Hogy látja az életet egy sokak által ismert, sikeres női szerző?
Fejős Éva írónővel beszélgettünk.
Fejős Éva (© Fejős Éva)
– Pontosan érkeztél, ami a forgalmas Pesten nem kis dolog. Ezek szerint téged nem kell noszogatnia a főszerkesztődnek, illetve a könyvkiadódnak, hogy közeleg a leadási határidő…
– Tényleg nem! Engem a határidők kifejezetten inspirálnak. Keretként szolgálnak: így jobban be tudom osztani az időmet. A könyvkiadómnál, az Ulpius-háznál nincs napra pontosan leszögezve a szerződésemben, hogy mikor kell leadnom a kéziratot. Az én érdekem, hogy betartsam a nyári, illetve karácsony előtti megjelenések időpontját, mivel egy könyv ekkor tud igazán versenyhelyzetbe kerülni. Ezekben a hónapokban az emberek jobban könyvközelben vannak, ezért ilyenkor napi 20-25 könyv is megjelenik. Egy íróember számára ez az igazi megmérettetés.
– Mégis márciusban jelent meg az új könyved, a Dalma. Ez hogyan lehet?
– Ez most egy kivételes helyzet – és egy kivételes könyv. A Cuba Libre írásába annyira belelendültem, hogy még mindig rengeteg elvarratlan történet maradt bennem Dalmáról, a főszereplő lányról. Így jött az ötlet, hogy utólag megírom a gyerekkorát. Végül a Dalma teljesen más lett, mint az eddigi regényeim. A tizenéves korosztályt is megszólítja. Az írás során segítenek az olvasók is. A Facebookon aktív rajongótáborom van, amelynek szívesen írok exkluzív ajándék fejezeteket a regényeimhez.
A nyáron megjelenő Hello, Londonhoz is rengeteg komment érkezet: „Jó, jó a helyszín”, de kérnek szépen egy kis egzotikumot is! Így pár fejezet erejéig megjelenik a könyvben egy karib-tengeri sziget, a Virgin Gorda. Most már örülök, hogy beleírtam a rózsaszín szikláival, a színpompás halaival: igazi földi paradicsom. Bizony, imádom a világ távoli pontjait, és ahogy tehetem, máris utazom, csak hogy újra lássam a tengert, a pálmafákat.
– És Kubát. A könyvedet olvasva, az ember szinte filmszerűen látja maga előtt a helyszíneket. Egyébként a Cuba Libre lapjain gyakran felbukkanó santerák (boszorkányok) tényleg fontos helyet töltenek be az ott lakók életében? Vagy csak téged érdekel az okkultizmus?
– Havanna belvárosában láttam az első santerát, nagy szivarral és sötét tekintettel. Kifejezetten „baljóslatú” jós volt. További két utunk alatt megtudtam: a santerák hozzátartoznak az ottani élethez. A kubaiak erősen hisznek a mágiában. Felkerestem egy magyarországi santerát, aki „szakmai tanácsokkal” látott el.
– Mi tölt fel az utazás mellett?
– Naponta legalább fél órát futok. Ez nekem nagyon sokat segít. Emellett igyekszem időt szakítani a barátaimra. Egy közös ebéd, egy kávé mindig belefér az életembe. Az álmodozás is kikapcsol. Elképzelem, milyen lesz, ha egyszer megfilmesítik valamelyik könyvem, vagy milyen lesz az angol nyelven megjelenő változata. Persze, addig még tárgyalások, egyeztetések zöme vár rám – de nem bánom, azt is élvezem. Mint az egész életet.
– Nemrég az olvasók beválasztottak az elmúlt évtized legjobb írói közé, és nem kisebb személyiség előzött meg, mint Szabó Magda. Könyveidből három év alatt több mint 250 000 példány kelt el. Nem gondoltál arra, hogy feladod az újságírást, és főállású író leszel?
– Én az újságírást és a Nők Lapja csapatát nagyon szeretem. A regény egy fikció, míg az újságírás a valósághoz köt. Szeretek riportokra járni, interjúkat készíteni. Ha kiszállnék, légüres tér keletkezne körülöttem.
– Cikkeidben folyamatosan komoly témákkal foglalkozol, melyek már nem csupán a nőket, de az egész társadalmat is érintik, mint például a béranyaság kérdése.
– A világon rengeteg meddő házaspár él, amelyek szinte bármit megtennének azért, hogy gyermekük legyen. Nálunk a törvény nem engedélyezi a béranyaságot, ezért aki ezúton szeretne kisbabát, annak külföldre kell mennie. A moszkvai béranyaklinikán nagy találkozásokban volt részem.
Furcsa élethelyzet, amikor valaki azért adja bérbe a testét, hogy a saját gyerekeit egyszer jóllakathassa. Ezeknek az iszonyú mélyszegénységben élő nőknek ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy változtassanak az életükön. Fájdalmas és nehéz áron!
– Lehet, hogy ezzel a cikksorozatoddal is sikerül felhívnod a törvényhozók figyelmét a problémára, mint annak idején a petesejtdonorokról szóló írásaiddal.
– Ezek a kérdések rosszul vannak szabályozva. A törvényhozók nem gondolkodnak női fejjel. Eleve több nőnek kellene részt vennie a közéletben és a törvényhozásban! A cikksorozatom hatására megváltoztatták ugyan a petesejt-adományozás szabályozását, de a helyzet még mindig nem ideális. Annyi változott, hogy a donor most már nemcsak anonim lehet, hanem a meddő nő egyik közeli rokona is. Mainapság, mikor sok az egyke, kevés az a nő, akinek olyan 35 év alatti, családos testvére van, aki tudna és akarna is adni petesejtet. Az eredmény? Virágzik a petesejt-feketekereskedelem. Ugyanígy nincs megoldva a fagyasztott embriók sorsa sem. A lombikbébiprogramban sikeresen részt vevő szülők után általában még marad a klinikákon 3-4 embrió lefagyasztva. A szülők elméletileg felajánlhatnák – de ezt ritkán teszik meg. Ha nem rendelkeznek a sorsukról, akkor ezeket tíz év után megsemmisítik. Nem hiszem, hogy ez a jó megoldás.
