Alulértékeled önmagad?

A legtöbb ember örül, ha a főnöke megdicséri, ha előléptetik, ha megtapsolják a prezentációját. Az imposztorszindrómában szenvedők azonban úgy érzik, hogy nem érdemlik meg a sikereket. 

Az imposztorszindróma kifejezés nem mostanában született. Két amerikai pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes már 1978-ban felhívta a figyelmet erre a jelenségre. Akkoriban még úgy gondolták, hogy az imposztorszindróma elsősorban a magas pozíciót betöltő nőkre jellemző: ők azok, akik nem bíznak a saját képességeikben, nem hiszik el, hogy megérdemelten aratnak sikereket.

Ma – több mint negyven évvel később – már tudjuk, hogy az imposztorszindróma a férfiakat is sújthatja. Sőt, valószínű, hogy már az iskolapadban találkoztunk vele. Emlékszünk például a szülők és a tanárok azon megjegyzéseire, hogy „ez könnyen szerzett egyes volt”? Nos, erről beszélünk.

Csalás nélkül

Egy mindennapos pszichológiai képletről van szó, amelyben „valaki” minduntalan azt susogja a fülünkbe, hogy vonjuk kétségbe a saját sikereinket, még akkor is, ha megdönthetetlen bizonyítékaink vannak arra, hogy jó képességekkel rendelkezünk, tehetségesek vagyunk. Ennek ellenére kételkedünk, nem bízunk magunkban, és rettegünk, hogy a kollégák vagy a főnök egyszer csak felfedezi, milyen nagy pancserek vagyunk. Tudják, mi az érdekes? Hogy soha nem jönnek rá semmire. Miért? Mert nincs mit észrevenni! Mert ugyanolyan jók és tehetségesek vagyunk, mint amilyennek látszunk.

Az imposztorszindrómával nem tanácsos játszani. Jobb teljesítményre csak igen kis százalékban motivál – a legtöbb esetben szorongásos állapotokhoz vezet. Nem ritka, hogy az imposztorszindrómában szenvedő emberek nagy erőbevetéssel dolgoznak, be akarják bizonyítani környezetüknek, hogy valóban megérdemlik az elismerést. Ők könnyen a munkafüggőség ördögi körébe kerülhetnek, onnan pedig nagyon nehéz kijutni.

Talán most sokan felteszik a kérdést: Mégis honnan érkezik az a rosszindulatú suttogás, hogy minden sikerünket a véletlen, a tévedés, esetleg egyenest a csalás szülte? Sajnos nem tudunk egyszerű válasszal szolgálni. A szakemberek egy része úgy véli, hogy az imposztorszindróma a személyiségünkhöz tartozik, mások viszont inkább családi vagy viselkedési, lélektani okokra vezetik vissza. Dr. Audrey Ervin pszichológus a TIME-nak adott egyik nyilatkozatában úgy fogalmaz, hogy azok az emberek szembesülnek gyakorta ezekkel az érzésekkel, akik gyerekkorukban egyfajta hálát akartak kifejezni a szüleiknek.

Ezzel az elmélettel dolgozik a fentebb említett két pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes is, akik azt tapasztalták, hogy az imposztorszindrómával azok az egykori kislányok küszködnek, akiknek testvéreit a szülők okosabbnak, ügyesebbnek tartották. 

Ezek a nők igyekeznek jobb jegyeket, több dicséretet kapni az iskolában, mert ezzel akarják bizonyítani a szülőknek, hogy ők is ugyanolyan ügyesek, mint a testvéreik. S mivel a hibát nem ők követték el, hanem a szülők, az önbizalomhiány egyre erősödött bennük, felnőttkorukban pedig azzá a meggyőződéssé fokozódott, hogy soha nem lesznek elég jók. Ugyancsak az imposztorszindróma fenyegeti azokat a gyerekeket, akiket a szüleik minden apróságért agyondicsérnek. Amikor kirepülnek a családi fészekből, és valóban tehetséges és ügyes emberekkel találkoznak, törvényszerűen szembesülnek a hiányosságaikkal. A valósággal való találkozás pedig meghasonlást idéz elő bennük.

