Orsi, akit megmutatunk a világnak

A pozsonypüspöki születésű Végh Orsolya összetartó családban nevelkedett. Az alapiskola után a Pozsonyi Duna Utcai Gimnáziumban folytatta tanulmányait, majd közgazdaságtant tanult. A diploma után rögtön munkát kapott, férjhez ment, gyerekeket szült. Pár év után szakmát váltani is volt érkezése. A pénzügyi szférát hátrahagyva, vezetőképzéssel kezdett foglalkozni. Orsi életében egyszerűen minden úgy alakult, ahogy elképzelte. Azt szokták erre mondani: tervezni sem lehetett volna jobban! Éppen ezért akarok mindent megtudni róla. Hogy csinálja? Mi a titka? Hogyan volt ideje a három gyerek mellett karriert építeni, szakmát váltani? Ki főzi náluk az ebédet? S még mielőtt belemerülnénk az élet nagy dolgaiba, a férjéről kérdezem, és arról, hogy hol találkoztak.

– A férjem gimnáziumi osztálytársam volt. Bizony, ez a forró kapcsolat azóta tart. Érettségi után kezdtünk el együtt járni, aztán öt évvel később, tehát 17 éve összeházasodtunk. Három fiunk született: András (16), Ádám (12) és Robcsi (10).

– Szép nagy család!

– Bizony. Mindig is több gyermeket szerettünk volna.

– Általában a nagycsaládból származók szeretnének több gyereket. Hány testvéred van?

– Hosszú ideig egyke voltam, de mindig nagyon irigyeltem azokat, akiknek testvérük van. Kilenc évet vártam, és végül nekem is lett egy öcsém. Óriási öröm volt számomra! Mint ahogy az is, hogy támogató és szerető családban nőttem fel. Szerencsés embernek tartom magamat. Nem voltam lázadó, inkább szorongó és elbizonytalanodott kamasz. Viszont a szüleim hittek bennem, hogy nekem igenis tovább kell tanulnom. A gimit kudarcként éltem meg, és nem volt sok önbizalmam. Az egyetem viszont bejött.

– Miben volt más?

– Magamra találtam. Ült a szakma, a stílus. Hirtelen sikereim lettek! Akkoriban nem volt ösztöndíj, ám az egyetem az egyik évben kigazdálkodott magának ösztöndíjat a jó tanulók számára. Ültem az egyik előadáson, egyszer csak bejöttek a tanulmányi osztályról, és felsoroltak öt nevet. Köztük voltam én is, mert az előző szemeszterben csupa egyesem volt. Kaptunk 2000 korona tanulmányi ösztöndíjat. Csodaként éltem meg: Jé, én erre képes vagyok!

– Diploma után rögtön munkába álltál?

– Igen. Az unokatesóm mindig azt mondta, hogy én mindent tökéletesen csináltam – mondja nevetve. – Egy tanácsadó cégbe kerültem, ahol sokat lehetett tanulni.

Két évig könyvvizsgáló voltam, de nem igazán szerettem, úgyhogy váltottam, és adótanácsadó lettem. Ez sokkal testhezállóbb volt számomra. Ez volt a kezdet. Hét év után aztán jött az álommeló.

– Az mit takar?

– Kaptam egy állásajánlatot, az EON egyik leányvállalatához kerestek pénzügyi igazgatót. A felvételi beszélgetésen nemcsak én próbáltam eladni magam, hanem ők is magukat. Lehetett érezni, hogy itt teljesen más a cégkultúra. Az elődöm nem volt népszerű, így nekem könnyű dolgom volt. Nagyon pozitív három évet töltöttem egy 110 fős, flexibilis cégben.

– Mikor volt időd a magánéletre? Hiszen állandóan dolgoztál, egyik cégből a másikba mentél.

– Férjhez mentem, egy évvel később megszületett az első fiam. Aztán házat építettünk, és megszületett a második fiam. A munkámban a főnökeim mindig azt mondták, hogy én vagyok a mintaalkalmazott, mert mindkét gyerekem júliusban született. Az adóbevallásban mindig a január és a március hónapok a legfontosabbak. Győztem mindent. Megcsináltam az adótanácsadó-vizsgát, és állást váltottam. Amikor megkaptam a munkát az EON-ban, megvettem a szép kosztümöket, és örültem, hogy milyen jó lesz nekem ott. Aztán a próbaidőben rájöttem, hogy terhes vagyok. Elküldhettek volna, de nem tették. Azt kérdezték, akkor hogyan legyen tovább.

– Ha jól számolok, akkor te egyik gyermekeddel sem voltál 3 évig otthon. 

