Magam sem tudom, mi miatt szorul össze a torkom. A megaláztatások miatt, vagy mert a tornaórán átélt kudarcok hosszú évekre megutáltatták velem a mozgást.
– Gyerünk, Olláry: laza kar, lendít – ahogy gyakoroltuk! Erősen szuggeráltam a kislabdát: próbáltam elképzelni, hogy az most valami csoda folytán nem előttem a földön, s nem is a tanító bácsi cipőjén köt ki. – Menni fog! – nyugtattam magam, majd lendítettem, és hajítottam.
(© Steffi Hofmann)
– Nem látom sehol a labdát! – csodálkoztam rá pár másodperc múlva. Titkon reménykedni kezdtem, csak azért játszik tünikét, mert olyan messzire hajítottam. Persze a dicsmámor nem tartott sokáig; a következő percben osztálytársaim már a plafont bámulták vihogva.
– Húsz éve tanítok. Húsz év alatt ilyet még senkinek sem sikerült összehozni! – mondta Z. bácsi, majd a lelkemre kötötte, hogy soha ne labdázzak felügyelet nélkül, mert közveszélyes vagyok. Mivelhogy mértani pontossággal beletrafáltam a mennyezeten tátongó óriási lyukba. Kiderült, hogy a labdát nem előre, hanem a hátam mögé hajítottam, és az soha többé nem pottyant vissza a lyukból. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy összeomlott a tornaterem. Miattam.
Világéletemben jó tanuló voltam. Na, nem az az első padban nyújtózkodó buzgómócsing, inkább az a fajta, aki mindig tudta a megoldást. Szörnyen bosszantott, ha valami nem ment: képes voltam hajnalban felkelni fizikafelmérő előtt, és ismételni, ismételni.
Egy tantárgyban viszont nem tudtam helytállni, pedig igyekeztem. Túlzás nélkül állíthatom: iskolás éveim legkeservesebb emlékei a tornaórákról származnak.
Szerényebb képességű!
Teljesítményem alapján ez a jelző illett rám, amivel a mai napig kiegyezek. Nem voltam jó futó, a gimnasztikai gyakorlatoktól rettegtem, s mint a példából kiderült, a labdajátékokban sem remekeltem. Kosarazásnál ugyan, magas termetem okán, felvillant némi reménysugár, ám hamar kitűnt, hogy ez nem elég – másokhoz képest legalábbis. Az akkori rendszer ugyanis megtanította nekem, hogy mindig másokhoz kell hasonlítgatni magam. Hogy az eredményeim – még ha javulnak is! – soha nem lehetnek elég jók, hisz fényévnyire járok a legjobbaktól.
Magam sem tudom, mi miatt szorul össze leginkább a torkom: a hasonlítgatások miatt, vagy mert a tornaórán átélt kudarcok megutáltatták velem a mozgást. Ugyanis elhitették velem, hogy teljesen más testfelépítésű gyerekekhez kell méregetni magam, s nem önmagamhoz képest kell a legjobb teljesítményt nyújtanom. Sikerélmény híján pedig elkönyveltem: béna vagyok a sporthoz, ezért jobb, ha nem is próbálkozom vele. (Nem csoda, hogy kis híján elbőgtem magam, mikor életem első jógaóráján megdicsérték a hajlékonyságomat. Húszéves voltam.)
Attól, hogy nagyobb darab vagy, még...
Ki a felelős mindezért? Nem tudom. Talán az elavult, posztszocialista módszerek. A tanítók is, akik nem válogatták meg a szavaikat, és ezek a megbélyegzések évekre nyomot hagytak bennem. „Attól, hogy nagyobb darab vagy, mint a többiek, nem húzhatod ki magad minden alól...” (Mondták a hatodik osztály végén, húsz másik diák előtt, miközben igenis megpróbáltam – magamhoz képest csúcstempóban – végigkocogni a tizenkét percest.) Biztos én is hibás vagyok, hisz utána nem kellett volna kifogásokat keresni, lázadozni, otthon felejteni a tornaruhát. Egy idő után viszont már gyomorgörcsöm volt a tornaórától.
Hol húzódik a határ?
Biztosan vannak olyanok, akikben a testnevelésóra emléke jó érzéseket kelt. S bár ezzel az írással legkevésbé sem célom pálcát törni a tornatanárok felett (ellenkezőleg: minden tiszteletem az elhivatott pedagógusoké). De azért szeretném, ha elolvasnák, hogy mit éreztek a tornaórán a régebbi gyerekek. Öt történetet hoztam el. A maga módján mindegyik szélsőséges, ezért nem reprezentálhatják sem a régi, sem a mostani helyzetet.
Eszter (22): – Minden szeptemberben méredzkedtünk a tornaórán. Ha jól tudom, ez ma is dívik. Nyolcadikban könyörögtem anyukámnak, hogy arra a napra adjon igazolást, ám ő hallani sem akart róla. Magas, vékony lány voltam, azon a nyáron viszont hirtelen megnőtt a fenekem és a mellem, hat kilóval többet mutatott alattam a mérleg. Nehéz volt elfogadni a pluszkilókat, és zavarba ejtett a hirtelen nőiesedő testem is. Ráadásul tudtam, hogy Tibi bácsi, a tornatanár be fog nekem szólni. A mérleget mindig az öltöző közepére állította, majd egyesével szólított bennünket. Ma is érzem a torkomban a gombócot. „Ejnye, Horváth, 62 kiló! Kicsit sok volt a fagyi a nyáron, nem?”
