Manapság már meg sem döbbenek, ha egy-egy ismerősöm válófélben van – hovatovább az számít csodának, ha egy pár együtt marad. S ha kérdezik, mi jól vagyunk-e, óvatosan csak ennyit felelek: egyelőre jól. Mert tudom: az, hogy ma minden rendben, nem azt jelenti, hogy holnap is úgy lesz.
Olyan, de olyan sok, látszólag jól működő házasság bomlik fel a szemem előtt! Ők is azt hitték, hogy ők kivételek. Velük ez soha nem történhet meg. Családi életüket erős bástyák védik. Pedig megtörténhet. Bárkivel. Legjobb barátnőm férje egyik napról a másikra bejelentette: lelép egy másik nővel. Kérdem én: mi rá a garancia, hogy holnap nem velem történik meg? Ugyanez – ugyanígy.
(© Святослав Гиндлер)
Olyan korban élünk, ahol az ember nem érezheti magát százszázalékos biztonságban. Még szerető családja körében sem. És ez egyáltalán nem valami buta, elcsépelt szöveg, hanem a hétköznapi valóság. És férj nélkül, egy-két pici gyermekkel a szoknyánk körül egyáltalán nem könnyű az élet. Mindebben talán az a legszomorúbb, hogy környezetünk – ahelyett, hogy a józan ész szavára hivatkozna – mintha még inkább arra sarkallná a bizonytalankodókat: Jogotok van a százszázalékos boldogságra! Kezdjetek „új életet”, elvégre Te vagy a fontos, a Te boldogságod a legfontosabb! Az én a fontos, nem a mi!
Az individualizálódás korát éljük! Ne „szenvedjetek” egy rossz kapcsolatban (Kérdem én: Egy két-három éves holtomiglan-holtodiglan mitől akkora nagy szenvedés? Hiszen még el sem kezdődött az együttélés!) Az egyéni boldogság – a másoktól függetleníthető boldogság – fogalma gyerekes elképzelés. Társas lények vagyunk: senki sem élhet légüres térben, senki sem függetlenítheti magát másoktól vagy az „előző életétől”. Olyan nincs, hogy kilépek az ajtón, és hátat fordítok mindennek: ott a volt feleségünk, férjünk arca, a gyerekeink tekintete, az exünkhöz tartozó baráti társaság, a régi otthonunk. Egész addigi életünk. Valóban azt gondoljuk, hogy mindent és mindenkit hátrahagyhatunk? Hogy ez nem fog fájni? Hogy a múlt nem fog kísérteni, a legváratlanabb helyzetekben felbukkanni?
Senki se higgye, hogy az ember újraprogramozható, mint egy gép. Amit egyszer átéltünk, azt nem lehet gombnyomásra kitörölni a lelkünkből. Ezért – és gyerekeink kedvéért, akik százszorta jobban megszenvedik a válást, mint mi – ha csak lehet, próbáljuk menteni a menthetőt.
Mi szerint döntsünk? – Menthető kapcsolatok
Ha épp váláson törjük a fejünket, legelsősorban vizsgáljuk meg, férjünk mennyire társunk a hétköznapokban. Meg tudjuk vele beszélni a család fontosabb ügyeit? Meg tudjuk vele osztani a teendőket (úgy, hogy ne érezzük magunkat lábtörlőnek)? Szeret minket és a gyerekeket? A gyerekek mennyire ragaszkodnak hozzá? Hazaadja a fizetését, vagy italra, bulizásra költi? Megbízható, jó ember, aki mindent megtesz a családjáért? Ha így van, nem biztos, hogy megéri elválni. Akkor sem, ha unalmas; akkor sem, ha rendetlen, ügyetlen vagy dühöngő; és akkor sem, ha nagyon elfoglalt, és kevés ideje jut ránk. Talán érdemes elmenni egy tanácsadóba (még egyedül is), elolvasni néhány tanácsadó könyvet, amellyel segíteni tudunk magunkon. Talán ha mi megváltozunk, megtanuljuk kimondani, ami rosszulesik nekünk, még minden visszafordítható...
A pszichológusok szerint a házasságok több mint fele végződik válással – egyszerű kommunikációs zavarok miatt. Mi, magyarok pedig valahogy különösen nehezen beszélünk az érzelmeinkről és a vágyainkról. Elvárnánk, hogy férjünk magától találja ki, mi bajunk van, mit szeretnénk. Egy kapcsolat alakulásáért azonban mi is felelősek vagyunk! A nők többnyire elkövetnek egy nagy hibát: elvárják, hogy férjük testi-lelki társuk és egyben jó barátjuk is legyen. Erről gyakran jut eszembe Csilla, aki anno nagyon sokat rágódott, hogy hozzámenjen-e Istvánhoz. A dilemma a következő volt: István tökéletes férjjelölt volt – értelmes, szorgalmas, becsületes, szeretni tudó és szeretni való férfi –, ám a széles látókörű Csilla nem tudott vele beszélgetni az élet nagy dolgairól. Sőt, István a romantika tantárgyból is megbukott volna.