Fogadjuk el, hogy tehetségesek vagyunk

Úgy érzi, a véletlennek köszönheti a sikereit? Érzékenyen érinti az építő kritika is? Szenved amiatt, hogy az apró munkahelyi dolgokban esetleg nem elég jó? Lebecsüli a szaktudását azon a területen is, ahol képzettebb a kollégáinál? Ráadásul olyan kellemetlen érzések gyötrik, hogy egy szép napon a többiek rájönnek, hogy „vak tyúk is talál szemet”-alapon jutott vezető beosztásához? 

Ha a fenti kérdések közül háromra igennel felel, akkor valószínűleg imposztorszindrómában szenved. Lehet, hogy először azt mondja, hogy egy kis önkritika senkinek nem árt, az örökös kételkedés önmagában azonban életének más területeire is hatással lehet. És akkor nincs más hátra, ki kell vernie a fejéből a kételkedést, és el kell fogadnia, hogy a megfelelő poszton van. Persze nem biztos, hogy elsőre sikerül, hiszen a szindróma képes nagyon mélyen befészkelni magát a tudatba. Ez tehát egy hosszú folyamat – elhatározás és lelkierő egyaránt szükséges hozzá. 

Először igyekezzen elválasztani egymástól a megérzéseit és a tényeket. Mindig jusson eszébe: nem törvényszerű, hogy a fejében kavargó gondolatok igazak! A kezdéshez jó módszer, ha összeírja mindazokat a dolgokat, amelyekben sikereket ért el. A jegyzeteknek köszönhetően áttekintése lesz mindarról, amit az utóbbi időben megvalósított vagy ügyesen megoldott. Ha így együtt fogja látni az eredményeit, kénytelen lesz elismerni, hogy ez nem lehet véletlen. Fontos, hogy ne hasonlítsa össze magát másokkal.

A közösségi háló korában ez embert próbáló feladat, de egy próbálkozást mindenképp megér. S ha úgy érzi, hogy a fejében lakó imposztort nem tudja megzabolázni, akkor ne restelljen segítséget kérni egy szakembertől!

Az „imposztor” 5 típusa

Dr. Valerie Young, az Impostor Syndrome Institute megalapítója és az imposztorszindróma egyik legnagyobb kutatója ötféle imposztortípust írt le:

1. A szakértő addig nem tartja magát sikeresnek, amíg nem tud mindent az adott témáról. Ha olyan kérdéssel vagy problémával találja szemben magát, amelyre nincs meg a megfelelő válasza, akkor úgy érzi, hogy hazug csaló.
2. A szólista úgy érzi, hogy minden útjába gördülő akadályt egyedül kell legyőznie. Ha mégsem képes egyedül a sikerre, méltatlannak gondolja magát. Ha másoktól segítséget kell kérnie, az nemcsak a kudarcot jelenti számára, hanem azt is, hogy alkalmatlan a feladat megoldására.
3. A szuperhős minden életszerepében (pl. szülő, dolgozó, házastárs, barát, tanuló) tökéletesen helyt akar állni, és saját alkalmasságát ahhoz méri, hogy ez sikerül-e neki vagy sem. Annyira meg akar felelni ezeknek a szerepeknek, hogy erején felül teljesítve minden energiáját beleteszi a feladataiba, ennek ellenére sokszor érzi úgy, hogy ennél többre kellene képesnek lennie. Számára a kudarcot és az alkalmatlanságot jelenti, ha nem képes maximálisan teljesíteni a szerepeiben.
4. A született zseni általában gyerekként könnyen tanult, nem okozott neki kihívást a jó teljesítmény. Számára természetes, hogy a siker nehézségek nélkül is jön, így ha valamilyen feladatba beletörik a bicskája, egyből úgy érzi, hogy ő igazából egy csaló, amiért nem tudja könnyen megoldani a problémát.
5. A perfekcionista az élet minden területén tökéletességet vár el magától. Mivel azonban az állandó tökéletesség nem reális és nem teljesíthető, akaratlanul kudarcra ítéli magát. Ezért ha a perfekcionista teljesít egy feladatot, nem a sikerre, hanem arra fog fókuszálni, hogy miben hibázott közben.