Száll a dal. Vaya Con Dios fülbemászó sorai megtöltik a Cseh–szlovák Szupersztár helyszínét, a prágai Inchebát.
A második szakasznál már csillogó szemmel énekli a terem a refrént: „Ney, nah neh nah.” Látni, hogy a legszívesebben együtt táncolnának, énekelnének a mosolygós barna lánnyal, a taksonyi Papp Klaudiával, aki nemcsak mély énekhangjával, de tánctudásával is magával ragadta őket.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni. Még a műsorvezető is rácsodálkozott a teljesítményedre.
– Nehéz volt beosztani a levegőt, mivel az utóbbi két hétben makacs megfázással küszködtem. A továbbjutáshoz nem is volt elég. De nincs bennem rossz érzés, mert a lehetőségeimhez képest a maximumot nyújtottam.
– Több ezer ember elé úgy kiállni, hogy nem érzed magad csúcsformában: nem lehetett könnyű.
– Rettenetes lámpaláz gyötört. Minden színpadi rutinom elpárolgott: amerre néztem mindenütt fotósok, operatőrök, tévések voltak.
– Az eredményhirdetéskor – miután elbúcsúztál a nézőktől, és megköszönted az SMS-eket – elsírtad magad. A lelki teher miatt?
– A zsűri döntésével nagyrészt egyetértek. Az érvelésükkel viszont nem. Jó érzés, hogy a Rytmus kiállt mellettem. Amikor elkezdődött a verseny, akkor a legjobb tizenkettő közé szerettem volna bejutni. És ez sikerült. Nincs okom panaszra, hiszen majd tizenkétezer jelentkező közül választottak be a döntőbe.
A fellépés előtt egyébként volt egy olyan érzésem, hogy a zsűri kiszavaz. Erre felkészültem, arra viszont nem, hogy a legjobb barátnőm, Simona elsírja magát. Ez annyira meghatott, hogy végül én is elpityeredtem.
– A dalokat te választottad?
– Mind a dalválasztásba, mind a stylistok munkájába is beleszólhattunk, de a végső döntést a produkció szervezői mondták ki. Christina Aguilerát és Alicia Keyst is kedvelem, de szívesebben énekeltem volna valami olyat, ami több lehetőséget adott volna, hogy megcsillogtassam az énektudásom.
– Egyébként mióta énekelsz?
– Születésem óta körülvesz a zene. Felmenőim a dédszülőkig mind játszottak valamilyen hangszeren, édesapám pedig fiatalkorában a saját együttesében gitározott. Én sem lehettem kakukktojás! – neveti el magát. – Szüleim hamar beírattak a galántai zeneiskolába zongora és ének szakra, és kortársaimmal ellentétben én szerettem járni. Tizenkét éves koromban megjelent egy cédém. Kamaszként a dobolás vonzott, nemsokára már egy helyi együttesben játszottam. Ütős „karrieremnek” az vetett véget, hogy a pozsonyi musical gimnáziumban már nem tudtam egyeztetni a sok kötelezettséget: így maradt az éneklés. Tervezem a továbbtanulást, de nem csak konzervatóriumban gondolkodom. Jó lenne több lábon állni, mert a művészi pályán boldogulni nehéz. Most mindenekfölött az éneklésre koncentrálok. Már a diákéveim alatt megtaláltak a komoly feladatok. Együttműködtem Ivan Táslerrel, majd a suli után megkerestek a Nová scénától, a Ďurovčík-színháztól, legutoljára pedig a Ludus Színházban kaptam főszerepet. Most pedig a Szupersztárban való részvételemnek köszönhetően több ajánlatot is kaptam. Még nem döntöttem, melyiket fogadom el.
– Magas, vékony, kifejezetten címlaptípus lány vagy. Modellkedésre nem gondoltál?
– Megfordult már a fejemben, csak mindig kevés volt az önbizalmam. Most kicsit reménykedem benne, hogy kapok ajánlatokat. Egyébként a verseny kezdete óta napi szinten fotóznak minket különféle újságokba. A szerződésünk szerint addig Prágában kell maradnunk, amíg tart a verseny. Találkozunk a nézőkkel, fotózásokra, forgatásokra, interjúkra járunk, hétfőnként pedig együtt énekeljük a nyitószámot. Minden napra jut valami program.
– Ezek szerint a Szupersztárba sem önként jelentkeztél?
– Nem bizony. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy ennyire felkapott és medializált műsorba jelentkezzem.
A család egyik kedves barátja küldte el helyettem a jelentkezést. Dühös is voltam rá, így utólag viszont már rendkívül hálás vagyok.
– Mit adott neked a Prágában eltöltött két hónap?
– Azonkívül, hogy belekóstolhattam a showbiznisz világába, és új tapasztalatokkal gazdagodtam, sok jó barátot szereztem. Megerősítést adott, hogy igenis a jó úton járok.
