Mi az, amit szülőként tudni érdemes a szenvedélybetegségről?

Itt van egy újabb valami, amire rá lehet függeni. Gyerekeink már rá is függtek, s a szülő nemigen tudja, mit töm az ő gyereke. Hisz nem lát semmit: nem füstöl a gyerek, mint a gyárkémény, csak éppen ínyén a nikotinnal halálra mérgezi magát. Vajon megóvhatjuk az új és újabb kábítóktól a gyermekeinket?

Mi az, amit szülőként tudni érdemes a szenvedélybetegségről? – erről kérdeztük dr. Kapitány-Fövény Máté (Budapest) klinikai szakpszichológust, az addiktológia területének szakértőjét.

– Vágjunk rögtön a közepébe: hány éves kortól érdemes elkezdeni beszélgetni a gyerekekkel a függőségekről?

– Nem lehet elég korán kezdeni. Már az egészen kicsi gyerekeknek is olvashatunk olyan meséket, melyeknek szimbolikus üzenetük van, illetve valamilyen formában kapcsolódnak a függőségekhez. A legfontosabb, hogy ne tabusítsuk a témát! Ha elmegyünk az utcán egy földön fekvő alkoholbeteg mellett, magyarázzuk el a gyereknek, mit lát. Mondjuk el, hogy a bácsi vagy a néni való­színűleg sokat szenvedett az életében: elvesztette azokat a dol­gokat, amelyek fontosak voltak számára és megtartották volna, ezért az alkoholt választotta. Ami természetesen egy tévút. Próbáljuk meg vele gyereknyelven megismertetni a világot – s ezzel a félelmeit is csökkenteni tudjuk. Hiszen mit gondolhat egy gyerek, ha egy földön fekvő embert lát – akiről ráadásul apa és anya nem mernek beszélni? Azt is hiheti, hogy az illető meg­halt, és elkezd szorongani. A gyermeket lényegében bármi szo­rongásokkal töltheti el, amit nem ért a körülötte lévő világból.

– És mi a helyzet a kamaszokkal? Mit tehet a szülő, ha úgy érzi, a gyereke rossz társaságba keveredett?

– Alapszabály lehet, hogy tizenéves gyermekünk döntéseit – még ha azok rossz döntéseknek is tűnnek – először próbáljuk meg­érteni, ne elítélni. Beszélgetni kell, nem számonkérni! Hiszen mi­nél inkább éreztetjük vele, hogy választásai elfogadhatatlanok, ő annál inkább eltávolodik tőlünk. És nagyobb a veszélye, hogy a hátunk mögött fog valamiféle addiktív magatartást mutatni! Ha szülőként azt tapasztaljuk, hogy a gyerekünk rossz társaság­ba keveredett, a legjobb, ha megpróbáljuk feltárni az okot. „Mi­ért éppen köztük érzi jól magát? Mit adhat neki ez a közeg?” A legjobb, ha visszagondolunk a saját tinédzserkorunkra, és el­meséljük neki, mi hogyan éltük meg a fiatalságunkat. Sok szülő rengeteg hasonlóságot fog találni a gyerekével, mikor felidézi a múltbeli tapasztalatait.

A tinédzserkor egyébként a legveszé­lyesebb időszak a függőségek szempontjából. Ilyenkor lehet a leginkább belecsúszni valamilyen szenvedélybetegségbe. S nagy esély van rá, hogy ez az állapot tartósan is rögzülni fog.

– Miért ilyen veszélyes a kamaszkor?

– A kamaszkor az útkeresésről szól – és a kíváncsiságról: összessé­gében tehát az identitás megtalálásáról. Ki is vagyok én? Ha eb­ben az életszakaszban valaki függővé válik, az beépül: „Én fü­ves vagyok!”, „Én gamer vagyok!” S ezt az önmeghatározást később nagyon nehéz lesz kigyomlálni. Illetve – fejlődő szerve­zet lévén – idegrendszeri szinten is ilyenkor keletkezhetnek a leg­nagyobb károk. Akár már pár év késleltetés is rengeteget jelent­het! Ha valaki 18 évesen kezd el szert használni – és nem 15­-16 évesen, már 20 százalékkal csökkentheti az esélyét annak, hogy később tartósan függő legyen.

– Mennyit számít a szülői példa? Ha a szülő nikotinfüggő, nagyobb az esélye, hogy a gyereke is az lesz?

