A 17. század Európájában egyáltalán nem számított mindennapinak egy asszony a trónon, főként, ha férfi nélkül, férfiasan uralkodott. Apja halála után egy befolyásos államot örökölt, melyet tíz éven át asszonyi érzékenység nélkül, erős akarattal vezetett. Megalkudni nem volt hajlandó...
Krisztina 1626-ban II. Gusztáv Adolf és Brandenburgi Mária Eleonóra negyedik – egyedüli élve maradt – gyermekeként látta meg a napvilágot. Már születésénél kétségbe vonták nemi identitását, hiszen a csecsemőt világrajöttekor fiúként ünnepelték, és csak később vették észre, hogy valami hiányzik. Ráadásul a kis hercegnőt egyik dajkája leejtette, így a gyermek egész életén át viselte válltörésének következményeit. Sokan csúfolták is őt púposságáért. S ha mindez nem lenne elég, azt beszélik, hogy szegényt a szépség sem bántotta.
Krisztina svéd királynő (Kép forrása: 24.hu)
Az örökké háborúzó apa már párhetes korában utódjává nyilvánította Krisztinát, majd meg is koronáztatta. Sietsége nem volt alaptalan, ugyanis öt évvel később a harmincéves háború egyik csatájában életét vesztette. Az uralkodó halála után névlegesen Krisztina lett a királynő, de nagykorúságáig régenstanács, élén Axel Oxenstiernnal irányította az országot.
A pöttöm hercegnőt kezdetektől uralkodónak nevelték: már tizenöt évesen több nyelven – franciául, németül, olaszul, spanyolul és latinul – beszélt és írt. Naponta 12 órát töltött tanulással, alvásra pedig csak négyet szánt. Alkoholt sosem fogyasztott, csupán tiszta vizet ivott, s az udvari mulatságokon sem vett részt.
Azt vallotta, hogy az élet túl rövid, ezért inkább olvasásra használta fennmaradó idejét. A női tevékenységeket, mint a varrás, hímzés unta.
Testi hibája ellenére pedig úgy lovagolt, párbajozott és lőtt célba, akár egy férfi, sőt még medvére is vadászott. Gyakran viselt férfiruhát, káromkodásban pedig minden kocsisán túltett. Egyik tábornoka meg is jegyezte, hogy katonaként számára sem idegen ugyan a csúf beszéd, de a királynő a szidalmaival még őt is megbotránkoztatta. Krisztina valószínűleg önmaga sem volt tisztában azzal, hogy kiféle-miféle is ő valójában, egy azonban biztos: férfiként jobban érezte magát. Erről tanúskodik önéletírása is: „Kislányként egészen a hatalmába kerített az ellenérzés mindennel szemben, amit a nők tettek és mondtak. Nem bírtam elviselni szoros és cicomás ruháikat. Nem érdekelt az arcszínem vagy az alakom, sem egyéb dolog a megjelenésemet illetően. Lenéztem mindent, ami nemem sajátja volt.”
Környezete puszta szeszélynek tekintette viselkedését, miután azonban tizennyolc évesen egyeduralkodóként a trónra került, elvárták tőle, hogy férjhez menjen. Ő azonban irtózott a férfiaktól. Tanúk előtt többször is kijelentette: inkább a halál, mint a házasság. Ekkoriban találkozott Ebba Sparre svéd grófnővel, akinek a szépsége elbűvölte, ezért udvarhölgyévé nevezte ki. Valószínűleg maga sem tudhatta ekkor, hogy mit érez, idővel azonban egyre hevesebb érzelmeket táplált Ebba iránt. A grófnő pedig elfogadta Krisztina közeledését, s ezt követően állandóan egymás közelében voltak, gyakran töltötték együtt az éjszakát, s ha lehetett, nappal is összebújtak.
Az udvarban, persze, jót csámcsogtak ezen, ezért Krisztina – hogy a pletykáknak elejét vegye – férfiakkal is találkozgatni kezdett. Az egyik ilyen kapcsolata unokatestvéréhez, Károly Gusztávhoz fűzte. A férfi jó ideig táplált reményeket Krisztina iránt. Kitartásáért pedig nem várt ajándékot kapott: 1649-ben az uralkodó őt nevezte meg utódjaként. A svéd parlament előtt Krisztina ekképp indokolta döntését: „Azt kell mondanom, hogy képtelen lennék megházasodni. Ebben tökéletesen bizonyos vagyok. A jellemem egyszerűen nem alkalmas a házasságra. Sokszor imádkoztam az Úrhoz, hogy változtassa meg hajlamaimat, de egyszerűen nem mehetek férjhez.”
Krisztina nagyon szeszélyes, önfejű teremtés volt, ez pedig az uralkodásán is meglátszott. Abszolutista módon irányította az országot, nemesi címeket adományozott, a frissen kinevezett nemeseket pedig hivatalnoki székekkel jutalmazta. Építkezésekbe kezdett, a zord északi stílus azonban nem volt ínyére, így külföldről hívott építőmestereket. Külpolitikáját a békére törekvés jellemezte, s részben neki köszönhető, hogy lezárult a harmincéves háború. Tudósokat, filozófusokat hívott az országba, többek közt René Descartes-ot is. Szeszélyességét mutatja azonban, hogy kedvenc elmélkedőjével alig találkozott. A zord svéd télben csak hajnali öt órakor talált időpontot számára, és még ekkor is sokat váratott magára. A neves filozófus pedig jól megfázott, ágynak esett, majd rövidesen tüdőgyulladásban elhunyt.
