Az emberek többsége, ha életmódot vált és sportolni kezd, első lépésben jó példákat, példaképeket keres. Vannak azonban szerencsésebbek, akiknek keresniük sem kell, mert a jó példák eleve ott vannak a környezetükben. Akár egy testnevelő tanár személyében, aki missziójának tekinti a mozgás megszerettetését. Hogy a sport mindenki számára élmény legyen!
Csiba Roland (26, Bős) sport iránti elhivatottságára még tavaly figyeltünk fel, amikor szakértőként kérdeztük az egyik cikkünkhöz. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak eltökélt sportember, de tornatanárként és edzőként is mindent megtesz azért, hogy a testnevelést övező sztereotípiákkal szembemenjen. Hiszi ugyanis, hogy a siker nem mérhető másodpercekben és centikben, egyest pedig nem csak a jó futó vagy a gyűrűn remekelő gyerek érdemel…
Csiba Roland. Roli 2019-ben végzett a Comenius Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán testnevelő tanár és edző szakpárosításban. Jelenleg a bősi és a nyékvárkonyi alapiskolákban tanít tornát, délutánonként pedig mindkét településen karateklubot vezet.
Fő sportága a kyokushin karate, amelyben korábban ifjúsági Európa-bajnoki 2. helyezést ért el, nemrégiben pedig megszerezte a mesteri fokozatot, vagyis a fekete övet. Büszke a 100 fight challenge nevű nemzetközi kihíváson való részvételére, ahol két éve száz küzdelmet teljesített egymás után száz különböző versenyzővel, de cserkészként a „vascserkész” nevű erőpróbák is különös kihívást jelentettek számára. Mára az edzői munka és a közösségépítés került előtérbe az életében: karatésai első sikeres övvizsgáját fontos mérföldkőként élte meg.
– Felkészültem! – Ahogy megérkezik az interjúra, egy köteg papírt nyom a kezembe. Belenézek, s megilletődötten látom, mennyire részletes, átgondolt jegyzettel érkezett. (Amilyennel előtte még soha senki sem.) Kérdőn rápillantok, ő pedig máris magyarázni kezd: – Tudod, fontos volt, hogy a válaszaim összeszedettek legyenek, hisz még csak harmadik éve tanítok.
Rengeteget kell még tanulnom, így véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy az én meglátásaim tökéletesek vagy hogy én vagyok az etalon! – mondja, amiből én két konklúzióra jutok. Az egyik, hogy tanárként is alapos, összeszedett ember. A másik, hogy soha nem mondana olyat, amiből bárki is ezt a következtetést vonhatná le.
Nemcsak munka: életforma
Aligha van olyan sport, amit nem próbált ki vagy nem kedvel: szabadideje nagy részét is a mozgás tölti ki. Rendszeresen úszik, biciklizik, sőt: egy baráti társasággal heti szinten még lábteniszeznek is.
– Az emberek mindig felkapják a fejüket, ha valaki ekkora szenvedéllyel viszonyul ahhoz, amit csinál. Feltételezem, a sport iránti szereteted nem új keletű…
– Kis korom óta teljesen természetes és magától értetődő. Mindig a tornatermek, a sportpályák és a tatami voltak azok a helyek, ahol a legjobban éreztem magam. Olyannyira, hogy életem első és egyetlen megrovóját azért kaptam, mert a volt osztályfőnököm, Zalka Lóránt – aki most már a kollégám és a barátom – hiába szólt a szünetben, hogy menjünk ki a tornateremből, mi rúgtuk tovább a bőrt az egyik barátommal. Őszintén szólva azóta is büszke vagyok erre a kihágásra! (Nevet.) A szüleim, látva az érdeklődésemet, otthon kialakítottak nekem egy sportszobát, ahol már kissrácként is edzésterveken ötleteltem. Versenyszerűen karatéztam, később kosaraztam, atletizáltam. Mondhatni, egyenes volt az út, ami a pályaválasztásomat illeti.
– A tanításhoz, ahhoz, hogy gyerekekkel foglalkozz, elhivatottság kell. Meg persze mélyről jövő motiváció.
– Az évek során rengeteg mindent kaptam a sporttól – vegyük csak a sport közösségformáló erejét. A motivációm az volt, hogy a mozgás szeretetét továbbadhassam a fiataloknak, és megmutassam nekik ezt a fantasztikus világot. Az egyetem után egyetlen jelmondatot írtam fel magamnak, mégpedig azt, hogy „Példával tanítasz”. Úgy gondolom, hogyha te úgy cselekszel, úgy élsz, hogy azzal példát tudsz mutatni, ha a külsőd és a belsőd harmóniában van, azt a gyerekek látják. Ez a legerősebb inspiráció. Nyilván hosszú út áll még előttem, de igyekszem jó példa lenni, szeretnék egyszer jó tanár lenni.
