Bartalos Krisztina (27, Nádszeg) magas, karcsú termetével, vörös hajával és hófehér bőrével azokat a színésznőket juttatja eszembe, akik a díjátadók előtt dívaként pózolnak a vörös szőnyegen. Magabiztosan, már-már rutinosan forog fotósunk kamerája előtt, s még arra is jut ideje, hogy időnként elsüssön egy-egy viccet. Ha valaki ekkor azt mondja nekem, hogy ez a lány régen önbizalom híján volt, aligha hiszem el.
Magas nőként egész eddigi életemet különböző megjegyzések kereszttüzében éltem. Kisiskolásként még aligha zavart, hogy a sor legelején álltam, s hogy a fiúkat vagy fél fejjel lehagytam. Tinikoromban azonban rengetegszer elbizonytalanodtam. Vajon normális-e, hogy mindenem „olyan nagy”? Lehetek-e egyáltalán nőies a 178 centimmel és 41-es lábammal?
Krisztina önelfogadáshoz vezető útja nem volt akadályoktól mentes. 189 centis magassága miatt kapott már hideget-meleget, egy dolog viszont biztos: mostanra megtanulta, hogyan szeresse nem mindennapi adottságát.
Ma már persze tudom, hogy ugyanúgy lehet nőies egy alacsony körtealkat, mint egy magas homokóraalkat, hisz a nőiesség sokkal inkább a tartás és a kisugárzás elegyéből fakad. A 178 centimből nem adnék egyet sem. Mégis, egy kicsit zavar, hogy az emberek a külső adottságokhoz továbbra is ennyi bélyeget és sztereotípiát kapcsolnak.
Mi lenne, ha felvennénk a harcot a stigmák ellen? – fogalmazódott meg bennem a kérdés. Ha bemutatnánk néhány különleges adottságokkal rendelkező személy útját, s kicsit az ő szűrőjükön át is láttatnánk az életet, talán mindannyian meglátnánk: amennyire másak, annyira hasonlóak vagyunk.
Karlie Kloss, a magasak legmagasabbika! Az amerikai modell 188 centi magas, és mindössze 17 éves volt, amikor a Vogue Paris a 2000-es évek harminc legjobb modellje közé sorolta.
Következzen hát egy kivételesen magas lány, Krisztina története!
– Amennyire tartottam ettől a fotózástól, annyira jó volt! – meséli felszabadultan Krisztina, míg visszaballagunk a hallba. – Egyszer voltam egy castingon: ott úgy bántak velünk, mint egy darab hússal!
– Ezek szerint modellkedtél?
– Csak véletlenül keveredtem oda. A barátnőimmel csavarogtunk valamelyik plázában, amikor felfigyeltünk az Elite Modell Look ügynökség standjára. Drogériás termékekkel csalogatták a lányokat, hogy töltsék ki a jelentkezési lapot. Úgy voltunk vele, hogyha kapunk szépségápolási csomagot, miért ne? (Nevet.) A magasságom miatt végül csak engem hívtak be, de aztán jött is rögtön a hideg zuhany. Gondolj bele: ott ülsz tizennégy-tizenöt éves fejjel, mire egy idegen hirtelen elkapja az arcodat, s forgatni kezdi jobbra-balra. Aztán hozza a centit, és minden irányból méreget… Elég rémisztő volt, legalábbis nem voltam felkészülve rá.
Különben a végén azt mondták, nem lehetek modell, mert túl magas vagyok. Meg hogy amúgy is fogynom kellene. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy tiniként sokan anorexiásnak hittek, annyira vékony voltam…
– Ebben a korban egyébként is sok gondja akad egy lánynak a testével…
– Igazából már az alapiskolás évek sem tettek jót az önbizalmamnak, így sokat már nem tudtak rontani rajta. Kiskorom óta kitűntem a magasságommal, a fehér bőrömmel és a szeplőimmel, ami mindig rengeteg csúfolódásra adott okot. A zsiráftól a kettes létráig mindent megkaptam: máig elcsuklik a hangom, ha visszagondolok ezekre. És a helyzeten persze az sem javított, hogy annyira vékony voltam, hogy nem volt rám való ruha. A mamáim varrtak nekem szoknyát, s mivel nagy volt a lábam, cipőből is csak olyat tudtunk venni, ami más volt, mint az aktuális gyerekdivat.
