Gondosan felcímkéztem a dobozokat, és a harminc évem alatt immár tizenhatodjára újra nekiálltam. Megkönnyezni az otthonomat. Volt, ahonnan felszabadító érzés volt eljönni, máshol a falakat ölelgetve zokogtam. Akár egy kisgyermek, aki szemvillanás alatt elveszíti látóköréből az édesanyját.
„Újabb költözés. Újabb ingovány, de ez az utolsó!” – mantráztam magamban, miközben a költöztetőautóra vártam. Közben megannyi érzés kavargott bennem, hisz tudtam: ez más lesz, mint a korábbiak. Ennek most egy életre szóló elköteleződésnek kell lennie…
Anyunál vagy apunál?
Akkor, azon a napon az izgatottság hevében valóban rettegtem. Az otthonkérdés ugyanis azóta kardinális fontosságú az életemben, amióta az eszemet tudom. A szüleim válása okán heti váltakozással hol az egyiküknél, hol a másikuknál nevelkedtem. Így az otthon fogalma számomra egészen más formában volt jelen, mint amilyenre egy gyermek legbelül vágyakozik. „Hol érzed magad jobban? Anyunál vagy apunál?” – szegezték nekem a kérdést megannyiszor. Én pedig minden alkalommal illedelmesen kihátráltam az őszinte válaszadásból, nehogy megbántsak valakit. S közben arra gondoltam: mikor lesz már vége ennek a vándorlétnek? Mikor tudok végre gyökeret ereszteni?
De nem csak bizonytalanság és a veszteségek miatt rettegtem. Hanem mert nehéz volt a gondolataimban felülírni édesanyám szavait, aki éveken át a városi lét előnyeit hangsúlyozta a vidéki élettel szemben. Mivel ő falun elképzelni sem tudta önmagát, állandóan csak a negatívumokat sorolta.
Tudom, hogy a jó szándék vezérelte, amikor arról beszélt, mennyivel egyszerűbb egy panellakásban élni és a félretett pénzből egzotikus helyekre utazgatni, mint egy régi családi ház rabjává válni. Mégis szorongatott az érzés, hogyan fogom elmondani neki, hogy én igazából pont arra vágyom, amitől ő óvott engem.
Egy szabadabb élet felé
A szülővárosom szívében állt a remek háromszobás lakásunk. Szerettem. A szomszéd utcában voltak a kedvenc méteráruboltjaim, öt percnél tovább nem kellett gyalogolnom semmiért. Élveztem a városi nyüzsgést, hogy akárhányszor a belvárosban sétáltam, egy ismerős arc jött velem szembe. Ám amikor megszületett a lányunk, hirtelen az otthonunk is szűkös lett. Bár vannak családok, amelyek ennél sokkal kisebb alapterületen nevelik a gyermeküket, mi szabadabb életre vágytunk. Mivel a férjem is és én is szeretünk barkácsolni, mindkettőnknek volt egy-egy sarka, ahol a saját kedvteléseinknek élhettünk. Sőt számomra ez munkahely is volt egyben, hiszen részállásban varrásból kerestem a napi betevőt. Úgy gondoltuk, itt az ideje nagyobb ingatlan után nézni, ahol mindenki megkapja a kívánt teret, hogy kiteljesedhessen.
Merre induljunk?
Mivel egyikünk sem dolgozott a városban, nem volt indokolt a maradásunk. Ráadásul a helybéli telekárak sem voltak éppenséggel csalogatóak… Mivel a férjem ötven kilométert utazott a munkahelyére nap mint nap, az első szempont az volt, hogy csökkentsük a távolságot. Így kezdtünk el nézelődni a környező falvakban. Feladtuk magunknak a leckét, ugyanis nem akármilyen telket kerestünk. Építkezéssel nem akartuk húzni az időt: régebbi építésű házak után kutakodtunk, amelyet már egy kialakult flóra vesz körül. Sivár, befüvesített udvarokból bőven akadt választék, mi viszont fákkal benőtt, bokros telekre vágytunk, ahol a következő évben már lekvárt lehet főzni a termésből.
Néhány próbálkozás után meg is találtuk a megfelelő otthont, amit már a látogatás napján le is foglaltunk. Az egyetlen bökkenő a történetben csupán az volt, hogy egy számunkra teljesen idegen településre esett a választásunk. Egy olyan községre, ahol nemhogy rokonunk, de még ismerősünk sem volt.
