A mai ember, ha teheti, menekül a városból. Friss levegőt akar szívni, látni akarja a csillagokat. Növényeket akar termeszteni, csodálni akarja azok szépségét vagy ízét, zamatát; állatokkal akarja magát körülvenni.
Kezdjük felfogni a régi igazság erejét: csak úgy élhetünk kiegyensúlyozott életet, ha egységben élünk a környezetünkkel. Persze, a panelból, a számítógép és az ízfokozott gyorsételek világából nem olyan egyszerű a visszaút. Az elmagányosodott, magára maradt ember vajon mihez is nyúlhatna leghamarább, mint legősibb jó barátjához, a kutyához?
Szőke Éva és az uszkárok
Éva élete teljes mértékben a kutyák körül forog. Napközben galántai kutyaszalonjában szépítgeti mások kedvenceit, délután pedig két gyönyörű uszkárjával foglalkozik, méghozzá profi szinten. Cuci és Sami ugyanis „élsportolók”: mindketten többszörös kutyabajnokok.
– Miután 17 éve befejeztem a középiskolát, ajándékba kaptam egy uszkárt. (Ő Jerry, a harmadik kutyám, amely novemberben lesz 17 éves). Akkor még nem sejtettem, hogy örök barátság alakul ki köztem és eme kutyafaj között. Az uszkárokat a kutyák királynőjének és a királynők kutyájának is nevezik – nem véletlenül. Rendkívül okos, ugyanakkor eleven és játékos ebek. Kecses testmozgásuk, finom vonalú arcocskájuk minden időben kedveltté tette őket. (Ha hiszik, ha nem, a római kortól kezdve maradtak fenn ábrázolások róluk.)
– Valamikor elsősorban vadászatra használták őket – úgynevezett úszó kutyák voltak. A ma már viccesnek tűnő nyírásforma – csupasz láb és pomponok az ízületeknél – praktikus okokból alakult ki. A középmagas Jerryn kívül két nagy testű barna uszkár büszke tulajdonosa vagyok. Connor-Cuci 13 éves, híres német ősökkel rendelkezik, és három évet vártam születésére szlovákiai tenyésztőknél. A 3 éves Samarcanda (Sami) pedig szintén nemesi vérrel büszkélkedhet – az olaszországi Samarcanda családból származik.
Szőke Éva és uszkárjai
– A kutyáim az életem központi alakjai: ők az én családom (természetesen az anyukám mellett, vele élek), és a legjobb barátaim. Senki se higgye azonban, hogy nem látom tőlük az embereket, sőt nekik köszönhetően pezsgő, barátkozós életet élek! Tagja vagyok a szlovákiai uszkárklubnak, ahol számos hozzám hasonló gondolkodású embert ismertem meg. A hobbim a hivatásommá is vált: kutyakozmetikus lettem, kora délután mások kutyáit szépítgetem. (Délelőtt hivatalnok vagyok egy irodában).
– A nap további részében csak velük foglalkozom, így nyugodtam mondhatom, hogy szó szerint a fél életemet nekik szentelem. Versenyekre, kiállításokra járunk – pontosabban csak Samival, mert Cuci már öreg az ilyesmihez. A versenyeken pontos előírások vonatkoznak arra nézve, milyen frizurái lehetnek az ebeknek (Samit természetesen magam „bundázom”), hogyan viselkedjenek, és a többi. Csak a boldog, elégedett, kiegyensúlyozott, nemes vérvonallal rendelkező, törzskönyvezett kutya nyerhet. Az uszkárok egyébként imádják mutogatni magukat. Nekem a két kutya már annyi díjat, oklevelet és érmet szerzett, hogy egy élsportoló is megirigyelné – tele a házam velük. A díjaknak eszmei értéke van. Egyféle szakmai elismerés, amely jelzi, hogy szeretem a kutyáimat, és jól bánok velük. És ha nyerünk, nagyszerű érzés nekem és a kutyáimnak is.
