Rebekának annyira melege volt, hogy nem tudta eldönteni: vajon a zuhanyzás óta vizes, vagy a hideg víz és a dinnyés tusfürdő elegye alakult újból sós izzadsággá a bőrén. Akárhogy is történt, undorítónak találta, mint azt a hatalmas legyet, ami már jó ideje dünnyögött a lakásban, oda-odakoccanva a lámpabúráknak és az ablakoknak.
Persze sem neki, sem a mellette heverő Sanyinak nem akarózott felállni a hűvös konyhacsempéről. Egyrészt – mint légy a papírra – alaposan hozzátapadtak, másrészt Rebeka abban sem volt biztos, hogy vőlegénye életben van-e még. Utoljára akkor látta mozogni, amikor lehúzta a redőnyöket, nyirkos odúszerűséggé alakítva az egyébként meglehetősen apró, de barátságos lakásukat. A lány úgy érezte magát a negyvenkét fokos hőségben, mint egy barlangi troll.
(© Larry Madrigal)
Nehézkesen oldalra fordította a fejét, majd erőtejesen ráfújt Sanyira, aki a hirtelen légmozgástól hangosan felmordult – további bizonyítékkal alátámasztva Rebeka trollos elméletét.
– Nagyszerű – mondta a lány. – Még élsz.
– Ezt nem igazán lehet életnek nevezni.
– Ne fárassz a filozofikus gondolatmeneteiddel, kérlek.
– Akkor mondok egy állatiasat.
– Ebben a melegben biztosan nem veszel rá arra, hogy...
Sanyi közbevágott:
– Kivételesen nem a szexre gondoltam, hanem arra, hogy éhes vagyok.
Rebeka megpróbálta figyelmen kívül hagyni a nyakán leguruló izzadságcseppeket, s közben rájött, hogy ő maga is éhes. Reggelire és ebédre – hátukat a hűtőszekrénynek támasztva – dobozból kanalazták a fagyit, így vacsorára jólesett volna valami normális étel. Ezzel azonban akadt egy kis probléma: nevezetesen az, hogy a normális ételt meg kellett volna főzni, ami a főzőlap bekapcsolásával és további extra hőfokokkal járt volna.
A rendelés ugyancsak nem jöhetett számításba: a héten már háromszor hozatták házhoz a kaját, ami nem éppen költséghatékony megoldás egy olyan párnak, akik úgy sorsolják ki, melyik számlát fizessék be először.
– Mit ennél vacsira? – kérdezte végül, miközben a bágyadtan szuszogó Sanyira pillantott.
– Fagyit.
– Felnőttek vagyunk, nem ehetünk vacsorára is fagyit.
– Még nincs tíz éve annak, hogy elfújtam a tizennyolc gyertyát – duzzogott a férfi –, úgyhogy igenis ehetek vacsorára fagyit.
Rebeka felhorkant. Néha egészen meglepte, hogy vőlegénye, a komoly könyvtáros milyen gyerekesen tud viselkedni.
– Jó, akkor együnk fagyit! – hagyta rá. A lány szörnyű kínok közepette elmászott a hűtőig, kinyitotta a fagyasztót, amikor is élete egyik legfájdalmasabb felfedezését tette: – Elfogyott a fagyi.
Sanyi rémülten felült. Zilált haja szinte önálló életre kelt, barna szemében kétségbeesés tükröződött.
– Az nem lehet! Hiszen tegnap vettünk két nagy dobozzal!
– Az lehet, de az egyiket megettük reggelire, a másikat meg ebédre.
– Ez elkeserítő.
Rebeka néhány pillanatig még élvezte a fagyasztóból kiáramló fagyos levegőt, aztán becsukta az ajtaját.
– Kimegyünk a strandra?
Sanyi, aki időközben ismét a csempére hanyatlott, hümmögve megrázta a fejét.
– Akkor kimegyünk vacsorázni?
– Meh.
– Szerintem is meh – ismerte be Rebeka, aki állandóan pörgő rendezvényszervezőként nem volt éppenséggel a semmittevés híve. – Olyan melegem van, hogy a gondolataim gyorsabban elolvadnak, mint hogy megszületnének.
– Irigylem a gondolataidat, hogy egyáltalán meg akarnak születni. Az enyémek elhagyták a fejem, mint patkányok a süllyedő hajót. Kérlek, ne vedd sértésnek, Dickens! – intett Sanyi a ketrecében szunyókáló patkánynak. Háziállatuk legalább olyan nehezen viselte a lakást kitöltő forróságot, mint ők: a nap nagy részét alvással töltötte. Rebeka nem szívesen ismerte be, de Sanyi most nagyon hasonlított a patkányukhoz.
– El tudod hinni, hogy még csak két napja szabadságolunk?
A férfi fintorogva válaszolt:
– Kicsit hiányzik a munka, mert ott legalább van klíma.
– Ne mondj ilyet, te szentségtörő! – fakadt ki Rebeka. – Egész évben a nyári szabadságot vártuk. Igaz, hogy nincs pénzünk nyaralásra, a te elveiddel meg nem összeegyeztethető a kölcsön, de megállapodtunk abban, hogy élvezni fogjuk ezt az egy hetet. Strandolunk, mozizunk, bringázunk...
