Mikor megálltunk a romos ház előtt, arra gondoltam: lehet, hogy eltévedtünk? A tető úgy áll a ház tetején, mintha épp most akarna összedőlni; a bejárathoz érve látom a cserepek alját, és az azon átszűrődő fényt. A vakolat már itt is, ott is lemállott, kilátszik a vályogtégla; az ablakok üvegét sok helyen rászögelt nejlon helyettesíti.
Gyanakodva állunk a ház előtt. Laknak itt emberek? Mielőtt kopognánk, már nyikorog az ajtó. Benes Mária lép ki rajta, szorosan mögötte 14 éves fia, az autista Dávid álldogál.
– Már vártuk magukat, jöjjenek beljebb – mondja Mária. Egy apró előszobából, ahol felfedezem a hűtőt, a mosógépet és centrifugát, valamint a villanysütőt (később kiderül, egyik sem működőképes), belépünk a szobába. Nyakon vág a cigarettaszag és a sivár szoba látványa: kopott falak, takaró nélküli dupla ágy, egy asztal, két egyszerű szék, két fotel és szekrény a hatvanas évekből és egy régi kályha. Ennyi. Ősz vége van, már mindenki fűt. Itt azonban nem veszem le a kabátom: Máriáék még nem fűtenek. Az asszony tétován tesz-vesz körülöttem, majd bocsánatot kér:
– Elnézést, nincs villanyunk. Nem baj, ha csak gyertyát tudok gyújtani?
– Kié ez a ház?
– A községé, Bátorkeszié. Nagyon régóta, kislánykoromtól lakom itt: már a szüleim is a falutól bérelték. Akkor, persze, még jobb állapotban volt. A szüleim halála után én fizetem a bérletet. Dávid fogyatékos, nem tudok tőle dolgozni. A tatarozásra nincs pénzem. Kértem a polgármestert, adjanak más albérletet, vagy újítsák föl ezt. Aztán szó volt arról is, hogy megvenném részletre. Félmillió koronát kért tőlem a polgármester annak idején. A ház már akkor dülöngélt, nincs benne mellékhelyiség, se gáz-, se vízvezeték. Annyi pénzem nekem nem volt.
Így aztán teltek-múltak a hónapok, az évek, míg ránk nem szakadt a plafon: a hátsó szobánk fala bedőlt. Ekkor aztán azt mondtam: ezért a házért nem vagyok hajlandó tovább fizetni!
– Miből éltek akkoriban?
– 8500 koronából. Ennyi pénz kaptam a fiam után. Dávid 50 százalékos rokkantnyugdíjas, állandó felügyeletet igényel. Dolgozgattam, amit lehetett: otthon végezhető cipővarrást vállaltam. Szűkösen kijöttem a pénzből, hacsak nem akadt váratlan kiadás. 2007 telén Dávid gyakran volt kórházban. Új ruhákat, pizsamákat és egyebeket kellett vennem; és ugye, gyakran látogattam. Végül nem maradt tűzifára. Egyre hidegebb lett, fáztunk. Kerítettem egy villanymelegítőt, de akkor meg az áramot nem tudtam fizetni. Kétségbeesésemben elborult az agyam: bevezettem a házba az ipari áramot, hogy felmelegítsem a szobánkat. Elkaptak, és 14 hónap börtönre ítéltek, Dávidot pedig gyermekotthonba vitték. (Pontosabban otthonokba: ez idő alatt háromszor helyezték át. – a szerk. megj.).
– 2010 januárjában szabadult. Hogyan ment az újrakezdés?
– Nehezen. Az egész jövedelmem 62€ szociális segély – még egymagamra is kevés. Szerencsére van egy nagynéném és egy barátnőm a faluban. Ők segítettek rajtam, amíg Dávid nem volt otthon. Mindenben számíthattam rájuk – és szükség is volt a támogatásukra. A szabadságot azonnal büntetéssel kezdtem. Amíg börtönben voltam, nem kapcsolták le a villanyórát (pedig én betelefonáltam). 250 €-t kell fizetnem, és hiába bizonygattam, hogy senki sem tartózkodott a házban. Ezért nincs áramunk: amíg nem fizetem ki a büntetést, addig nem kapcsolják vissza. Majd kicsinyenként igyekszem. Az elmúlt fél évben sehogy se tudtam boldogulni. Kaphattam volna ugyan plusz 50 € lakhatási hozzájárulást, de a polgármesternek alá kellett volna írnia hozzá egy papírt (a lakásbérleti szerződést), és erre nem volt hajlandó. Szerettem volna dolgozni is, kértem, hogy vegyen fel közhasznú munkára. Nem vett fel. Aztán másfelé is próbálkoztam, a falun kívül, de munkát nem találtam.