Ha látnák, milyen boldogok, amikor megtapsolják őket! Autóval utazunk Dániától kezdve, Horvátországon keresztül, Párizsig mindenhova. A kutyabarátok társasága csodálatos, színes világ – Cuci és Sami sok-sok érdekes emberrel és jó baráttal hozott össze.
Hunčik Péter és Frida
Tájaink neves pszichiátere és közírója mostanában „fura dolgokat” művel. Három éve, bárhova is megy – tárgyalásra, kávézóba vagy színházba(!) –, vele tart egy pici, fehér szőrgombolyag. A gombolyag néha vakkant egyet, és egyébként úgy hívják, hogy Frida.
– 25 éven át éltem rohanó, kiegyensúlyozatlan életet: a világ egyik pontjáról a másikra repültem, alig voltam otthon. Ilyen életforma mellett nem tarthattam kutyát. Most, hatvan felé közeledve tudatosan lassítom a tempót. Van egy szép kertem, ahol minden fát és növényt a saját kezemmel ültettem. Kijárok hozzájuk, megsimogatom őket, beszélgetek velük. Úgy éreztem, az életem akkor kerek, ha van a közelemben egy négylábú barát is.
– A feleségem kívánságára egy coton de tulear fajtájú kiskutyát választottunk, mert az nem teszi tönkre a kertet. Nagyon kedves kiskutya, úgy is nevezik, hogy depresszió elleni orvosság, mert játékosságával és intelligenciájával jókedvre deríti az egész családot. Frida nem csupán az én ölebem – a felnőtt lányaimtól kezdve, a feleségemen keresztül, az édesanyámig mindenki imádja. Fontos megemlíteni, hogy van egy másik kutyusunk is: az „utcamix” Kópé. Ő úgy került hozzánk, hogy a házunk előtt kidobták egy robogó autóból, majd véresre verték... Megsajnáltuk, enni, inni adtunk neki, házat építettünk neki a házunk elé... Sokáig, majdnem fél évig tartott, mire be mert lépni az otthonunkba... Most már ő is a családunk része.
Hunčik Péter és Frida
– Frida, Kópé és én olyanok vagyunk, mint három jó barát: éjszakánként együtt sétálgatunk Dunaszerdahely utcáin. Jól érzem magam velük. Kópét sajnos nem vihetem magammal mindenhova, mivel sok sérelem érte a múltban, és kicsit nehezen kezelhető. Fridát viszont mindenüvé magammal cipelem. Nekem is jó érzés, hogy ott fészkelődik a lábaimnál, meg neki is, hogy a gazdival lehet. Sosem csinál ramazurit. Nemrégiben például színházban voltunk. Csodálatos módon megérezte, hogy ez most nem róla szól, csöndben kell maradnia. Csak a tapsnál fejezte ki, hogy neki is tetszett a dolog: jókorákat vakkantgatott, amit a színészek nagyon kedvesen fogadtak.
– Vannak „komoly emberek”, akik nem értik, mit akarok ezzel a kutyával, miért lóg mindig velem. Szóval, kapok hideget is, meleget is. Azt gondolom: egy igazi barát olyannak fogad el, amilyen vagyok, és egy kutyus miatt nem fog megváltozni rólam a véleménye. És hogy látom én pszichiáterként ezt a nagyfokú ragaszkodást? Nyilvánvaló, hogy nagy igény van a szeretetre. A lányaim már felnőttek, az egyik külföldön él, a másik járja a maga útját. A kutya unokám helyett unokám: jó érzés szeretet adni és kapni.
– Az ember a természet része, és úgy, ahogy tudok beszélgetni a fákkal, ugyanúgy tudok beszélgetni Fridával és Kópéval is. Megbízom bennük: tudom, hogy nem alakoskodnak, nem játsszák meg magukat. Őszintén szeretnek. Van itt azért egyvalami, amire szeretném felhívni mások figyelmét is. Mikor ételt megyek vásárolni nekik, gyakran eszembe jut: több pénzt költünk a kutyáinkra, mint amennyi a világ szegényebb kontinensein az emberekre jut.