Csilla búskomoran számolt be barátnőjének, a pszichológus Eszternek (a számára) eget rengetően fontos problémáról. Legnagyobb meglepetésére Eszter jól összeszidta: „Tulajdonképpen kit keresel? Egy barátnőre vagy egy férfira van neked szükség ed? Mert te összekevered a kettőt! Ha a hétköznap ügyes-bajos dolgaiban meg tudtok egyezni, ha megbízható társ, akkor mit akarsz? Szerezz magadnak egy barátnőt, és lelkizzél azzal." Nos, Csilla megfogadta Eszter tanácsát, megkereste régi barátnőit, akiket, mióta betoppant életébe a nagy Ő, elhanyagolt (ez rengeteg nő hibája!), és keresett pár elmélkedni szerető férfi barátot is. És láss csodát: 15 éve él együtt szeretetben Istvánnal – és azóta egyszer sem zaklatta a férfit a világról alkotott nőies elméleteivel.
Menthetetlen kapcsolatok
Tény persze, hogy vannak menthetetlen kapcsolatok, amelyekből legjobb azonnal kiszabadulni. Még akkor is, ha a gyerekek imádják az apjukat. Ne fontolgassunk, ne habozzunk, ha párunk:
- már jó ideje nem él velünk szexuális életet;
- ha állandó megjegyzéseket tesz a testünkre (szerinte nagyon kövérek és csúnyák vagyunk), és ezzel leépíti, a földbe döngöli női tudatunkat, önbecsülésünket;
- ha mások előtt (baráti társaság, szülők, gyerekek) minduntalan megalázó megjegyzéseket tesz ránk;
- ha rendszeresen ver minket;
- ha a gyerekek rettegnek tőle;
- ha alkoholista, drog- vagy játékfüggő, és esze ágában sincs változtatni, pedig a hitelezők lassan már a házat is elviszik a fejünk felől;
- ha összevissza hazudozik, és mi állandó bizonytalanságban élünk.
Ne áltassuk magunkat: a fenti esetekben nincs mit megmenteni. Fölösleges azt hinni, hogy egyszer minden rendbe jön. Soha semmi nem jön rendbe, azonnal adjuk be a válást!
Elválni nehéz
Azt gondolnánk, elválni egyszerű dolog. Persze, egyszerű, ha van akkora saját bevételünk, hogy el tudjuk tartani magunkat és a gyerekeinket, akik valószínűleg velünk, az anyával maradnak. A legtöbb esetben azonban a kisgyermekes anyukának még arra sincs pénze, hogy fodrászhoz menjen, nem még arra, hogy rezsit, lakbért fizessen. Így aztán egy nőnek, ha ún. „menthetetlen kapcsolatban” él, minden segítségre szüksége van az újra kezdéshez.
Hogy kik segítenek rajta?
Természetesen a szülei, ahogy tudnak. Sajnos azonban még mindig vannak olyan szülők, akik szerint „az asszonynak tűrnie kell”, és „nem hozhat szégyent a családra” azzal, hogy elválik. Dianának például az apja nem hajlandó segíteni (az édesanyja meghalt), pedig borzalmas kapcsolatban él. A férje mindennap megveri két kisfiuk előtt. Az ütéseket a fejére méri (nem az arcára vagy a testére), így aztán nincsenek látható jelek, hogy esetleg fel tudná jelenteni.
(© Святослав Гиндлер)
Férje sem a háztartásban, sem a gyermeknevelésben nem segít – szerinte mindez „az asszony dolga”. Így aztán amikor hazaér, kényelmesen elhelyezkedik a számítógép előtt – s azzal itt a világvége, nem szabad „megzavarni”. Pedig Diana időközben megbetegedett: cisztát találtak a méhében. Férje szerint azonban csak nyavalyog, megjátssza magát, nincs neki semmi baja. Nem ment érte a műtéte után, mert – szerinte – akit kiengednek a kórházból, az már haza tud menni a saját lábán is. Emellett mindennap lehülyézi Dianát, mások előtt is.
– Elválnék, de nincs hova mennem – mondja Dia. – Haza nem enged az apám. Annyi pénzem meg nincs, hogy albérletbe költözzek a gyerekekkel. Így aztán csak tűröm a verést, a napi megaláztatást. Már a fiaim is elkezdtek csúnyán beszélni velem. Azt hiszik, így járja, ez a természetes. Műszakokban dolgozom, mert csak ilyen munkát találtam. Annak is örülök, hogy ez van, nem válogathatok. Próbálok gyűjtögetni, de eddig nagyon kevés pénzt sikerült félretennem. A műszak után hazamegyek, nevelem a gyerekeket, főzök, mosok, takarítok. Közben újabb csomót találtak – a mellemben. Ki törődik ezzel? A kimerültségtől alig állok a lábamon, és nincs senki se, akire támaszkodhatnék. Nem látok kiutat. A legrosszabb az egészben, hogy már elhiszem, hogy egy senki vagyok, aki nem is érdemel ennél jobb életet.
