetlenegy! – olyan férfi páciensem volt, akit meg tudtam ezekre a női praktikákra tanítani. Ez is másfél éves kemény munkámba került. Pedig ez a férfi mindent lejegyzett, amit mondtam, nem hágta át a szabályokat, nem vétett, nem erőszakoskodott. Ha egy nővel beszélek hasonló dolgokról – hogyan megtartani a férfit, hogyan meghódítani –, nem kell a szájába rágni mindent, mert ösztönösen tudja, hisz övé a szerep. Más kérdés, hogy a modern világ ezeket a készségeket lefedi, mert gátlástalanságot nevel a nőkbe, amitől aztán a férfiak impotensek lesznek.