– Most mégis egy kiegyensúlyozott nő ül velem szemben…
– Mert már elfogadtam magam, és az adottságaimat egyenesen pozitívumként élem meg. Látod, még a hajamat is befestettem vörösre, hogyha már úgyis kitűnök, tűnjek ki rendesen! (Nevet.) Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy régen nem volt otthon sírás, mert volt, nem is egyszer. Apukám ilyenkor mindig azzal vigasztalt, hogy a magasság nem betegség, s ne úgy tekintsek rá, mint valami deficitre. Ma már én is látom, hogy igaza volt, hiszen az akkori csúfolóimnak sokkal nagyobb problémáik vannak most, mint nekem az, hogy magas vagyok. Illetve sok gyerek a csúfolódás „kultúráját” otthonról hozza, ezért nem is hibáztathatóak. Középiskolás koromra már teljesen kikoptak a bántások, s valahogy én is kinyíltam.
– Az egész családod magas?
– Ezzel kapcsolatban van egy jó sztorim. Egyszer jött hozzánk egy szerelő: valamit nem ért el, mire megkért, hogy hozzak neki létrát. Berohantam a konyhába, hogy „anyu, létra kell a szerelőnek!” – mire fejvesztve kutatni kezdtünk a létra után. A nagy kapkodásnak végül az lett a vége, hogy megállapítottuk: nekünk nincs is otthon létránk, mert az életben nem volt szükségünk rá – székre kellett állítanunk szegény szerelőt. Szóval igen: nálunk mindenki 180 centi fölött van.
– Feltételezem, ez jó pár kíváncsi tekintetet is maga után von…
– Jókat szoktam mosolyogni azon, amikor a csinos lányok arról panaszkodnak, mennyien megbámulják őket. Hát még ha az ember magas! Tuti, hogy még kétszer annyian meg fogják! A diszkrét nézéstől a szexista megjegyzéseken át a füttyögésig mindent kapok – ha pedig, ne adj’ isten, miniszoknya van rajtam, elszabadul a pokol.
Nem öltözöm kihívóan, de mivel hosszú a lábam, sokaknál ez már megüti az ingerküszöböt. Időközben megtanultam elengedni ezt is: ma már csak kihúzom magam, és megyek tovább.
– Zavar, ha az emberek a magasságoddal kapcsolatban kérdezősködnek?
– A magasság nem diszkrét adat: annak, aki normális stílusban kérdez, szívesen válaszolok. Ha megmondom, hány centi vagyok, sokan elkezdik sorolni, hogy az ő rokonságukból ki a magas. Néha vicceskedő kérdéseket is kapok, mint például: „Nem lóg le az ágyról a lábad?”, „Beférsz az autóba?” vagy „Nem vered be a fejed a falba?” Ezek azért ennyi év után eléggé unalmasak. És ha már itt tartunk: a „te biztos jó vagy a sportokban!” sztereotípiát is megcáfolnám, mert nem, nem vagyok jó.
– Elnézve a ruhaboltok kínálatát, ma sem elsősorban a magas nőket célozzák meg. Hogyan oldod meg az öltözködést?
– Már a szalagavatós ruha vásárlása is élmény volt! (Nevet.) A fejembe vettem, hogy én is hosszú ruhát szeretnék, mint az összes többi lány, pedig tudtam, hogy ez szinte lehetetlen. Ami másnak hosszú, az nekem kb. a vádlim közepéig ér. Azért persze bementünk néhány üzletbe. Látni kellett volna az eladók arcát, amikor közöltem, mit akarok! Aranyosak voltak, mert hordták nekem sorban a ruhákat, de szerintem tudták jól, hogy nem lesz, csak ciki lett volna szólni.
– Összességében egyébként a divat az, amit a legnehezebb volt elengednem. Sajnos, limitált azoknak a daraboknak a száma, amik sehol sem rövidek. Ha tudnád, hányszor előfordul, hogy megtetszik egy szett, de amint elé állok, már látom: a zakó ujja rövid, a nadrághoz meg vagy húsz centi kellene. Régebben képes voltam megvenni olyan darabokat is, amikről tudtam, hogy soha nem fogom viselni, csak egyszerűen tetszettek. Ma már úgy vagyok ezzel, hogyha látok az utcán egy magas lányt, simán odamegyek, és megkérdezem, hol vette, mondjuk, a kabátját. Szerintem köztünk, magas nők közt van egy titkos összekacsintás: mivel átérezzük a másik problémáját, próbáljuk egymást segíteni. Illetve egy varrógépet is beszereztem, ami elég nagy segítség, mert most már egy csomó mindent magam is meg tudok oldani.
– S mi a helyzet a cipőkkel?
– Ugyanez. 43-as lábam van, viszont női méretből a 42-es a legnagyobb. Ha véletlenül szembejön egy 43-as, ami tetszik is, rögtön megveszem. Akkor is, ha az egy szandál télen! Nagyon irigylem azokat az embereket, akik bemennek a boltba, és a sapkától a cipőig be tudnak vásárolni. Én sokszor online rendelek, de az extra méreteim miatt jóval többet kell cipőkre költenem. Cserébe én vagyok az a nő, aki tuti, hogy a cipőjükről ítéli meg az embereket! (Nevet.)