Egy takaró nélküli dupla ágy, egy asztal, két egyszerű szék, két fotel és szekrény a hatvanas évekből és egy régi kályha. Ennyi. Se több, se kevesebb.
– Dávid közben gyermekotthonban volt?
– Ez volt a legrosszabb az egészben: Dávidot csak 9 hónap múlva, szeptemberben engedték haza. Addig látogatni se bírtam. Mikor kijöttem, épp Kassán túl volt – olyan messzire nem tudtam kifizetni a buszpénzt. Szerencsére tavasszal áthelyezték Ifjúságfalvára. Ide már a nagynéném segítségével havonta egyszer sikerült elmennem hozzá, és hetente telefonáltunk. Már-már azt hittem, sose adják vissza! Egészen bírósági tárgyalásig kellett vinni az ügyet. Egyedül biztosan képtelen lettem volna végigcsinálni – Dávid tanító nénije segített. Gondoltam arra is, mi lenne, ha egy kis időre még bent maradna. Talán sikerülne rendbe szednem magam... Ám nem sikerült munkát találnom, Dávid állapota meg egyre romlott. Féltem, hogy a végén teljesen összeomlik.
– A házban nincs villany, nincs víz. Hogy lehet így élni?
– Van egy asztalra helyezhető, egyes gáztűzhelyem, azon főzök. Vizet a kútból húzunk föl. Egy lavórba öntjük, abban mosakodunk. Van egy régi pléhkádam, és ha fürödni akarunk, behozzuk a szobába, felmelegítjük a kályhán a vizet, beleöntjük, majd egymás után beleülünk. Tűzifát pedig a triciklivel hordom az erdőről.
Csak Dáviddal nehézkesen megy: megesik, hogy még mielőtt megtelne a kocsi, már haza kell jönni.
– Mire számít a jövőben?
– Elsősorban sürgősen meleg kabátra, ruhákra és tűzifára van szükségünk. Kérem, aki tud, segítsen ez utóbbit megoldani. Aztán november végétől már jobb lesz: sikerült elintézni, hogy Dávid rokkantnyugdíjával, a családi pótlékkal és minden mással együtt 414 € segélyt kapjak... Ebből vissza kell fizetni a tartozásaimat, először azt a bizonyos 250 €-t, hogy végre visszakapcsolják a villanyórát. De hiába minden, ha ránk dől a ház. Ezért nagy szükségünk lenne egy normális lakhelyre. Ez lenne a legnagyobb boldogságunk!
A történethez
Máriának már a szülei és a nagyszülei is hátrányos helyzetűek voltak. Mindig jelen volt „valami” (terheltség) a családban: anyját is habókosnak hívták, a testvére pedig szintén kissé szellemi fogyatékos volt. Mária gyerekkora óta nélkülözésben él, nincs körülötte senki, aki segíteni tudna rajta. „Ez a gyerek a mindene!” – mondták róla. Társa sosem volt, apaságit soha senki nem fizetett Dávidra. Megkérdeztem a helyiektől azt is, nincs-e Máriának valami káros szenvedélye, mire azt felelték: sokat dohányzik, de csak ennyi.
Szerintük ahhoz képest, ahogy felnőtt, nagyon is „értelmes”. Arra is kíváncsi voltam, van-e a faluban arra lehetőség, hogy a hivatal másik házat vagy akár szobát adjon a családnak. Természetesen van, hisz másoknak is adnak. Ugyanakkor megerősítették azt az információt, hogy a polgármester semmibe veszi Máriát, ezért egyáltalán nem segít neki.