– A függőséget ötven százalékban a genetikai sérülékenység okoz­za, a fennmaradó ötven százalék pedig a környezeti hatásoktól függ. Vagyis igen: a dohányzó szülők gyerekeinél nagyobb a ri­zikó, hogy ők is valamilyen függőséget mutatnak majd. Viszont azokban a családokban, amelyekben valamilyen formában jelen van a szenvedélybetegség, általában kétféle hozzáállás szokott előfordulni. A gyerekek vagy átveszik a viselkedési formát (do­hányzás, alkoholfogyasztás), vagy nagyon tudatosan elutasítják azt. Gyakran látjuk például alkoholbetegek családtagjainál, hogy szó szerint megvetik az alkoholt – de nem ritkán az ő életükbe is ugyanúgy bekúszik a függőség, csak más módon. Például mun­kafüggők, pornófüggők lesznek.

– Szakemberek hangsúlyozzák, hogy az ADHD-s, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban szenvedő gyermekeknél magasabb a kockázata, hogy kialakul valamiféle függőség. Miért? Szenvedély-betegség szempontjából mennyire kell megijednünk, ha a gyerekünk ADHD-s?

– Azoknak az embereknek, akik genetikailag hajlamosabbak a függőségre, az idegrend­szerük másképp van huzalozva. Az agyuk jutalmazórendszere alulműködik, így állandó „jutalomhiány” van jelen az életükben. Vagyis hiába végeznek örömszerző tevékeny­ségeket – esznek, isznak, sportolnak, szexelnek –, a belső meg­elégedés elmarad. Éppen ezért elkezdenek túlkompenzálni, kény­szeresen „túlcsinálnak” dolgokat. Jellemző, hogy az elülső agy viselkedésszabályozó funkciója sérült, ezért ők sokkal impulzí­vabbak, s meggondolatlanul cselekedhetnek. Mivel ezek az ideg­rendszeri eltérések az ADHD­-seknél is jelen vannak, náluk való­ban nagyobb eséllyel alakulhat ki függőség is. Fontos ugyanakkor, hogy ne katasztrofizáljuk a helyzetet! Egyáltalán nem törvénysze­rű, hogy az ADHD-s gyerekünkből függő lesz, amennyiben ma­gát az ADHD-t kezeljük! Mostanra a figyelemhiányos hiperakti­vitás­zavarnak komoly terápiás háttere van, így már egészen kicsi kortól el lehet kezdeni a fejlesztést.

– Mire érdemes az ADHD-s gyerekeknél kiemelten figyelni?

– Hogy szülőként stabil, biztonságos környezetet teremtsünk nekik. Egy ADHD-s gyereknek még inkább szüksége van szabályokra és keretekre, csak az ad neki megnyugvást és támpontokat. Nagyon fontos továbbá, hogy a gyerek ne legyen túlingerelve: ne vásárol­junk neki túl sok játékot, s ne engedjük, hogy sok időt töltsön a képernyő előtt! Törekedjünk átlátható, rendszerezett környezet kialakítására; és támogassuk abban, hogy levezethesse a benne le­vő többletenergiát. Nem megoldás, ha hátradőlve figyeljük, hogy: nahát, videójátékozás közben mintha kiegyensúlyozottabb volna!

– Merthogy az ADHD-s gyerekeket ez látszólag megnyugtatja...

– Hiperfókusz alakul ki náluk. Vagyis ugyanaz a gyerek, aki egy mo­noton előadás közben rángatózik az unalomtól a székén, a videó­játék előtt ülve mozdulatlanul figyel. Figyelmét és energiatöbble­tét viszont lekötheti mással is: sporttal, rajzolással vagy zenével – s ezek tényleg a fejlődését szolgálják! Illetve meg kell tanítanunk ne­kik – és nem csak nekik –, hogy az azonnali jutalom helyett tudják elfogadni a késleltetett vágybeteljesülést is. Tételezzük fel, hogy a gyerek érzelmi viharba kerül, mert rögtön szeretne megkapni egy játékot, édességet és így tovább. A szülőnek ilyenkor meg kell tanulnia nemet mondani. Persze, ma a szülők nincsenek könnyű helyzetben, mert minden forrásból az ömlik feléjük, hogy alá kell rendelniük magukat a gyermek minden szükségletének. Állandó bűntudatot keltenek bennük, hogy nem tesznek eleget a gyere­kükért, nem elég tökéletesek. Mire ők mit csinálnak? Folyamato­san jutalmaznak, és elnézőek a gyermeki követelőzéssel szemben.