– Előtted milyen tanári példák voltak? Van, amit igyekszel másképp csinálni?
– Mindig is szerettem a tanáraimat, beleértve a tornatanárokat. Nem a hibát kerestem bennük, egyszerűen csak örültem, hogy mozoghatok. A mai módszerek másak, mert az igények is megváltoztak. Egyáltalán nem osztom azt a véleményt, hogy a mai gyerekek rosszabbak lennének, sőt! Az viszont tény, hogy nagyon sok inger éri őket, amiért nekik is több ingerre van szükségük. Egy videójátékban pár perc alatt kivisznek egy pályát, és máris kapják az új, színesebb, izgalmasabb feladatokat. Emiatt már nem lehet opció az, hogy 45 percen át egy-egy gyakorlatot végezzünk. Ha nincs változatosság, a gyerekek 3-4 perc után megunják. S a tanár részéről itt jön képbe a kreativitás: hogy hajlandó-e újítani, bevetni egy-két változatos elemet, sporteszközt – bóját, koordinációs létrát –, hogy színesítse az órát.
– Ha egy gyerek ma felnyitja a TikTok-ját, máris rengeteg divatos mozgásformát talál. Miért van az, hogy a tanterv ennek ellenére évtizedek óta ugyanarra épít? Hogy fussanak, dobjanak, bakot ugorjanak…
– Nekünk, tanároknak nyilván nincs sok beleszólásunk abba, hogy a központi tantervben mi szerepel. Valószínűleg azért koncentrál ilyen mértékben az atlétikára és a gimnasztikára, mert ezek a sport alapjai, lényegében ezekre épül minden. És most vonatkoztassunk el a bakugrástól, és nézzük meg a gimnasztika flexibilitásrészét. Milyen sok labdajátékos van például, akiknek meg vannak rövidülve az izmaik, csak azért, mert nem nyújtanak. Az atlétikával ugyanez a helyzet: mind a hosszú-, mind a rövidtávfutás fontos, hisz jó futótechnika nélkül labdajátékokat játszani sem lehet helyesen. A heti két tornaóra, ami a rendelkezésünkre áll, nagyjából arra elég, hogy átadjuk ezeket az alapokat. Az már persze tanárfüggő, hogy ragaszkodik-e valaki száz százalékban a hagyományos módszerekhez, vagy mellettük próbál behozni modernebb elemeket is. Én azt gondolom, hogy mindkettő fontos: egyrészt kellenek a hagyományos gyakorlatotok, hogy a gyerekek megtanulják a fegyelmet vagy a csoportban való mozgást.
A kisebbeknél én egyértelműen a játékos formát preferálom, a felső tagozaton az órák kicsit sportágspecifikusabbak. A modernebb edzésformáknak ugyanakkor itt is megvan a helyük: a nyolc-kilencedikes lányokkal például nemrég zenére csináltunk alakformáló köredzést. Bár a tornaóra továbbra sem fitneszklub.
– Pedig a közösségi médiából kiindulva, ahol lépten-nyomon súlyokkal guggolnak az emberek, talán népszerűbb lenne.
– Ebből a szempontból figyelembe kell venni az egyes fejlődési szakaszokat és a szenzitív időszakokat. Azt például meg lehet tanítani, s úgy gondolom, meg is kell, hogy hogyan kell például helyesen guggolni – ez ugyanis az alapok alapja. Így, ha majd később elmennek egy sportközpontba, már lesz mire építeniük.
– Lehet, hogy a tanterv megadja az alapokat, sokaknak még sincs alapvető testtudatuk. Például az emberek 40 kiló súlyfelesleggel kezdenek futni, hátfájás esetén pedig nem tudják, hogy létezik gerinctorna. Nem lenne életszerűbb, ha a tudatosságot is tanítaná a torna?
– Én mindig igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy egy-egy gyakorlatnál milyen izomcsoportok mozognak. Viszont a tornaóra – pláne az alapiskolában – nem az a hely, ahol anatómiát taníthatunk. Ez egy kicsit olyan elvárás lenne, mintha a biológiatanártól azt kérnénk, tanítson meg levezényelni egy kisebb műtétet. A tornatanár leginkább úgy tud hozzájárulni a testtudat kialakításához, ha megszeretteti a gyerekekkel a mozgást. Az az ember ugyanis, aki gyerekként közel áll a sporthoz, valószínűleg felnőttként sem távolodik el tőle, s majd igyekszik egészségesen élni. Lesz azon a tudatossági szinten, hogyha kiütközik bármiféle problémája, tudni fogja, hol keresse a megoldást.
– Mennyire mentek bele részletesen egy-egy sportba? Úgy sejtem, te nem a „feldobom a labdát, és játsszatok” híve vagy.