Épp ezért vigyáznunk kell, hogy ragaszkodásunk ne váljon majomszeretetté: a kutya elsősorban kutya, nem dukál neki kis cipőcske, sem babaágy selyempárnával. És a lelkiismeretes gazdinak el kell gondolkodnia afölött, hogy ha naponta komoly összegeket költ a kutyájára, évente legalább egyszer nem ártana adakozni valamilyen karitatív szervezetnek – az emberek megsegítésére...
A Bodó lányok és Riky
Amikor a bősi Bodó családban megjelent az első shi-tzu fajtájú, Riky névre hallgató benti kutya, egy csapásra mindenki kedvence lett.
– Eddig csak kinti kutyáink voltak – mondja Szabina (22), Kitti (20) és Denisa (18). – Azokat is kedveltük, de egy benti, az egészen más. Sokkal több időt töltünk vele, ezért sokkal jobban megismertük és megszerettük. Nemcsak mi, lányok ragaszkodunk hozzá, hanem apu, anyu is. Attól kezdve, hogy hazaérünk az iskolából, munkahelyről, állandóan foglalkozik vele valaki. Igaz, a szüleink nem járnak vele sétálni – minek is járnának, hiszen ott van nekik a kert –, mi azonban ahova csak lehet, magunkkal visszük. Már a helyi kávézóban is ismerik és szeretik: ha véletlenül nincs velünk, az ismerősök szóvá teszik, hiányolják a kis aranyost. Mert szó se róla, igencsak helyes öleb, vidámsággal tölti be a házat.
A Bodó lányok és Riky
Riky egyébként afféle csodakutya: teljesíti mindenki külön kívánságát, mintha pontosan tudná, kinek mi esik jól, ki mit vár el tőle. Szabinán mindig megérzi, ha szomorú, és addig-addig fickándozik körülötte, bökdösi az orrával, míg el nem neveti magát. Kitti a játékosságát, kergeségét szereti a legjobban. Denisa pedig azt állítja, Riky roppant ragaszkodó. Ha bánata van, mindig hozzá tud bújni, és ő soha nem hagyja cserben.
Egy biztos: a kiskutya összekovácsolta Bodóékat. Igaz tehát, hogy egy kutyának összetartó, életkoordináló szerepe van.
Szűcs Erika és Ricky
Erika öt éve még hallani sem akart arról, hogy dunaszerdahelyi panellakásában kutyát tartson. Aztán családja rászedte egy kis „hajas babára” – és azóta nem tudja nélküle elképzelni az életét.
– Faluról származom, az udvarhoz hozzátartozott a kutya is – amolyan igazi, falusi négylábú, amelynek nincs belépése a házba. Ezért, mikor a városba kerültem, meg sem fordult a fejemben, hogy kutyát tartsak. Néhány éve azonban a párom és két felnőtt gyermekem elkezdett duruzsolni a fülembe, és addig-addig beszéltek, míg végül ráálltam. Egy feltételem volt csak: legyen szobakutya. Ő a mi kis yorkshire terrierünk, amelynek nem szőre, hanem haja van, amely egyáltalán nem büdös, és nem is potyog. Ideális panellakó, emellett nagyon okos és kedves állat, nem rendetlen, csupán a játékait hurcolja ide-oda.
Szűcs Erika és Ricky
– Mikor öt éve megérkezett, csak az előszobába engedtem be. Kizártam... De aztán olyan, de olyan szépen nézett rám, annyit sündörgött körülöttem, hogy végül megsajnáltam. Na, jó, gyere be a konyhába is... Aztán egyre beljebb és beljebb eresz-tettem... A szobákon keresztül a szívemhez is közel került – ma már szabad járása van mindenhova.