Léteznek cégek, melyek már most digitális házakat és telkeket kínálnak a metaverzumban, egy vállalkozás pedig rögzíti haldokló szerettünk hangját, hogy aztán halálát követően  gépi tanulás segítségével beszélgethessünk az avatarjával. (Teljesen megtörve ezzel a gyászmunkát.) Ezek persze extrémebb példák, de a jövő lehetőségei között ott vannak.

– S mi van az ingerekkel? A túlingerlésnél égetőbb problémát a 20 másodperces TikTok-videók korában aligha lehet elképzelni...

– Amerikában egy kutatás szerint az elmúlt 10 évben megduplázó­dott az ADHD-vel küzdő gyermekek száma. Persze az adatot érde­mes egy kis mértéktartással kezelni, ám akkor is óriási növekedésről van szó, még ha túldiagnosztizálják is a zavart. És ez egyértelműen összecseng a túlingerléssel, illetve azzal, hogy ma jóval magasabb az átlagos képernyőidő. Nem véletlen, hogy minden harmadik-ne­gyedik felnőtt valamiféle digitális függőséggel küzd! Ehhez kap­csolódik is egy érdekes kutatás a 2010-es évek elejéről. Újszülött egereket két csoportra osztottak: az egyik csoportot továbbra is átlagos körülmények között tartották; a másikat viszont napi 3­4 órában fény­ és hangeffektusokkal bombázták. 42 nap elteltével megvizsgálták a viselkedésüket – berakták őket egy tető nélküli dobozba. Az egerekben ilyen helyen bekapcsol az ösztön: „mo­zogj a falak mellett”. Kint a természetben, a nyílt terepen ugyanis fentről bármikor támadás érheti őket. Azoknál az egereknél, ame­lyeket nem stimuláltak túl, szépen meg is jelent ez a viselkedés. A túlingerelt egerek viszont elkezdtek össze vissza cikázni, és be­rohangáltak a doboz közepére. Vagyis hiperaktívvá és kockázat­keresővé váltak a 42 nap alatt! Az embereknél hasonló folyamat figyelhető meg. Ha állandóan a képernyő előtt ülünk, ha folya­matos ingeráradatban töltjük mindennapjainkat, nőni fog ben­nük az impulzivitás és a hiperaktivitás. Már egy csecsemőben is, hiszen a babák idegrendszerét éppúgy stimulálja az okostelefon!

– Ez nem fest túlságosan pozitív jövőképet...

– Sajnos, várható fejlemény, hogy a jövőben még inkább túl le­szünk ingerelve. Az ember egyre inkább izolálódik: online terek­be zárkózunk, aminek köszönhetően romlanak a társas kompe­tenciáink (például az érzelemfelismerés vagy az érzelemkifejezés képessége). A másik gesztikulációját, arcjátékát már nem tudjuk hova tenni, nem értjük, mit is akar vele mondani... Ha pedig nem tudunk más emberekhez kapcsolódni, akkor különböző tárgyak­hoz, eszközökhöz, szerekhez fogunk. S minél inkább elszigetelő­dünk, annál több hiányt tapasztalunk.

– Mit tehetnénk, hogy ezt valahogy megállítsuk? Hogyan tudnánk önmagunkat és a gyerekeinket a leginkább megóvni?

– Tudatossággal és önmagunk monitorozásával. Például szabjunk határt a képernyőidőnek, az öningerlés epizódjainak. Ha a mun­kaidőnk nagy részében online is vagyunk, jó, ha a szabadidőnket nem a digitális terekben töltjük. Sokaknak szinte az az egyedü­li szórakozásuk, hogy okostelefonoznak, videójátékoznak, soro­zatokat, filmeket néznek. Ezért is fontos az embereket – felnőt­teket, gyerekeket egyaránt – a valódi emberi kapcsolódások felé terelni! És bátorítani őket a barátkozásra, hiszen teljesen kisza­kadtunk a közösségekből... Egyébként a tinédzserkor a legveszé­lyesebb: ilyenkor lehet a leginkább belecsúszni valamilyen szenvedélybetegségbe. S ilyenkor nagy esély van rá, hogy tartósan meg is marad az addikció.