Galambos Eszter (30, Dunaszerdahely) egy filigrán testalkatú, vidám, fiatal nő, aki széles mosollyal érkezik az interjúnkra. „Ha most munkaruhában lennék, mindenki minket bámulna!” – jegyzi meg nevetve, s én hevesen bólogatok. Tisztán látom magam előtt a momentumot, amint Eszti a szerszámosládájával becsenget, a megrendelő arcára pedig kiül a döbbenet. (Hisz nem így képzelte el a szakembert…) Egyszerre merülhet fel mindannyiunkban a kérdés: vajon mi sarkallta őt arra, hogy villanyszerelő legyen?
„Néha úgy érzem, minden út, amin végigmentem, a villanyszereléshez vezetett!” – kezdi a beszélgetést. „Idegenforgalmi középiskolába jártam, s amint lehetett, munkába álltam. Voltam pincérnő, gyári munkás, üzletvezető, de dolgoztam lámpaszaküzletben is, aminek már volt némi köze a mostani szakmámhoz. Az áttörést végül a koronavírus hozta el: a hotel, amelynek a wellnessrészlegén akkoriban recepciósként dolgoztam, bezárt, s nekem bizonytalanná vált a megélhetésem. Ekkor merült fel bennem, hogy más szakma után kellene néznem…”
Galambos Eszter
– S hogy lehet, hogy épp a villanyszerelésre esett a választásod?
– Már gyerekként is fiús kislány voltam. Apukám padlóburkolóként dolgozott: gyakran segédkeztem neki, s a bütykölés, barkácsolás iránti érdeklődésem a későbbiekben is megmaradt. Ezt a barátaim is pontosan tudták, így – éppen a Covid-időszak közepén – az egyik villanyszerelő ismerősöm szerelni hívott. (Pontosabban szerszámokat, szerelőeszközöket kellett neki adogatnom.) Miközben dolgoztunk, Gergely olyan átéléssel beszélt a szakmáról, hogy kedvet kaptam. Miután hazaértem, az volt az első, hogy utánanéztem: hol tudnám kitanulni a szakmát. Így kerültem 2021-ben Nagyszombatba, ahol szakirányú villanyszerelő végzettséget szereztem.
– Milyen volt újra visszakerülni az „iskolapadba”? Hamar ráéreztél a szakma ízére?
– Mivel a Covid-időszak közepén jártunk, rengeteg tananyagot online kaptam kézhez. A matematika és a fizika kifejezetten nehezek voltak, de a cél érdekében muszáj volt velük megbirkóznom. A gyakorlatba viszont csak kint, terepen tanulhat bele az ember! Éppen ezért mindig hálás leszek a nagyudvarnoki CAT Systemsnek, amely – bár zöldfülű voltam – esélyt adott, hogy bizonyítsak. A cégnél erős- és gyengeáramú hálózatok tervezésével és kivitelezésével foglalkozunk: az első projektem egy pöstyéni kaszinó rekonstruálása volt, ahol a lámpák és a mozgásérzékelők beszerelését bízták rám. Sokat kérdezgettem a fiúkat, de aminek csak tudtam, magam is utánajártam.
„Máig előfordul, hogy munkából hazaérve átolvasom az iskolai jegyzeteimet. Ismételni ugyanis soha nem szégyen! A kezdetekhez képest rengeteget fejlődtem, most már sokkal önállóbban dolgozom” – meséli Eszter.
– Apropó fiúk: a kollégáid könnyen befogadtak?
– Az első pillanattól kezdve kedvesek és segítőkészek voltak! És nekem sem volt furcsa a helyzet, hiszen már gyerekként is valahogy jobban megértettem magam a fiúkkal. Már az oviban is inkább szerelőset játszottam, babám talán csak egyetlen egy volt! Utólag egyébként elmesélték a srácok, hogy mielőtt munkába álltam, megkérték őket: fogják vissza kicsit a trágár beszédet. No, ekkor még nem tudhatták, én milyen cifrákat tudok mondani, ha mérges vagyok! (Nevet.)
– Sose fordult elő, hogy másképp kezeltek?
– Nem, nálunk teljes mértékben egyenjogúság van. Ugyanúgy cipekedek, túrok, fúrok, mint a fiúk – persze, a nehezebb tárgyakat azért átveszik tőlem. S én is igyekszem mindenben partner lenni: a közös ebédeknél nagyokat beszélgetünk, nevetünk, bolondozunk. A kollektíva egyébként nagyon vegyes, 22-től 64 éves korig vannak kollégáim. Az egyik legkedvesebb emlékem, hogy a szülinapomon megajándékoztak egy tábla csokival, amelyre kábelből masnit készítettek. Azóta is őrzöm azt a kábeldarabot!
– Hogy kezeled a nehéz helyzeteket? Azokat a szituációkat, amikor rád szólnak, mert esetleg valami nem megy?