– Minden sportágat aprólékosan kibontunk. Először az elmélettel foglalkozunk, aztán, mondjuk, a foci esetében, gyakoroljuk a labdavezetést, a passzokat, a cseleket, a kapura lövést, s ezekből tevődik össze szépen lassan a játék. Nemrég az ötödikesek az egyik ilyen előkészítő órán meg is kérdezték, hogy miért van erre szükség. Hiszen ez nem foci, ők márpedig focizni szeretnének! El kellett magyarázni nekik, hogy a főzés sem ott kezdődik, amikor már a fazékban kavargatjuk az ételt, hanem amikor előkészítjük az alapanyagokat. Én a vírus alatti időszakot igyekeztem arra fordítani, hogy részletesebben kibontsuk az egyes sportágakat. Hogy mik a jellemzői, milyen alkat a legelőnyösebb hozzá stb. Egyéni adottságoktól függően ugyanis mindenki találhat olyan sportot, amiben jó. Fontos, hogy a gyerekek tudják: rengeteg lehetőségük van!
– S mi van akkor, ha valaki fél egy gyakorlattól? Bizonyára vannak, akiknek rémálom a már említett bakugrás…
– Tavaly volt egy olyan osztályom, ahol annyira megszerették a bakugrást, hogy állandóan győzködtek, hozzam ki a „kecskét”! (Nevet.) Itt is a fokozatosságon és a jól felépített terveken múlik minden. Legalább négy-öt rávezető gyakorlat van. Ha valaki ezeket becsületesen végigcsinálja, de a végén még mindig úgy érzi, hogy fél, nem erőltetem.
A félelem miatt történnek a sérülések! Az egyetemen nem egy ilyet láttam, pedig ott tényleg csak sportolók voltunk. Szóval azt gondolom, fontos az igyekezet, de boldogan le lehet élni egy életet bakugrás nélkül is.
– Mindenkivel meg lehet szerettetni a sportot?
– A többséggel igen, és ezt a feladatomnak is érzem.
– Hogyan?
– A legfontosabb az, hogy legyen a gyerekeknek sikerélményük. Óriási szerepe van a pozitív visszajelzésnek. Nem is gondolnánk, hogy egy-egy jó szó vagy a legapróbb dicséret mennyit jelent! A másik, ami kulcsfontosságú, a tornatanár személye: hogy ne hagyja, hogy a diákok kudarcként könyveljék el, ha egy gyakorlat nem megy. Persze kritika születhet, de a tálalás nem mindegy: nem a szorongás elültetése a cél, hanem a motiválás. Ha az órák jókedvvel telnek – ha a tanár tudja oldani a fásultságot, a feszültséget, esetleg még humort is belecsempész az órába –, az már fél siker. Egyik tanárom az egyetemen azt mondta, hogy bármilyen nehéz is egy óra, a legvégén mindig hagyni kell időt a játékra, hogy a gyerekek mosollyal menjenek ki az óráról. Persze el kell fogadni, hogy ennek ellenére is lesznek, akik nem szeretik a tornát. Meg kell érteni, hogy ezek a gyerekek nem a sportban teljesednek ki, másban nyilvánul meg a tehetségük.
– Kifogások gyártásában mindig kreatívak a gyerekek. Melyek a leggyakoribb problémák, amik felmerülnek?
– Jó, hogy a torna is osztályozva van, mert le lehet fektetni a szabályokat, például hogy hányszor hagyhatják otthon a tornaruhát. Vannak diákok, akik a tesin készülni szeretnének a következő órára. Velük meg kell értetni, hogy a tornaóra nem egy pluszlehetőség, amikor tanulni lehet a dolgozatokra. A túlzott versengést is megemlíteném, melyek miatt gyakoriak a konfliktusok. Főleg a kisebbeknél figyelhető meg, hogy bármennyire jó is egy óra, ha a játékban véletlenül nem az ő csapatuk nyer, azt kudarcként könyvelik el. Amit kifejezetten nem szeretek, az a „miattad veszítettünk” mondat! Arra törekszem, hogy ezt soha ne kelljen hallanom. Külön meg szoktam dicsérni a vesztes csapatokat, ha sportszerűen viselkednek.
– És mi a helyzet a későkkel?
– Aki nálam késik, az énekel. Nem is nagyon szoktak késni! (Nevet.) Ez sokkal hatásosabb, mint a „nyomj tíz fekvőt!”, ráadásul eleve jó hangulatot teremt. Persze soha nem az a cél, hogy megalázzuk a gyereket: ki kell érezni, kinél meddig mehetsz el. Egyszer előfordult, hogy az egyik diák kis híján elpityeredett: őt azon nyomban leállítottam, és bevontam a többieket.
– Az imént említetted az osztályzást. Te minek alapján adsz jegyet?
