Azelőtt szinte minden faluban volt egy színjátszó kör. Manapság az ember már nem játszik – azt akarja, hogy mások játsszanak neki. Este csak eltunyul a tv vagy a Facebook előtt...
Mint kiderült, ez a közhely is cáfolható. Két amatőr színjátszó kört látogattunk meg: az egyik egy nagy múltra visszatekintő városi, a másik pedig egy újonnan alakult falusi csoport. Sok mindenben különböznek egymástól, valamiben azonban egyeznek: a legfontosabb számukra, hogy derűt csaljanak a nézők arcára.
A nagymegyeri Poloska Színház
A nagymegyeri Poloska Színház több mint harminc éve alakult, a Csemadok hívta életre. Mindjárt második darabjukkal, Majakovszkij: A poloska (Gőzfürdő) című vígjátékával fődíjasok lettek a Jókai Napokon, 1983-ban. Erről nevezték el magukat később, de – mint mondják – egyébként is jellemző rájuk a csipkelődő kritika. Idén februárban – majd egyéves próbafolyamat után – mutatták be Ivan Holub: Temetés című fekete komédiáját. A darabot két felvidéki, Magyarországon alkotó művész, Varga Viktor és Dósa Zsuzsa rendezte. (Közben egy másik darabot is próbálnak, Spiró: Prah című drámáját Farkas Péter rendezésében, amelyet júniusban mutatnak majd be.)
– Miért éppen a Temetés című darabot választották?
– A rendezőkkel, Zsuzsával és Viktorral régóta barátok vagyunk – felel Katona András. – Néhány éve a szarvasi szlovák színházban játszottak, méghozzá éppen egy Ivan Holub- darabban. Én akkor beleszerettem a fiatal, kortárs szlovák drámaíró szarkasztikus humorába, amely egyszerre idézi fel Hrabal és Molnár Ferenc világát. Az előadás után sokat beszélgettünk Zsuzsával és Viktorral a szerzőről, és mint kiderült, ismerik egymást. Zsuzsa ötlete volt a Temetés, én pedig rábíztam magam. És ha már így alakult, felkértem őket a rendezésre is. Több mint tíz éve nem dolgoztunk profi rendezővel, és szerettünk volna már egy kis „vérfrissítést”. Zsuzsa és Viktor elvállalták a feladatot, és lefordíttatták a darabot. Így hát a Temetés valójában magyar ősbemutató!
– Hogyan lehet egy darabot ketten rendezni? – teszem fel a kérdést Varga Viktornak.
– Zsuzsával több mint tíz éve dolgozunk együtt, egymás gondolatát is ismerjük. Én kitaláltam a vázat, ő pedig kidolgozta a részleteket. Néha csak felváltva tudtunk próbálni. Először dolgoztam amatőrökkel – és jól éreztem magam!
Még a profik között is ritka az ilyen szakmai alázat: segítették egymást, nem önmegvalósításra törekedtek. Hónapról hónapra, a szemem előtt fejlődött a csapat.
– Miről szól a Temetés?
– Egy hentes agglegény arra kíváncsi, vajon hogyan fogják őt dicsőíteni a halála után – mondja a főszerepet alakító Zakál Gyula, aki egyben a társulat legidősebb, 67 éves tagja, és aki valaha a Mateszban kezdte a pályafutását. – Amerikából rendel egy luxuskoporsót, és rászedi a falu orvosát, hogy nyilvánítsa őt halottnak. A hentest azonban csalódás éri: „halála” után nem vele vannak elfoglalva, hanem a vagyonával. Marakodnak a koncon, és végül az egész falu összeveszik. A történet bármikor, bárhol megeshet. Fekete humor, és mi szeretjük azokat a darabokat, amelyek szórakoztatóak, de van bennük egy kis társadalomkritika, fricska is.
– Hogyan fogadta a közönség a premiert?
– Kicsit morbid – folytatja Zakál Gyula –, de civilben én vagyok a szónok a polgári temetéseken... Márpedig ezt majd mindenki tudja a városban. Szóval, a minap megkaptam a piacon: „Nem szégyelli magát, ottan szónokol, itten meg belefekszik a koporsóba!?” Ezt leszámítva, a közönség vette a lapot. – Az viszont igaz – veszi át a szót Vízvári Csaba –, hogy talán ki kéne írni: 45 éven fölülieknek nem ajánlott! Ugyanis (és mi erre nem gondoltunk!), vannak idősebbek, akiket sérthet a téma
– Én mint szakmabeli nagyon jól éreztem magam a közönség soraiban – teszi hozzá a rendező. – Jó kis előadás ez, félúton a profi és az amatőr között. A nagymegyeri közönség tombolt! Minden poént kiérzett, beletapsolt. Voltak szereplők, akik megkönnyezték a közönség szeretetét.
– Egy darabot hányszor adnak elő?
– Kellemes meglepetés – válaszol Kovács Zoltán –, hogy a Portugál 27, a Furcsa pár pedig 20 előadást élt meg. Ez egy kőszínház számára sem rossz mutató. Egy-egy előadást 50-350 néző lát, attól függően, mekkora településen játsszunk, de volt már úgy is, hogy 450, illetve 500 néző előtt léptünk fel. Jóval olcsóbbak vagyunk, mint egy kőszínház, hiszen mi hobbiból, útiköltség fejében játsszunk. Egy profi színház ma csaknem megfizethetetlen a falusi kultúrházak számára.
– A hivatásos színházak éppen ezért támogatásuk egy részét fordíthatnák tájolásra – teszi hozzá Varga Viktor. – Hiszen nyelvében él a nemzet – ameddig él. A magyar színház a magyar szót viszi el a legkisebb falucskába is...