– Legtöbbször azért szólnak rám, hogy tempósabban haladjak: hajlamos vagyok ugyanis belefeledkezni a részletekbe, s elpiszmogni dolgokkal. Persze olyan is van, hogy valami rosszabbul esik, s elpityeredek – de ez nem azért van, mert kibúvót keresek vagy haragszom! Egyszerűen csak ha ideges vagyok, így ventilálok. Néha ők is látják, hogy „hú, most sírni fog”, s ilyenkor próbálnak megnyugtatni, vigasztalni.
– A veszélyes szituációktól – például a magasban való szereléstől – nem tartasz?
– Nem! Tudom ugyanis, hogyha bármilyen nehézségbe ütköznék, ott van mellettem a tapasztaltabb szerelőtársam, aki elmagyarázza, mi a teendő. A projekteken ugyanis minden esetben párban dolgozunk. Soha nem ugrok neki esztelenül a feladatnak: előbb mérlegelek, s tiszta fejjel átgondolom a helyzetet. A fúrásoknál például fokozottan figyelek, vésni viszont – kézzel és géppel is – kifejezetten szeretek.
„Bár nem látszik rajtam, húst hússal eszem – s többet, mint bármelyik fiú! Néha még az ő ebédjüket is megkóstolom. A kollégáim nagyon édesszájúak: volt, hogy krémessel leptem meg őket, máskor pedig almás pitét sütöttem nekik” – lelkendezik Eszti.
– Ezekkel a körmökkel vésel?
– Bizony! Ráadásul csak azóta van műkörmöm, mióta villanyszerelő lettem, előtte soha életemben nem volt! (Nevet.)Persze, senki ne hosszú karvalykörmöket képzeljen el, hiszen azokkal meg sem tudnám fogni az eszközöket. Mindig decens méretű manikűröm van, inkább a színekkel kísérletezem. A kedvenceim a kék, a bézs és a fekete!
– S milyen a stílusod a magánéletben? Szereted hangsúlyozni a nőiségedet?
– Ahogy telik az idő, egyre inkább! Nyáron például csak ruhában és szoknyában járok, még véletlenül sem húzok nadrágot. Annak idején volt bakancsos, rockerkorszakom is, de most már egyértelműen a csinos, nőies darabok felé húz a szívem.
– A környezeted – például a szüleid – hogy fogadták a karrierváltásodat?
– Hogy anyukám szavaival éljek: kinézte belőlem, hogy egyszer ilyesmire vetemedem! Apukám viszont néha még most is megkérdezi: „Nem lett volna jobb egy irodában dolgozni?” A válaszom pedig mindig ugyanaz: nem! Én nem az a típusú ember vagyok, aki képes lenne nyolc órát egyhuzamban az íróasztal mögött ülni – én terepen vagyok önazonos. Imádok kint lenni, megismerni az építkezés egy-egy folyamatát, fortélyát. Már tudok padlót rakni, festeni, villanyt szerelni, barkácsolni, s lassan gipszkartonozni is megtanulok!
„Nemrég az interneten utánanéztem, miként lehetne egy szekrényt fiókos polccá alakítani, így fogtam magam és nekiláttam. Vannak aputól örökölt munkaeszközeim, de két éve karácsonyra például szerszámosládát kaptam. Úgy örülök az új szerszámaimnak, mint más nő az ékszereknek! Van is egy szekrényem, amit folyamatosan bővítek a kincseimmel.”
– Feltételezem, gyakran a megrendelők is ledöbbennek, amikor meglátnak.
– Előfordul, hogy megbámulnak, s nem ritkák a furcsa pillantások sem. Az egyik legkellemetlenebb eset az volt, amikor egy idős úr nekem állított: mégis mit keresek itt a színes körmeimmel?! Ő biztos, hogy a lányát nem engedné „férfimunkát” végezni! De azért adódnak vicces helyzetek is. Volt, aki nem hitte el, hogy szerelő vagyok, s percekig bizonygatta, hogy ez lehetetlen. Más pedig megkérdezte, hogy nyári munkán vagyok-e a fiúknál, mivel jóval fiatalabbnak nézett a koromnál.
– A személyiséged is fejlődött a hivatásod által?
– Rengeteget! Régebben nagyon szeleburdi voltam, a villanyszerelés viszont komolyságot, odafigyelést, precizitást igényel. S legalább tíz lépéssel előre kell gondolkodni! Például egy épület esetében, ahol csak az üres falak állnak, nekem tudnom kell, hogyan fog a végeredmény kinézni, s hogy ehhez milyen megoldások szükségesek. Mindig együtt élek az aktuális projektemmel, ami nekem egyáltalán nem teher – épp ellenkezőleg! Hiszen a villanyszerelés nemcsak a munkám, de most már a szenvedélyem és a hobbim is egyben!