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyha valaki a méretéből adódóan bármit megvehet, miért nem képes rendben tartani a cipőjét.
– Szóba jöhetett valaha is, hogy esetleg magas sarkút vegyél fel?
– Van magas sarkúm, de maximum otthon tipegek benne. Nem mondom, hogy ezt sose bántam, mert szerintem a magas sarkú rengeteget dob egy nő megjelenésén. Amikor a barátnőim – hozzáteszem, 160 cm körüli barátnőim vannak – panaszkodni szoktak, hogy fáj a lábuk a bulikban, mindig azt mondtam: bárcsak nekem fájna! De azért nem hiszem azt sem, hogy a magas sarkún múlna a nőiesség.
– Rengeteg nőtől hallom, hogy szeretnének magasak vagy magasabbak lenni. Ezekkel a problémákkal valószínűleg nem kalkulálnak…
– Meg azzal sem, hogy a magassághoz súly is jár! Amikor megmondom, hány kiló vagyok, elkerekedik a szemük, pedig ez csak egyszerű fizika. Szóval ha valaki azzal jön nekem, hogy adhatnék pár centit, rögtön hozzáteszem: „Kilóstul viheted!”
– Egy magas nő a cukiság-kártyát” sem nagyon vetheti be…
– Igen, van ez a sztereotípia, hogy az alacsonyak a kis helyesek, a védtelenek, míg egy magas nő nem szorul védelemre. Őszintén, én ezt sosem bántam, mert aki ismer, az tudja, hogy nagy a szám: mindig kiállok magamért, és egyedül is elintézem, amit akarok.
– Gondolom, nem a divat az egyetlen, amivel meggyűlik a bajod…
– A legalapvetőbb gond, hogy minden az átlagos méretűekre van szabva. A mosdókban a mosdókagylók többségébe úgy kell behajolnom, a szabvány szerint felhelyezett tükörben maximum a nyakamat látom, és általában az asztalok is túl alacsonyak. Ha főzök, mondjuk, készítem elő az alapanyagokat, automatikusan leülök – nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert így kényelmes. Persze sokszor azt látom, hogy magunknak nehezítjük meg az életet: miért ne rakhatnánk akár a mosdót, akár a tükröt feljebb? A sok hajolgatás egyébként a hátgerincemnek sem tesz jót.
– Tegyük gyorsan hozzá az előnyöket is, mert biztos vagyok benne, hogy ezekből is legalább annyi van!
– Leginkább azt szeretem a magasságomban, hogy mindig mindenki megjegyez. Legyen szó orvosról, hivatalról vagy akár egy egyszerű boltról: tuti, hogy az emberek emlékezni fognak, hogy itt járt „a magas lány”, és valamit akart. Vannak persze más dolgok is: a koncerteken soha nem fulladok meg a tömegben, vagy a pultnál nem előznek be; de talán inkább globálisan fogalmaznék: a magasság jó dolog. Főleg ha az ember megtanulja előnyére fordítani, s büszkén, kihúzott háttal jár. A közösségi médiában egyébként követem Karlie Klosst: ő egy amerikai modell, a magasak legmagasabbika. Ő is közel 190 centi, mégis szuperül néz ki: nincs vele az égvilágon semmi baj!
– Megnehezítette valaha is a párkeresést, hogy magas vagy?
– Nem, mert nekem soha nem számított, hogy egy fiú magas-e vagy sem. A párom vagy fél fejjel alacsonyabb, de ez – szerencsére – egyikünket sem zavarja. Az embereket már jobban.
Valahogy be van rögződve, hogy a férfi magas, a nő pedig alacsony. Amikor valaki utalgatni kezd erre, esetleg nyílt megjegyzést tesz, mindig megkérdezem: „Te azért vagy a pároddal, mert magasabb? Ha alacsonyabb lenne, már nem szeretnéd?”
– Nyilván a kapcsolatunk elején köztünk is felmerült ez a téma, s kezdetben kicsit fura is volt, hogy megbámulnak minket. De ma már úgy vagyunk vele, hogy nézzenek: maximum azt fogják látni, hogy jól nézünk ki! (Nevet.)
– Végezetül, ha változtathatnál a magasságodon, változtatnál?
– Mikor kicsi voltam, mindig azt mondogattam, hogy egyszer elköltözöm egy olyan helyre, ahol senki se bánthat. Ma már nincs szükségem erre. Miért kellene úgy kinéznem, mint mindenki másnak? Miért kellene ugyanolyan ruhákat hordanom, mint amilyet a többiek? Azt, hogy jó ember vagyok-e, úgysem ez határozza meg! Szóval nem, nem változtatnék. Minden úgy jó, ahogy van.