Itt szeretnék megjegyezni egy érdekességet: az egyik női szerepet a Poloska Színházban egy szlovák hölgy, Egrecká Milada alakítja, aki mint kiderült, énekel, fuvolázik, fest, és most már színjátszik is. És aki betegen is eljött a beszélgetésre. Hogy miért? Mert mint mondja: nagyon fontos számára a kis társulat, hiszen nagy álma volt, hogy köztük szerepelhessen. Ja, és hogy ők magyarok, ő pedig szlovák? Ugyan már!
A nyárasdi TeátRum
Nagymegyeren városi művészlelkekkel találkoztam, Nyárasdon pedig jópofa, energikus, falusi emberekkel. Mindkét helyen más volt, de pont a különbözőségük a legszebb.
Ahogy beérkezem a csinosan felújított kultúrház előtermébe, már várnak rám a csoport tagjai. Nagy meglepetésemre vannak köztük idősebbek – Csölléné Berecz Ilona (58) és Krajcsovics Angéla (52) –, de egészen fiatalok is: Frievald Bianka (19), Varga Julcsi (18), Nagy Balázs (17). A prímet azonban a harmincasok viszik: a Hakszer és a Magyar házaspár, Presinszky Károly (a nyitrai egyetem tanára), valamint a polgármester, Bacsó László. Ráadásul a beszélgetés során az is kiderül: a tagok nagyon különböző emberek.
– 2011-ben alakultunk, és tavaly mutattuk be első kabarénkat – mondja a csoport vezetője, Hakszer Marika. – Hogy miért éppen kabaré? Mindjárt az első olvasópróbán felmerült a kérdés, mit szeretnénk: szórakoztatni vagy „művészkedni”? A válasz egyértelmű: olyan előadást akarunk, amire bejön a közönség. Az emberek fáradtak, kimerültek – ha esti programra mennek, nevetni akarnak. A másik dolog pedig: a kabaré könnyen kiosztható, mindenkinek körülbelül egyforma mennyiségű szöveg jut, senki sincs leterhelve, senki sem szorul háttérbe. Meg aztán: így mi is jobban szórakozunk...
– A jeleneteket már az első olvasópróbán átformáljuk – veszi át a szót férje, Marián. – Poénokkal fűszerezzük őket, hozzáigazítjuk a falu életéhez. – Ez az, ami engem nagyon megfogott – mondja Magyar Péter. – Mindjárt az első olvasópróbán nagyokat nevettünk. Péntek este Pozsonyból – ahol egy bankban dolgozom – az első utam ide vezet. Ki nem hagynám semmi pénzért.
– A fiatalokat nem zavarja a nagy korkülönbség? – kérdem a tizenéveseket.
– Egyáltalán nem, sőt, nekem az 58 éves Ilonka a barátnőm – mondja Julcsi. – A barátság nem azon múlik, ki hány éves. Az alapiskolában is színjátszóztam (a helyi Tekergők csoportban). Középiskolás koromban nagyon hiányzott. – Nekem régi vágyam volt, hogy amatőr színjátszással foglalkozzam – vallja be Bianka. – Itt mindenki egyenrangú, mindenki véleménye számít. Jó dolog, hogy egy együtt lélegző közösség tagja vagyok.
– Mit szóltak a nyárasdiak a kabaréjukhoz?
– Hatalmas sikerünk volt! A 200 férőhelyes a moziterembe 400-an zsúfolódtak be! – feleli Krajcsovics Angéla. – Később arra kértek minket, mutassuk be újra, és másodszor is telt ház volt. Nyárasdon csak a hetvenes években működött színjátszó csoport. Egészen a legutóbbi időkig mindenért fizetni kellett – még egy egyszerű Mikulás-napi műsorunk sem volt!
Azt hiszem, ezért is örülnek a falubeliek a színházi estéknek. Újabb kabarénkat áprilisban adjuk elő.
– Hány alkalommal mutatták be az előző darabot?
– Kilenc alkalommal, ebből kétszer Nyárasdon, hétszer pedig a környékbeli falvakban. Minden alkalommal hatalmas sikerrel! Egyébként mint a falu rendezvényszervezője, az amatőr színjátszásban látom a jövőt. A profi színházak drágák a falunak. Viszont ha a környékbeli csoportokkal összefogunk, színes programokat tudunk biztosítani. A hivatásos színházak a komor, depresszív darabokat szeretik, amelyeket sokszor díszlet nélkül adnak elő... Nekünk ez nem igazán tetszik. Az sem, mikor a színpadon káromkodnak. Persze, sokan tőlünk is eljárnak Komáromba, Győrbe vagy Budapestre színházba. De a többség csak ide, a kultúrházba jön el: a mi színházunk nekik játszik!
A beszélgetésnek lassan vége, már indulnék haza. Ekkor azonban megérint egy mondat, amelyet a társaság rangidőse, Ilona mond ki: „Mi is a magunk módján terjesztjük a magyar kultúrát. Ez felelősségvállalás is!” Meglepődve fordulok vissza: mintha ugyanezt hallottam volna Nagymegyeren egy hivatásos színész-rendező szájából... Ekkor megszólal a legfiatalabb tag, Balázs: „Aki magyarnak született, az magyar. Kötelességünk megőrizni a hagyományainkat.”
Hazafelé menet ezeken a szavakon gondolkodom. Meg azon, mennyire vágyunk arra, hogy egy élő, lélegző közösség tagjai lehessünk. Hogy átadhassunk valamit magunkból a világ számára: hahó, itt vagyok, valamit gondolok, és azt szeretném megmutatni...