Az osztály hangos röhögésben tört ki. A megalázás ezzel nem ért véget, a piszkálódás prolongálódott. Tibi bácsi ugyanis a jegyzetfüzetét mindig őrizetlenül hagyta, ami aztán az osztályban kézről kézre járt...
Bálint (28): – Ötvenkilós gimis srác voltam, erős humán érdeklődéssel. Szerintem ma sem tudnék Cristiano Ronaldón kívül focistát megnevezni. A tornatanár – látva esetlenségemet – hamar kiszúrt magának. Rendre Schwarzeneggernek szólított, s a kapuba állított be, mivel az órákon főleg fociztunk. Jókat szórakozott azon, hogyan esek-kelek, menekülök a labda elől; később győztem magyarázkodni otthon, honnan származnak a kék-zöld foltjaim. Nem tudom, hogyan lehet megkedveltetni a sportot a hozzám hasonló kétballábas gyerekekkel, de biztosan nem ez a módja.
Andrea (36): – Duci kislány voltam, s mint általában a túlsúlyos gyerekeket, engem is kipécéztek az osztálytársaim. Fájtak a „dagadt disznó” megjegyzések, bár úgy tettem, mintha lepörögne rólam minden sértés. Az öltözőben nem volt menekvés, a többiek mindig kinevettek. Szándékosan késni kezdtem a tornaórákról, inkább voltam „büntiben”, mint hogy a többiekkel öltözzek. A legszomorúbb az, hogy a tornatanár, noha fültanúja volt a kínzásomnak, soha nem védett meg. Sőt, az osztály előtt kijelentette: lusta vagyok, meg azért nem bírok futni, mert sok rajtam a felesleg. Megerősítette a többieket abban, hogy helyénvaló a bántásuk... Persze tudtam, hogy fogyni kellene, de fogalmam sem volt arról, hogyan kezdhetnék neki. Visszatekintve nem is értem, miért nem próbált meg segíteni, utat mutatni. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és nekiálljak sportolni. Örülök, hogy sikerült felfedezni, mennyi örömet adhat a mozgás; s csak hab a tortán, hogy a vágyott külsőt is sikerült elérnem. Háromgyerekes anyukaként büszkén nézhetek tükörbe! Az viszont érdekes, hogy nem egy csúfolóm szinte a felismerhetetlenségig elhízott. Szóval a sorstársaimnak üzenem: a kocka megfordulhat.
(© Steffi Hofmann)
Timi (30): – A legjobb futók közt voltam, a legtöbb sportversenyről éremmel tértem haza. A magasságtól viszont rettegtem. Mikor a kötélmászást kezdtük gyakorolni, S. tanár úr engem kért meg, hogy járjak elöl jó példával. Rettegtem attól, hogy leesek, így azt mondtam a tanár úrnak, hogy a felkapaszkodást szívesen bemutatom, felmászni viszont nem szeretnék, mert tériszonyos vagyok. Mire ő felcsattant: „Szabó, te vagy az iskola legjobbja, ne hozz szégyent a nevedre!” Több sem kellett nekem, elindultam. A többiek tapsoltak, haladtam is felfele – egészen addig, míg le nem néztem. Arra eszméltem fel, hogy a szőnyegen fekszem, és sírok. Kiderült, hogy a tenyeremen csúsztam le a kötélről. Irtó fájdalmas volt, nem maradt bőr a tenyeremen! De jó lecke volt, hogy egy életre megtanuljam: ezentúl soha senki nem erőltethet bele semmi olyanba, ami kívül esik a határaimon. Tudom, hogy a versengés a sport része, de mindig van olyan diák, aki a tanár minden igyekezete ellenére sem fogékony rá.
Bianka (25): – Kémiaversenyekre jártam, matekolimpiákat nyertem, így mire kilencedikes lettem, „Az év diákja” cím esélyese voltam. A díjról végül lecsúsztam, mert tornából beszedtem egy kettest. Futáskor az utolsók közt kullogtam, a kötélen még csak elindulni sem tudtam. Mikor elpityeredtem, a tanító bácsi azzal „vigasztalt”: örüljek, mert a tesztelési átlagom alapján még a hármast sem érdemelném meg. Elképesztően lelketlen volt az akkori tesztelési rendszer, s csak remélni tudom, hogy a mostani tanárok már másképp gondolkodnak. Mert mindig van olyan diák, aki a tanár – vagy éppen jómaga – minden igyekezete ellenére sem fog villogni.
Csakazértis sport! Szerényebb képességű gyerek: ma már kiegyezek a jelzővel. Időközben ugyanis visszataláltam arra az útra, amiről kicsi gyerekként a sor végén loholva letérítettek. S végre én is el merem hinni, hogy méltó vagyok a mozgás örömére, méltó a saját fejlődésemből származó siker ünneplésére. Ahogy méltó rá minden sor végén loholó kicsi gyermek...
Sérelmek egy életre
Ma már tudjuk: teljesítményhajszolással, testszégyenítéssel, érzelmi zsarolással senkinek sem lehet meghozni a kedvét a sportoláshoz, legfeljebb egy életre el lehet venni. Nem értem, hogyan várhatták el az akkori tornatanítók és tanárok, hogy mi, kisdiákok minden sportágban maximumon teljesítő minirobotok legyünk.
Miközben a testnevelés arról is szólhatott volna, hogy megismerjük a testünket és a különféle diszciplínákat, megtanuljuk a testtudatosságot (nyújtani, lazítani, erősíteni) – vagyis megtanuljunk tornázni!