– Nem. A legtöbbet Ádámmal voltam, 9 hónapot. Akkor költöztünk, építkeztünk: az jó volt. A harmadikkal 2 hónapig voltam otthon. Régebben mindig úgy képzeltem, hogy ha meglesz a házunk, mennyire kiélvezem majd. Végül az sült el a legrosszabbul. A férjem azt tanácsolta, hogy menjek vissza dolgozni. Kérdeztem tőle: „Te engem három gyerekkel dolgozni kényszerítesz?” (ismét nevet) Azt válaszolta: „Nem, nem. Én ismerlek téged, és nekem egy elégedett feleség meg egy boldog anya kell a gyerekeinknek.” Tudta, hogy boldogabb leszek, ha visszamegyek dolgozni. Visszamentem részmunkaidőben, plusz volt egy dadusunk. A legnehezebb éveket vele csináltuk végig. Közben mi a férjemmel mindent kikapcsoltunk – nem volt se hobbi, se barátok. Csak a család és a sok munka.

– Hogy lehetett ezt összehangolni?

– Visszamenőleg már én sem értem. Persze rengeteg segítségem volt: a szüleim, az anyósomék. Mindenkire számíthattam. Pont nemrég megtaláltam egy táblázatot, amelyben leírtam, hogy ki hova megy, és mit kell magával vinnie, mikor mi külföldi tanfolyamon vagyunk. Kinyitottam a fájlt – és magam is megijedtem. Olyanok voltak benne percre pontosan betáblázva, hogy kedden a nagyi idejön, elviszi az iskolatáskát, bepakolja a tornacuccot, felhívja az edzőt, és ellenőrzi, hogy hol van a harmadik gyerek, közben átadja a másik gyereket a másik, éppen szolgálatos felnőttnek. 

– Jól bírod szuflával!

– A rengeteg segítségnek köszönhető. 2005-ben a férjem megalapította első cégét, és mikor növekedésnek indult, akkor eldöntöttem, hogy váltok. Az volt az elképzelésem, hogy többet foglalkozom a gyerekekkel és a céggel. És persze volt egy álmom. Engem mindig elvarázsolt a coaching szellemiségű vezetés. Érdekelt a pszichológia, tanfolyamokra jártam, képeztem magam. Amit megtanultam, azt kipróbáltam a munkahelyemen. Hihetetlen volt számomra, hogy picit változtatunk a kommunikáción, és mindjárt más a végeredmény.

– Hogy kell a coachingolást elképzelni?

– Elmesélek egy történetet. Az EON-ban volt egy kollégám, akinek bármit mondtam, mindig ellenkezett. Azt válaszolta, hogy az hülyeség. Megkértem, hogy az egyik feladatot csinálja meg péntekig. Azt mondta, hogy ne szorítsam falhoz, mert nem fog menni neki. Közben voltam egy tanfolyamon, ahol azt mondták, hogy instrukciók helyett kérdéssel irányítsunk. Visszamentem, és mondtam a kollégának: „Figyelj, nagyon várják a kimutatást, mikorra tudnád megcsinálni?” Erre azt mondta, hogy péntekre átküldi. Nekem meg leesett az állam. 

– Ezek szerint kitanultál egy új szakmát?

– Budapestre jártam egyéves képzésre, ahol egy új világ nyílt ki előttem. Eleinte hobbiként próbálkoztam vele. Aztán kiderült, hogy az egyik cég munkatársat keres. Közben ezt a céget mindig csodáltam: vezetőképzéssel és továbbképzéssel foglalkoztak.

Az már egy másik dolog, hogy a felnőttoktatásról semmit sem tudtam, szóval fel kellett kötni azt a bizonyos fehérneműt. Beálltam hozzájuk – és már három éve a Maxman csapatát erősítem. Tréner lettem. 

– Cégekkel dolgoztok? Hogy zajlik mindez?

– 1-2 napos képzéseket tartunk. Odajönnek hozzánk, vagy mi megyünk ki a céghez. Nem előadást tartunk: én 30-at hozok, ők a többi 70-et. Nagyon okos emberekkel dolgozunk együtt. Az egyik fő témánk, hogy ne a vezető vigye egyedül a terhet, ne ő legyen az összes ötlet forrása, hanem tudjon teret adni az alkalmazottaknak is.

– Működhet ez gyerek-szülő kapcsolatban is? Apropó, a férfiak nálatok túlerőben vannak. Milyen előnyei vannak, hogy négy pasi vesz körül? Netán hátránya is van?