Sanyi megvakarta csupasz állát. Alig három napja szabadult meg a szakállától, de akárhányszor az arcához ért, mindig elborzadt a tettén.
– Nagy pech, hogy pont a szabadságunk idejére köszöntött be az évszázad legnagyobb forrósága.
– Ennyi erővel elköltözhetnénk valami trópusi szigetre is. Akkor spórolhatnánk a téli göncökön meg a fűtésen.
– Én valami nudista kommunára szavazok. Az elmúlt két napban úgyis nudizunk – mutatott rá nyilvánvaló pucérságukra Sanyi. – De legalább kevesebbet kell mosni.
– Ez igaz – nevetett fel Rebeka, aztán gyorsan el is kámpicsorodott.
– Azért jó lenne, ha mégis csinálnánk valamit, ami legalább egy kicsikét kirándulásra emlékeztet. Mármint biztos vagyok benne, hogy nem mostanában fogok eljutni a bakancslistám legelső pontjára, a borneói esőerdőbe, hogy a saját élőhelyén lássak orangutánt, de azért jó lenne mesélni valamiről a kollégáknak.
Sanyi végignézett a menyasszonyán. Imádta, hogy Rebeka gyerekkora óta rajongott az orangutánokért, mert egyszer az állatkertben az egyik példány visszaintegetett neki. A lány azóta is hatalmas becsben tartotta a kiránduláson kapott orangutánplüsst, amit Bobónak nevezett el. Imádta, hogy Rebeka nem undorodott a patkányától, sőt a magáénak is tekintette Dickenst. Imádta, hogy azóta abban a bonyolult fonatban hordta a haját, amióta elkezdődött a szabadságuk. Imádta, hogy időnként, amikor már tényleg szüksége volt rá, a lány kiráncigálta őt a lakásból, és bemutatta a barátainak. Imádta a nevetőráncait, a vállát, az őszinteségét; és ha már az őszinteségnél tartunk: hatalmasat hazudott volna, ha a felsorolásból kihagyja Rebeka fenekét. El akarta juttatni menyasszonyát az esőerdőbe, és most már volt is elképzelése arról, hogyan tudná ezt megtenni.
– Csinálj valami vacsorát – mondta hirtelen Rebekának, miközben napok óta nem látott fürgeséggel felpattant, és szinte kiviharzott a konyhából. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még egyszer visszadugta fejét a konyha ajtaján. – És csak akkor gyere ki innen, amikor szólok!
Rebeka felvont szemöldökkel bámult utána, aztán már csak Sanyi csupasz talpának csattogását hallotta a lakásban. Végül kissé tanácstalanul, de nekiállt feltúrni a konyhát valami ehető után. A hűtő tele volt olyan alapanyagokkal, melyek legnagyobb bánatára főzést igényeltek, így végül a mikrózható pattogatott kukorica mellett döntött. Úgy fél órával később Sanyi egy szál szalmakalapban ünnepélyesen a fürdőszobába invitálta Rebekát. A látványtól, ami ott fogadta, teljesen elképedt. Ahogy ámuldozva belépett az apró helyiségbe, talpa alatt azt a kopott gyékényszőnyeget érezte, amit már jó ideje ki akart dobni: mégsem tette, mert imádta, ahogy a talpa hozzáért.
A férfi megfogta Rebeka kezét, a zuhanyfülkéhez vezette, majd elhúzta előtte az orangutános függönyt. Bobó, a plüssorangután a mosógép dobjából kandikált ki, néhány művirág társaságában. A talpas tükörre akasztott karácsonyi fény pedig még meghittebbé tette Sanyi esőerdejét.
– Tudom, hogy mindig nyavalygok ez miatt az ocsmány zuhanyfüggöny miatt – jegyezte meg –, de most kivételesen jól illik a környezethez.
A zuhanyfülkében az erkélyről becipelt két szék szorosan egymás mellé préselve várta Rebekát, aki a meglepetéstől szótlanul le is rogyott az egyikre.
– Tessék, elhoztalak egy esőerdőbe. És a legjobbat még nem is láttad! – lelkendezett tovább Sanyi, majd belépett a fülkébe, és megengedte a vízcsapot. A zuhanyrózsa fejét úgy állította be, hogy a víz a fülke falán, az eredetileg a nappalit díszítő futónövény indáin folyjék lefele. Komótosan, mint ahogy egy futó nyári zápor után csepeg az eső a fák leveleiről. Rebeka a fejét rázva felnevetett, majd egy szem pattogatott kukoricával célba vette Sanyi orrát, amit természetesen telibe is talált.
Kisvártatva igazi kukoricacsata alakult ki köztük. A végén Rebeka sajnálkozva nézte az üres tálat, aztán nagyot sóhajtva Sanyi vállára hajtotta a fejét.
– Nos, ezt nem mondanám teljes értékű étkezésnek.
Sanyi felhorkant.
– Akár az is lehetett volna, ha a felét nem lőszernek használjuk el.
Rebeka egy békítő csókot lehelt vőlegénye nyakába.
– Ez volt életem legjobb vakációja.
– Komolyan?
– Komolyan. Ráadásul egészen felfrissített ez az egész.
Sanyi arcára önelégült vigyor költözött, és berántotta a zuhanyfülke orangutános függönyét.
– Akkor most megint mondok egy állatiasat, csak nem azt a fajtát, aminek a kajához van köze.