Svédország ekkoriban a protestantizmus fellegvára volt. Krisztina azonban már egészen kiskorától ellenérzéseket táplált az evangélikusokkal szemben. Ezt az érzést főképp apja halála hívta életre. Anyja ugyanis, hogy kimutassa gyászát, egy egész álló éven át ravatalon tartotta férjét.
Közben az egész palota feketébe borult, az ablakokat lefüggönyözték, a gyászszertartások és engesztelő szertartások nem akartak véget érni. Az őrült anya ráadásul arra kényszerítette gyermekét, hogy az ő szobájában aludjon. Az ágy mellett pedig az édesapja szívét tartalmazó urna csücsült. Krisztina egyre jobban érdeklődött a katolikus vallás iránt. Olvasmányaiból Rómának egy idealizált képe alakult ki benne, s ez a kép összefolyt a katolikus egyház tanításaival. Titokban (hiszen a katolikusokat üldözték Svédországban) felvette a kapcsolatot az olasz katolikusokkal, majd átkeresztelkedett. Ezt követően pedig – busás évi apanázs fejében – lemondott a trónról. A hivatalos búcsúztató ceremóniát nem várta meg – négyfős kísérettel, arannyal és kincsekkel megrakva lóháton hagyta el Svédországot.
Az édes szerelem, Ebba grófnő – vagy ahogy Krisztina nevezte, La Belle – azonban Svédországban maradt. Krisztina hűségesen, szinte naponta írt neki, s arra kérte őt, elolvasván semmisítse meg leveleit. Ebba azonban – hanyagságból vagy inkább számításból – nem tett ennek eleget. „Most, hogy a világ legműveltebb táján láttam nemünk legszebb és legbájosabb tagjait, most még nagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy sohasem láttam nőt, aki felvehetné veled a versenyt, mert te elragadóbb vagy mindenkinél... Mondd hát, van-e, ami megvigasztalhat, hogy örökre elválasztattunk. De még ha szembe kell is néznem a gondolattal, hogy talán soha többé nem látlak, egészen bizonyosan tudom: mindig szeretni foglak, és kegyetlen vagy, ha kételkedsz ebben. Nem szabadna kételkedned, olyan barátságban, amelyet hároméves távollét sem csökkent. Ha eszedbe jut, milyen hatalmad van felettem, jusson az is eszedbe, hogy tizenkét évig bírtam szerelmedet. Oly végtelenül hozzád tartozom, hogy sohasem veszíthetsz el, és csak halálommal szűnlek meg szeretni” – írta Krisztina egyik vallomásában Ebbának.
Portréin Krisztina királynőt gyakran ábrázolták női ruhában, nőies hajviselettel. A valóságban jobban kedvelte a férfiruhát, oldalán karddal és a rövidre nyírt frizurát.
(Kép forrása: she.life.hu)
Rómában tárt karokkal fogadták a svéd exkirálynőt. Mindenki látni akarta azt a nőt, aki képes önként lemondani hatalmi pozíciójáról. A pápa pedig egy Bernini által tervezett aranyhintót küldött elé, s így vonult be díszes menet élén az Örök Városba. A katolikus egyház ugyanis – a reformáció és ellenreformáció legádázabb küzdelmeit éljük ekkor! – trófeaként tekintett Krisztinára, aki a bűnös protestantizmus helyett az igaz keresztséget választotta. De a fogadtatás csak egy darabig volt ennyire kedves. Krisztina ugyanis továbbra is királynőnek titulálta magát, s követelte a neki járó javakat, sőt később még uralkodói terveket is dédelgetett: Velence, később pedig Nápoly trónjára fájt a foga. Tervei pénz híján meghiúsultak.
A katolizálással Krisztina jelleme mit sem változott: társaságban továbbra is botrányosan viselkedett, főként vulgarizmusával keltett felháborodást. Nem beszélve arról, hogy egyre többször keveredett különféle szerelmi viszonyokba. Egyik szeretője az istállómestere, Gian Rinaldo Monaldeschi báró volt. A báró azonban árulásával (a pápának elkottyintotta, hogy Krisztina Nápoly trónjára pályázik) magára haragította szerelmesét. Krisztina irtózatos haragra gyúlt, s kegyetlenül kivégeztette az árulót. Ezzel, persze, magára haragította Európa uralkodóit.
Krisztina költséges életet élt. A svéd apanázs szinte semmire sem volt elég, ezért ajándékokból és kölcsönökből tartotta fenn magát. Beszállt a színházi üzletbe is, színtársulatot működtetett, több sikeres darabot állított színpadra, melyek szemérmetlen tartalmukról híresültek el.
Utolsó éveit a Riario-palotában töltötte, mely hamarosan a szellemi élet központjává vált. Nagyon jó barátságba került gyóntatójával, Azzolino bíborossal (azt suttogták, hogy a bíboros szerelmes volt belé). Halála előtt a keresztény miszticizmus egyik szemlélődő ágának, a kvietizmusnak a híve lett, s ekkoriban lecsillapodott. Ennek hatása alatt azt kérte, hogy temetése legyen „magánjellegű, szükségtelen ceremóniától mentes”, és „kerüljék a pompát, illetve a test vagy egyéb hívságok közszemlére tételét”.
Második kívánsága azonban sokkal jobban vallott rá: azt kérte, hogy a Szent Péter-székesegyházba nevezzenek ki három káplánt, hogy az ő lelki nyugalmáért húszezer misét mondjanak. Krisztina 63 éves korában, egy római járvány során vesztette életét. Testét bebalzsamozták, és díszes, uralkodóhoz méltó ruhában ravatalozták föl, fejére apró ezüstkoronát, kezébe pedig ezüstjogart tettek. Megviselt arcát pedig ezüst halotti maszk takarta.