A hátsó szoba. Megvárják, míg a másik is rájuk szakad?
Természetesen felhívtam a falu polgármesterét, Sipos Józsefet is. Szerettem volna hallani az ő véleményét is. Kissé sérelmezte, hogy nem hozzá, hanem Máriához mentem előbb (?), mert akkor most tudnám, valójában kiről is van szó... (Hát igen, mindig engedélyt szoktunk kérni a helyi polgármestertől, ha egy helyivel szeretnénk interjút készíteni.) Mikor azt feleltem: éppen azért hívtam, hogy érdeklődjem Mária felől, és nagyon kíváncsi vagyok, azt válaszolta: sajnálja, neki ezekre a kérdésekre nincs ideje. Az elfoglalt polgármester úr természetesen arra sem válaszolt, segítenek-e ezen az egyedülálló anyán a beteg gyerekével, vagy inkább végignézik, hogyan dől rájuk a másik szoba is...
Megkérdeztem a közelben fekvő Izsa község polgármesterét, Sámson Ferencet is, hogy ilyen esetben általában mi a teendő.
– Minden településen kötelező félretenni bizonyos összeget ilyen célokra – ez képezi az úgynevezett szociális alapot a falu költségvetésében.
A községnek kötelessége segítenie elesett polgárain, kötelessége magára vállalnia ügyeik intézését, adott esetben emberhez méltó lakhatási körülményeket biztosítania a számukra.
Dávid autista beteg. Ha nyugodt, nincs vele különösebb probléma (mint például ott jártunkkor), néha azonban hihetetlenül agresszív. Ilyenkor tör-zúz, de szeretteire nem támad. Nem hagyható felügyelet nélkül. Napi két órát jár iskolába, a Komáromi Speciális Iskola Bátorkeszire kihelyezett osztályába. Ennél hosszabban nem képes koncentrálni. Viszonylag jól tanul, szereti az iskolát, és barátai is vannak. Amíg anyja börtönben volt, addig négy intézetet járt be: először a gyallai, majd a mocsonoki gyermekotthonban volt (ez utóbbi a katolikus egyház felügyelete alatt áll). Innen a garanyi gyermekpszichiátriai intézetbe került, Kassa mellé (színtiszta szlovák környezetbe!), majd ismét a közelbe, Ifjúságfalvára. (Nem egészen értjük, miért tologatták őt ide-oda. Nem bírtak vele a szakemberek?) Magam is meglepődtem, mikor a fiú beszélni kezd.
– Nagyon rossz volt ott nekem, szíjjal vertek.
– Szíjjal?!
– Igen. A nővér olyan volt, hogy tudott kedves is lenni, meg szíjjal is verni. Aztán egyszer leszaggattam a nyakláncát.
Dávid
– Miért?
– Mert már nem bírtam ott ülni a misén, fájt a fejem. Meg fáradt is voltam, ők meg nem engedtek aludni. Kirohantam a miséről, a nővér meg utánam, és megpofozott. Akkor leszaggattam a nyakláncát. Kijött a pap is, és ő is megvert. Ekkor kitörtem az ablakot. Be kellett varrni a kezem, itt a nyoma, ni! – mutatja a csuklóját.
– Ekkor kerültél máshova?
– Még egyszer kitörtem az ablakot, és utána. Ott meg csupa szlovákok voltak, semmit sem értettem. Iskolába is be akartak íratni, de az igazgató nem vett föl, mert eddig magyar iskolába jártam. Aztán visszaküldtek Ifjúságfalvára.
– És ott jobb volt?
– Jobb, mert már ér tettem a nevelőt. De ha rossz voltam, nem adtak vacsorát. Az egyik gyerek provokált engemet, és ő kapott vacsorát, én meg nem. Háromszor is volt ilyen...
– Hiányzott az anyu?
– Nagyon. Mert ő szeret engem... – mondja könnybe lábadt, nagy barna szemmel. Dávidot egyébként az intézetekben nyugtatózták. A 21 hónap alatt állítólag a kétszeresére nőtt. A fentiekből talán elég nyilvánvaló: Dávidnak egészen biztosan jobb az anyja mellett.