– Nem csak az eredmény alapján. Nagyrészt adottság kérdése, hogy ki mekkorát ugrik vagy milyen gyorsan fut. Sem a másodpercek, sem a centik nem tükrözik a hozzáállást, a viselkedést, az akaratot, az illemtudást – amit szerintem szintén díjazni kell. S a gyerekeket soha nem egymáshoz, hanem önmagukhoz mérem: hiszen ha valaki önmagához képest fejlődni tud, mindegy, milyen eredményeket produkál, akkor is siker!
– Tehát nem értesz egyet az eredményközpontú szemlélettel.
– Egyáltalán nem. Hosszú Katinka olimpiai szereplése után kiderülhetett, mennyien vannak, akik nem elégedettek semmi mással, csak az első hellyel. Ez szerintem káros üzenet a fiataloknak, hiszen már maga az olimpián való részvétel is fantasztikus eredmény, rengeteg munka van mögötte. Ugyanígy azzal sem értek egyet, hogy minden gyerektől minden sportágban egyforma teljesítményt kell elvárni. Hiszen egy olimpikon súlyemelő sem fog elérni 200 cm feletti eredményt magasugrásban, s egy magasugró sem fogja a feje fölé emelni testsúlya közel háromszorosát.
Akkor egy átlagos képességű gyerektől hogy várhatnánk el, hogy minden sportágban kiemelkedő legyen? A sportoló gyerekekkel viszont szigorúbb vagyok, mert nekik egy sportág képviselőiként példát kell mutatniuk a többieknek.
– S mi van a gyengébbekkel, a túlsúlyosokkal?
– Ők még nagyobb támogatást és biztatást kapnak. Az elhízás, sajnos, egyre gyakoribb probléma, szinte minden osztályban megfigyelhető. Ezzel párhuzamosan egyre ritkább, hogy valaki sporttal töltse el a szabad idejét. Jó példákkal viszont ezeket a fiatalokat is motiválni lehet, nem szabad hagyni, hogy elkönyveljék magukat gyengének vagy szerény képességűnek, s ezáltal önbizalomhiányossá váljanak. Ha pedig bennük is megérik, hogy változtatni szeretnének, abban is próbálok segítséget nyújtani. Például nyugodtan jöhetnek hozzám karatézni!
– Az év eleji testsúlymérés elég nagy trauma egy túlsúlyos gyereknek – főleg ha a tanár az osztály előtt kikiabálja az eredményt. Hogy zajlik ez manapság?
– Vannak általános mérések és tesztelések a tanév folyamán. Ezek azért fontosak, hogy nyomon tudjuk követni a gyerekek fejlődését. Ha a tornatanárban van empátia, nem fogja kikürtölni az eredményeket. Nálam is előfordult, hogy valaki nem akart az órán mérlegre állni – megoldottuk a szünetben. Különben megfelelő kommunikációval még motiváló is lehet az év eleji méredzkedés. Júniusban mindig biztatni szoktam a gyerekeket, hogy nyáron is mozogjanak, válasszanak maguknak valamilyen szabadidős sportot. Így valakinek akár célkitűzés is lehet, hogy az év elején méredzkedni fog!
– Tornát tanítani fiatal tanárként abból a szempontból is „veszélyes”, hogy a tinilányokban esetleg rajongás alakulhat ki. Te tudod kezelni ezt?
– Ha én motiválni tudom a fiatalokat – fiúkat, lányokat egyaránt – azzal, hogy a külsőmmel is a sportot képviselem, az csak jó. Hisz engem is rengetegen motiváltak: olyan sportolók és olimpikonok, akikre máig felnézek! Ugyanakkor van egy nagyon-nagyon vastag határvonal, amin túl következetességre van szükség. Szerencsére eddig nem volt ebből problémám, de ha felmerülne bármilyen kihágás, ami kellemetlen, esetleg zavarná az órát, biztos, hogy nem egyedül intézném. Az ilyesmit azonnal meg kell beszélni az osztályfőnökkel vagy az igazgatóval, s még csírájában elfojtani az egészet. A pályám elején arra is felhívták a figyelmemet, hogy jó, ha van generációs különbség, mert a gyerekek hajlamosak lazábban kezelni a fiatal tanárt. Külön ügyelek rá, hogy megtartsuk a távolságot, például a Facebookon sem jelölök vissza diákot.
– Végezetül: hogy foglalnád össze, mi a te küldetésed tornatanárként?
– Hiszem, hogy minden gyereknek és felnőttnek természetes igénye van a mozgásra, amit az online világ és az elektronikai eszközök megpróbálnak elfeledtetni velük. A célom az, hogy segítsek az embereknek ráébredni: a hétköznapokban nagyobb figyelmet kellene szentelniük a sportnak és az egészségük megőrzésének. Hiszen mindenkinek egyetlen igazi ellenfele van, mégpedig saját maga. S ha ezt az ellenfelet bármilyen formában sikerül legyőzniük, az valódi siker.