Az új otthon kapujában
A ház vegyes építőanyagból, vályogból és téglából épült. Bár előző tulajdonosai elkezdték renoválni, így is maradt bőven tennivalónk az elkövetkező évekre. Első körben csak a belterekkel foglalkoztunk, amelyeket önerőből pofoztunk át mindössze három hónap alatt – a lehető legköltséghatékonyabban – a saját ízlésünkre. Mivel a kislányunk ekkor csak másfél éves volt, nem volt egyszerű kivitelezni ezeket a munkálatokat, hiszen őt mégsem vihettük a magunkkal a poros közegbe… Minden nap új kihívásokat tartogatott, de tele voltunk várakozással és izgalommal.
A költözésre ugyanakkor nehéz szívvel gondoltam. Hiszen hátra kellett hagyni a jól megszokott városi közeget, és befogadni egy ettől teljesen eltérő, csendes vidéki házat egy ismeretlen helyen. Egy nap alatt kipakoltuk a lakásunkat, és aznap este már az új otthonukban tértünk nyugovóra. Akkor még csak matracokon a gyerekszobában, mivel a hálószobán még zajlottak a munkálatok. Tartottam tőle, milyen lesz mindezt egy kisgyermekkel végigcsinálni, de neki sokkal könnyebben ment az alkalmazkodás, mint nekem.
November volt. A nap alig mutatkozott, és korán sötétedett. A magány pedig lassan rátelepedett a vállamra… Idegen voltam egy idegen helyen, és magamnak is féltem bevallani, hogy mennyire hiányzik régi életünk a városban.
Mag a hó alatt
Így ment ez egészen tavaszig, amikor először megláttam a földből előtörekvő hóvirágokat, nárciszokat és jácintokat. Mintha biztatni akartak volna, és megerősíteni abban, hogy jól döntöttünk. Hogy itt a helyünk. Belevetettem magam a kertészkedésbe, és végre megcsapott a szabadság szele.
Városi lakásunknak két erkélye is volt: az egyiket pihenésre, a másikat zöldségtermesztésre használtuk. Ez utóbbi viszont rendkívül korlátozott volt a helyszűke miatt. Ezzel szemben új otthonunkban hatalmas terület állt rendelkezésemre, és élveztem, hogy hátrahagyva a balkonládák kereteit végre a szabad földdel dolgozhatok. Az autók morajlását felváltotta a madarak csicsergése és a rovarok zúgása. A kirakatok és reklámfelületek látványa a szélben hintázó bodzavirág és a gyümölcstől roskadozó fák képére cserélődött.
Már csak a szociális élet hiányzott, ami esetemben nemcsak költözésünk óta futott minimumot, de valójában a kislányom megszületése óta. (Hiszen éppen akkor ütötte fel a fejét a covid.) Elkezdtem hát járni a helyi Ringató-foglalkozásokra, hogy végre emberek között lehessünk a lányommal. Kezdetben gyakran megfordult a fejemben: mi lesz, ha a helyi közösség nem fogad majd be? Ha „gyüttmentként” fognak tekinteni ránk, és emiatt itt sem tudok gyökeret ereszteni? Az aggodalmamat azonban elengedtem. Ez már a hatáskörömön túl esik, nincs dolgom vele. Majd az idő megrajzolja az ösvényt.
Ott(hon), ahol lennünk kell…
Több mint két éve már, hogy elindultunk egy szabadabb élet felé. Az idő telik, s itt minden érzékszervemet áthatja az évszakok váltakozása. A kertben sétálva hol a naplemente rózsaszínében úszok, hol a csillagokat kémlelem a tücsökzajban. Nézem, ahogy ősszel a temérdek színes falevél betemeti az udvarunkat, és megcsípi az arcom a téli fagy, amikor egy hideg vasárnapi reggelen kimegyek a pincéhez, hogy felhozzak néhány répát a leveshez. A mindennapok pedig úgy rendeződtek, hogy ha végigmegyek az utcán, ma már ritka eset, hogy ne köszöntsön egy-egy kedves ismerős. Szerettem a városban élni, de hiányoztak a természetes ingerek. Mintha ezeket elfüggönyözték volna előlem az égbe nyújtózó panelházak.
Minden alkalommal, amikor az udvaron bóklászom, az is a szemem előtt lebeg, mi minden szorulna még felújításra. Az ember mindig több és több tervet eszel ki, mint amennyit a pénztárcája megenged. De jó érzés úton lenni, és tartani valahová. Jó érzés örülni, ha elkészül valami, és időt adni vagy épp elengedni azt, ami nem.
Emlékeznünk kell arra, miért is jöttünk ide, mert az már a miénk. A jelenben a helyünk, néha álljunk meg, és nézzünk körül. Érintsük meg a fákat, vegyünk egy mély levegőt. Ott(hon) vagyunk, ahol lennünk kell.
