Édesanyám Gömörben született. A kis házat, amelyben gyerekkorát töltötte – mi, lányai pedig a nyarakat –, nem adta el. Kellemes kis nyaralóvá változtatta, illetve olcsó panzióként is szolgál, már ha nagy ritkán arra vetődik valaki.
Nos, a kis házacskát már egy ideje pani Dáša lakja. Egy szlovák hölgy, aki Pozsonyból érkezett Gömörbe, hogy egy projekt keretében varrni tanítsa az itteni asszonyokat. Nemrégiben mi is eltöltöttünk itt egy hosszú hétvégét, így alkalmunk volt megismerkedni vele.
Eleinte udvariasan kerülgettük egymást. Elmondta, hogy habár egész télen fával kellett fűtenie (itt nincs radiátor, csak kályha), ő innen sehova nem megy, mert „ennek a háznak lelke van”. Ebben azonnal egyet is értettünk, úgyhogy kialakult a kölcsönös szimpátia.
Elmesélte azt is, milyen jól érzi magát a faluban. Bár a barátai mondták, hogy meg van őrülve: odamegy a magyarok és a cigányok közé?! Pani Dášának fogalma sem volt róla, hogy ez a megjegyzés esetleg rosszuleshet nekünk, mi pedig túltettük magunkat rajta. Már csak azért is, mert már megtanult egy-két szót magyarul, és mosolyogva hatalmasakat köszön a szembejövőknek: Jo napot!
Nos, nem akartuk, hogy bárki, aki a házunkban él, egyedül érezze magát, ezért este bekopogtattam az ajtaján, van-e kedve velünk vacsorázni. Pani Dáša, annak ellenére, hogy már lezuhanyozva, pizsamában üldögélt egy könyvvel a kezében, nem sokat habozott.
Nadrágot húzott, kabátot vett, és boldogan lejött közénk. Az udvaron egy kis tüzet raktunk, igazi tejet ittunk, helyi sajtot ettünk, frissen vágott metélőhagymával. Pani Dáša szemmel láthatóan igen jól érezte magát. Csak beszélt, és beszélt, és beszélt... Olyan ember benyomását keltette, aki tele van sok szép érzéssel, gondolattal – csak mindezt nincs kivel megosztania. Talán, mert hosszú ideje egyedül él, és mindennapi élményeit nem tudja kinek elmondani. S most, hogy sebtében társaságra lelt, megeredt a nyelve.
Ahogy telt az este, sok mindenről szó esett. Végül az asszony mondott valamit, ami még sokáig visszhangzott bennem: Tudják, minden ember lelkében van valami, egy kis fény, amit szeretetnek nevezünk. Rendkívül fontos, hogy ebből a kis fényből át tudjunk valamit adni másoknak. Ha ez nem sikerül, ha a másiknak nem kell ez a szeretet, az ember boldogtalanná válik. Hiszen kapni jó – de adni még jobb. Csak így, ezáltal érezhetjük, hogy vagyunk, létezünk.
Sokáig gondolkodtam pani Dášán, és azon, amit mondott. Olyan sok a magányos ember. És igen, nemcsak azért vágyunk mások társaságára, hogy szeretetet, odafigyelést kapjunk tőlük, hanem azért is, hogy mi is át tudjunk adni magunkból valamit. Egy csöppnyi jó szót, amit a másik megért, és elfogad. És teljesen mindegy, hogy magyarok, szlovákok vagy hottentották vagyunk-e, hogy jól beszéljük-e egymás nyelvét. Csak a lelkünk mélyén rejtőző szeretet számít. És ahhoz, hogy ezt megéljük, nem kellenek nagy dolgok vagy tettek. Elég hozzá egy tábortűz, egy bögre tej és házi sajt frissen vágott snidlinggel. Meg az, hogy néha képesek legyünk meghallgatni egymást.
Másnap pani Dáša ragyogó arccal ébredt. Nem győzte köszönni, hogy lehívtuk, mondván, ilyen kellemes estéje már rég nem volt.