– A filmek kiválasztásából kihagynak mostanában – nevet fel. – A két kisebbik fiam nyártól focibolond. A legnagyobb fiammal, Andrással már sok mindenről lehet beszélgetni. Sok érdekeset mond nekem. Például múltkor arról beszélgettünk, hogy a női vezetők – ez a téma sokat foglalkoztat engem! – nem szeretik a férfiak hierarchikus világát, a versengést. A nők lapos struktúrában gondolkoznak, ezért nem kerülnek be magasabb pozíciókba. Nem is szeretnek versengeni a pozíciókért. A fiam erre azt mondta: de hát az állatvilágban is megküzdenek azért, hogy alfahímek legyenek!

– Ránk lennének osztva a szerepek?

– Mi, nők magunknak okozzuk a sok gubancot. Amikor láttam nyugat-európai munkamegosztási statisztikákat, bizony meglepődtem. Mi még nagyon klasszikusan osztjuk el a háztartási feladatokat, és sztereotípiákban gondolkozunk. Ezért van az, hogy több nő jön ki az egyetemről, mint férfi, a céges hierarchiában mégis a férfiak vannak többségben. Ez azzal függ össze, hogy a nők mibe invesztálnak. Ha egy nő a háztartásba rakja az energiáját, akkor nem megy el továbbképzésre. Mi, nők feladatunknak érezzük megsütni a kuglófot, bepakolni a mosogatógépet, és kivasalni.

– Te hogy tudod beosztani az idődet? Három gyerek mellett feleségként, dolgozó nőként. Van hobbid?

– Az a szerencsém, hogy a munkám a hobbim. Heti 2-3 napot tréningezek, a többi nap pedig készülök a következő tréningre. Most, hogy a fiúk nagyok, csapatként működünk. Jó kis csapat vagyunk. Mindenki kiveszi a részét a feladatokból. A fejemben átrendeztem, hogy nem feltétlenül az én feladatom, hogy minden tízórait én készítsek el.

A helyzetből is adódott, mert nem tudtam én mindig főzni. Ha a nő nálunk néha alulteljesített – esetemben –, az jó hatással volt a fiúkra, ugyanis bevásároltak, és vacsorát főztek. 

– Óriási dolog ez, hiszen a későbbiekben önállóbbak lesznek, nem igaz?

– Nálunk sikerült teret adni a fiúknak. Azt is látom, hogy díjazzák, ha én készítem a vacsit vagy az ebédet, mert tudják, mennyi munka van benne.

– Ki vasalja az ingeket?

– Kérdezgettem az ismerőseimet, hogy náluk ki vasal. Rájöttem, hogy a férfiak újabban maguk vasalják az ingeiket. Nálunk ez még nem így volt. Mikor a 16 éves fiam utánam jött, hogy ki akarja vasalni az ingjét, a nyelvemen volt, hogy majd én kivasalom. Aztán hagytam. Nem szeretnék olyan mintát adni, hogy a nő mindenkit kiszolgál.

– Szerveztek közös családi programokat?

– Van egy tradíciónk, hogy közösen járunk síelni. Öten vagyunk, így magunk is jól elszórakozunk. Az ünnepek után mindig „átcsúszunk” az új évbe. Nyáron pedig vitorlázni szoktunk.

– Te most hogy látod magad? 

– Amikor szakmát váltottam, újra fel kellett építenem az önbizalmamat. A pénzügyben magabiztos voltam. Az utóbbi években újra elbizonytalanodtam. Akkor megkérdeztem magamtól, hogy tudom-e ezt vagy azt, képes vagyok-e rá. Csak a tapasztalat segít, hogy a szorongásaimat leküzdjem. 

– El sem hiszem! Bizonytalan? Te?

– A nők gyakran szenvednek önbizalomhiányban. Ez tény, kutatásokkal is bizonyították. Nekem is csak a tapasztalat segít. 

– Kénytelen vagyok megkérdezni: otthon coacholsz? Gyerekeket, férjet?

– A gyerekekkel nemrég arról beszélgettünk, hogy melyek apa és anya tipikus nemszeretem mondatai. Az enyém a klasszikus „Te mit javasolsz?” kérdés. Volt, hogy a kilencéves kisfiam sírt, én meg megkérdeztem tőle, hogy mit javasol. Mire azt válaszolta: Én kisfiú vagyok, te vagy az anyukám, te javasolj dolgokat! Úgyhogy én javasoltam. 

– Utolsó kérdés: a férjeddel jut időtök egymásra?

– Igyekszünk, igen. Ha úton vagyunk, akkor is beszélünk minden nap telefonon. Bármi öröm, bánat van, rögtön vele osztom meg. Megbeszéljük a munkaügyeket, a családot. A nehéz helyzetekben a férjem mindig támogatott, ezért nagyon hálás vagyok. Egy nőnek ez a legfontosabb, hogy amikor elbizonytalanodik, legyen mellette egy ember. Aki erős, és ott van, amikor kell.