Egy lány vallomása, akit tinédzserkorában kiközösítettek az osztálytársai. Túl szép volt, túl ügyes, túl kiváló, túlságosan önmaga. Az ilyet a szürkék nem szeretik.
Az osztályterem ajtaja előtt áll, bal kezét a kilincshez, jobb kezét a szájához érinti. A torkában dobog a szíve, forró az arca, de a keze hűvös, akár a jégcsap. Bentről mormogás szűrődik ki. Az etetésre váró oroszlánok hangja... Vesz egy nagy levegőt, lenyomja a kilincset, és belép.
Emma mesél!
Emma szőke haja olyan, akár a folyékony arany. Miközben beszél, a keze megremeg. Kamaszkorában bántalmazták az osztálytársai.
– Boldog és magabiztos lány voltam. Örültem annak, ha valamit meg tudtam csinálni, és miért ne csináltam volna meg? Hacsak nem volt előttem akadály, akkor nem léptem hátra. A többség azt szereti, ha meghúzódhat, és beülhet a hátsó padba. Én az első padot szerettem! Ez volt az oka és kezdete mindennek. Három osztálytársam kipécézett magának. A többiek csak követték őket, vagy nem tettek semmit. Kristóf azért utált, mert nem támogattam a románcot, ami közte és a legjobb barátnőm között szövődött. Heninek vérben forogtak a szemei, mert én is egyest kaptam földrajzból. Niki pedig azért gyűlölt, mert elmentem sétálni a fiúval, aki kikosarazta. A többiek csak élvezték, hogy van egy közös ellenség. Illetve ott volt a szerelmes Dominik, akit elutasítottam. Ő nem volt domináns, de ugye, megsértettem az érzéseit. És én is hibáztam, mert minél jobban gyűlöltek, annál inkább dacoltam velük. Felszegett fejjel jártam.
– Máshogy alakult volna, ha meghúzod magad?
– Nem. A suliújság főszerkesztője voltam, sokszor elkéstem, hiányoztam az óráról. Ez bökte a dominánsok csőrét. És a tanárok is kedveltek. Egyszer tanári engedéllyel hiányozhattunk, mert plakátot készítettünk egy versenyre. Alighogy elkezdtünk dolgozni, bekopogott az egyik osztálytársam, hogy a tanárnő kéret. Sipirc vissza az osztályterembe, mert a többiek irtó dühösek. Ott kárörvendő arcok fogadtak. Akkor nagyon nehéz volt a szívem. Sokat dolgoztam a plakátterven, és nem vehettem részt a kivitelezésben.
A tizenéves diák számára a kortársak társasága a legfontosabb, és pont azok bántják, akik neki a legfontosabbak. Gyűlölni lehet valakit félelemből, irigységből, vagy azért, mert ismeretlen, és idegenkedünk tőle. Ezt mondja az agresszió tana.
– Mivel indult a kiközösítés? Senkinek nem tűnt fel, hogy baj van?
– Kristóf, Heni és Niki olyanok voltak, akár a három pásztor. A többiek birkaként követték őket. Azok gonoszkodtak a legtöbbet, akik a legszürkébbek voltak. A gyűlölet mindig összehoz, lesz egy közös célunk, ha addig nem volt. Közösen gyűlölni valakit a legjobb közösségépítés: nem voltunk jó osztály, de most ugyanazt gyűlölöm, akit te, és ez összekovácsol bennünket. Gyűlölni valakit soha nem unalmas. Niki meggyőzte a padtársamat és barátnőmet, Zsuzsit, hogy üljön el mellőlem. Aki barátkozni próbált velem, abból tégla lett – ezután nem sokan próbálkoztak. Miközben feleltem, hangosan köhögtek, hogy ne tudjak koncentrálni. Összesúgtak a hátam mögött, kibeszéltek. Interjúalanyokat kerestem a suliújságba, és üzenetet küldtem egy Messenger-csoportba... Beszólogattak, a többieket ellenem heccelték. Na, te okostojás! Mikor az egyik osztálytársnőmmel, Lucával kellett interjút készíteni, Niki odakiabálta, hogy: Szegény Luca, sajnálunk!
– Megmondták, hogy mi bajuk volt veled? Hogy lehet ilyenkor jól reagálni? Ha visszavágsz, fellázadsz, te is agressziót követsz el, ha nem, akkor önagressziót. Magadat teszed tönkre.
– Én akkor már két lábon járó céltábla voltam. Niki szekrénye az enyém mellett állt. Egyszer öltözés közben azt mondta: „Folytál volna le apád lábán!” Máskor bezárta előttem az osztályterem ajtaját. Mindenki jót nevetett rajta. Ekkor kitört belőlem a sírás. Végső elkeseredésemben elmentem az igazgatónő után. Máig hálás szívvel gondolok rá, hiszen megpróbált segíteni. Mindkettőnket behívatott, majd hosszasan elbeszélgetett velünk. A végén azt mondta, hogy üljünk ki a parkba, és próbáljunk meg egyezségre jutni. Kibékültünk. Boldogan mentem haza, de másnap jött a hidegzuhany! Óra előtt rám támadt az osztály. Mégis, hogy mertem beárulni Nikit? Nem szégyellem magam? Azt mondtam nekik, hogy nem tehettem mást. Hiszen ti terrorizáltok! Nem látjátok, hogy mit tesztek velem?! Kinevettek.
– Nem volt senki, aki kiállt volna érted?