– Talán azért nőtt ennyire hozzám, mert a gondozása végül rám maradt. Én tanítottam meg arra, hogy ne piszkítson be (másfél hónap kemény munka), töröltem meg a lábacskáit sétálás után, törültem ki a szemecskéit, fürdettem, fésülgettem, vittem orvoshoz, satöbbi. Minél többet foglalkoztam vele, annál jobban megszerettem.
A történethez hozzátartozik, hogy Ricky a második kutyánk. Az első „kicsikénk” két éve egyik napról a másikra elpusztult. Hiányzott, hogy nem motoszkál a lábaimnál, hogy nem simogathatom kis fejecskéjét tévénézés közben... Őszintén meggyászoltam. Egy hónapig bírtam kutya nélkül: vettünk egy másikat. Ő Ricky, a család nagy kedvence. Ma már nem tudom elképzelni nélküle az életem, olyan, mintha ő lenne a harmadik gyermekem.
Molnár Xénia, kisfia, Adorján és Römi
A Komáromi Jókai Színház művésznője az utóbbi időben nehéz időket élt át. Kutyája, Römi volt az egyetlen, akinek minden bánatát elmondhatta.
– A Gömörben, egy kis faluban, Ragyolcon nőttem fel. Szerettem az állatokat, libát, kacsát őriztem, mi több, évekig állatorvos szerettem volna lenni. A kutya természetes volt a háznál – sokáig egy német spicc, majd annak elpusztulása után egy berni juhászkutya lett a házőrzőnk. Ő volt Lucka. Iskola után az volt az első, hogy kimentem vele a patakpartra játszani; ha pedig bánatom volt, „együtt sírt” velem. Aztán felvettek a pozsonyi színművészetire, később pedig Komáromba kerültem. Nagyon hiányzott Lucka – egyáltalán: egy kutya. Úgyhogy megpróbáltam a lakásban tartani egyet. Nem sikerült, bárhogy igyekeztem: ennyire testközelben nem tudtam egy állatot elviselni... Az én felfogásomban a kutya a kertbe való.
Molnár Xénia, kisfia, Adorján és Römi
– Néhány éve aztán Hetényre, családi házba költöztünk. Elérkezett az én időm! Éppen terhes voltam a kisfiammal, mikor a legjobb barátnőm legkedvesebb kutyája megellett. A kis farkaskutyakölyköt, Römit két-három hónaposan hoztuk haza. Nos, nemsokára igazi jó barát lett belőle. Az exférjem műszakozott, sokszor 12 órákat volt távol, én nem ismertem senkit a faluban, veszélyeztetett terhesként csak feküdtem a kertben, és beszéltem Römihez... Később is ő jelentette számomra a biztonságot.
– Miután megszületett Adorján, gyakran előfordult, hogy egyedül maradtunk éjszakára. Jó érzés volt, hogy egy hatalmas, szófogadó kutya vigyáz ránk. (Egyvalamit azonban soha nem engedtem: hiába bíztam meg benne száz százalékosan, soha nem hagytam vele egyedül a babámat, egyetlen másodpercre sem. Az állat az csak állat – nem lehet kiszámítani.) S ebben az is benne van, hogy egy állat hihetetlen szeretet tud adni... Egy éve elváltam a férjemtől, és más negatív élmények is értek.
A nehéz pillanatokban a fiamon és a barátaimon kívül Römi volt az én lelki társam, minden bánatom neki sírtam el...
– Aztán visszaköltöztem Komáromba – egy egyedülálló nőnek nem való a kertes ház. Két hónapja váltam el a kutyámtól, de nagyon-nagyon hiányzik. Ha nagyritkán Hetényen járok, mindig nagyon örülünk egymásnak. Ezeket a gondolatokat hozzá írtam: „A kutyám a lábam mellé fekszik, hogy kitöltse a hűtlen barátok után hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomban.”