– De igen, Sári barátnőm mellettem állt. Őt nem érdekelte más véleménye. Öntörvényű ember, a többiekkel is jóban volt, de velem is. Támogatása rengeteg erőt adott. Ma is sokat gondolok rá. Mellettem állt még az édesanyám, az osztályfőnököm és az igazgatónő. Ennyi. Anyukám többször be akart jönni, de én tiltakoztam. Megjelenése csak olaj lett volna a tűzre. Akkor már tudtam, hogyan működnek a hangadók. Idegesít a másik, s akkor arra gondolsz, hogy bántod, s utána jobb lesz... Vagy feszültség van benned, érzelmek, hát ráöntöd a másikra, s mindjárt megnyugszol. Erre is rá lehet szokni. A gyűlölet a legolcsóbb drog, és itt nem volt szankció. Nem szaladhattam minden pillanatban az anyukám után.
– Hogy lehet ebből ép lélekkel kijönni? Nem gondoltál arra, hogy iskolát váltasz?
– Nem. Nem akartam elmenni hazulról, harminc kilométert kellett volna ingázni a másik gimnáziumba. Az osztályfőnök és az igazgatónő sokat segítettek. Amikor lenyugodtak a kedélyek, és már kezdtem jól érezni magam, a fiúk provokálni kezdtek. Olyan rég volt már veszekedés! Akkor már tudtam, hogy sokszor unalmukban csinálják. Újra barátkozni kezdtem Nikivel, de tudtam, hogy nem őszinte hozzám, és én sem vagyok az. Kezdtem elhinni, hogy valóban én vagyok a világ legrosszabb embere, s megérdemlem, amit kapok. A gondolatokat persze elhessegettem magamtól, mert kemény fából faragtak. Mégis össze voltam zavarodva, már nem is érdekelt, hogy kinek van igaza. Csak a rossz érzések voltak. Aztán az egyik lány, Zsuzsi bocsánatot kért tőlem. Bevallotta, hogy igazságtalanul bántottak, és semmi okuk nem volt rá. Néha csak heccből csinálták, amit most már nagyon szégyell. Akkor nagyot fordult a világ. Én pedig majdnem rámentem az egészre. Ha nem vagyok ilyen konok, most nem tartanék itt. Anyukám azt mondta, a gimis évek életem legszebb évei lesznek! Ma is ordítani tudnék, annyi mindent elvettek tőlem.
Az agresszor filozófiája: Ha valaki idegesít, akkor arra gondolok, hogy bánthatom, és ez jó érzés... Izgalmas gonosznak lenni. Miért olyan mulya, hogy nem vág vissza?
– Mi a tanácsod azok számára, akiket bántanak és kiközösítenek?
– Nem mindenki utált, ezt ma már tudom. Az osztálytársaim jó része csak megbújt a többiek mögött. Amíg velem foglalkoztak, legalább őket békén hagyták. Addig védettek voltak, nem kellett tartaniuk a kiközösítéstől. A gyerekek rengeteg frusztrációt cipelnek, amitől így próbálnak megszabadulni. A kiközösített az osztály peremére sodródik. Kapaszkodót találni a legnehezebb, nehéz elhinni, hogy nem én vagyok a hibás. Még akkor sem, ha tudom, hogy nem én vagyok az. Viszont senki nincs egyedül, valaki mindig mellettünk áll az osztályból, s egyszer csak színt vall. Ha pedig nem, a bántalmazott ne féljen segítséget kérni a tanároktól. Őszintén mondja el, hogy mi bántja, ki bántja!
– Milyen nyomokat hagyott benned ez az időszak?
– A gimi után egy évig még összeszorult a gyomrom, ha suttogtak mellettem a vonaton. Minden rám szegezett tekintet vádolt. Megvetnek, kiközösítenek... Aztán szép lassan elmúltak ezek az érzések, elhalványodott a gimi képe – és lett két fantasztikus és igaz barátnőm! Azt hiszem, hogy a középiskolára mindig keserédes szájízzel fogok visszagondolni, de nem cipelem a szívemben a szomorú pillanatokat. Niki azért haragudott rám, mert sétálni voltam a fiúval, akivel nem passzoltak egymáshoz. Újra sétálnék a sráccal, vállalnám a következményeket, mivel időközben kiderült, hogy ő életem szerelme! Nem vagyok vesztes, én tudok küzdeni. De mi van azokkal, akik a szélen állnak, s már feladták? A kiközösítettek szilánkokra törnek az iskolában, és odahaza próbálják összeszedni a darabkákat, hogy a másnapot is végig tudják csinálni. Aki már átélte a kiközösítés fájdalmát, pontosan tudja, hogy a sérülések nem múlnak el nyomtalanul. (A lány címe a szerkesztőségben. Ha bántalmazói ráismernek, nyugodtan megkereshetik. Megbocsát.)
Még az áldozat tűnik vétkesnek: ilyen is van!
A zaklatók nagyon fantáziadúsak. A kezdeményező sokszor maga is bántalmazott, ezért bizonyos értelemben ő is áldozat. Valamint áldozatként lehet tekinteni az egész osztályra, amelyik nem mond ellent. Félnek, hogy ők maguk is céltáblák lesznek, ha nem participálnak: ezért inkább részt vesznek a kínzásban. Jó esetben a tanár kezdeményez egy közös beszélgetést. Ez akkor sikeres, ha a kezdeményezőt, az áldozatot, a segédkezőket és a közömbösöket is bevonja. A tanár elsőnek a kiközösített diákot kérdezi: fontos, hogy ne vonja kétségbe a gyermek szavait, illetve elkerülje az áldozathibáztatást.
