Lehet szeretni és utálni, igazi megosztó személyiség. Nyíltan vállalja homoszexualitását, de szerinte feleslegesek a szivárványos felvonulások. Közel járt ahhoz a bizonyos túlsó parthoz (rákbeteg volt), de mint a művészek általában, ezt az élményt is beépítette a művészetébe. Horján Viktor színész, néhány évadon át a Komáromi Jókai Színházban dolgozott.
Amikor elment onnan, azt mondták neki, hogy vége a karrierjének. Ebből merített erőt. Most már hosszú évek óta Pozsonyban él és játszik. Sanzonokkal járja az országot, sokan láthatták már ezt az előadást. Beszélgetős műsora van egy pozsonyi étteremben és egy internetes televízióban, ahol polgárpukkasztó kérdéseket tesz fel a sztárvendégeknek.
– Én nagyon-nagyon szeretem az életet. Minden formáját szeretem – mondja Horján Viktor, akivel Pozsonyban beszélgettem. – Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, amikor a főiskolán egy vizsgát kell letennem, azért, hogy továbblépjek. Az egész életemet úgy élem meg, mint ilyen vizsgák folyamatát. És optimista vagyok.
– Van olyan dolog, amihez ragaszkodsz az életben?
– Igen, a színházhoz. A színészethez ragaszkodom, azt választottam. Nem akarok patetikus lenni, de az is lehet, hogy a színház választott engem.
– Milyen formáját választottad a színészetnek?
– Bábszínészi szakon végeztem, de kimondottan bábszínházban sosem játszottam. Kortárs színházban játszom, a divadlo GUnaGU tagja vagyok. Ezenkívül játszottam már majdnem az összes pozsonyi színházban. Szerepelek egy bábos darabban is – Bednárik utolsó rendezése –, a címe: Ali baba és a negyven rabló. A színház valahogy úgy hozzám nőtt, hogy szinte ott élem le az egész életemet. A GUnaGU az idén lesz harmincéves. Manapság már nem nevezném alternatív színháznak, inkább kommersznek. Havonta 20-30 előadásunk van, és igaz, hogy a nézőtér 100 személyes, de mindig telt házunk van. Egy színház csak akkor működik, amikor az emberek megértik egymást, együtt tudnak lélegezni, dolgozni – és akkor tudnak együtt improvizálni. Ez egy ilyen társulat. Vannak olyan darabok, amelyekben nem lehet improvizálni, mert keményen meg vannak adva a keretek. És vannak olyanok, amelyek kívánják a rögtönzést. A közönségnek nem lehet hazudni, mert a közelükben játszunk.
Az egyik darabban, egy tragikomédiában hajléktalanokat játszunk, egy másikban az életemet játszom el (Bednárik találta ki, hogy megvalósíthatnám). Ez utóbbi a rákról és a homoszexualitásról is szól, Kassai Csongor játssza benne a partneremet. Kapok lehetőségeket más színházaktól is. Régebben szívesen mentem, de már nincs kedvem máshol játszani, mint a megszokott társulatommal.
– Származásodat illetően több kultúrához is tartozol. Félig cseh, félig magyar vagy.
– Ráadásul szlovák iskolába jártam. Mindegyik kultúra hatott rám. A magyar és a szlovák színjátszás áll közel hozzám. A cseh már nem annyira tetszik. De hát megesik az ilyesmi. A magyar színház temperamentumosabb, mint a szlovák. Szlovákiában, ha nem lennének magyar színészek, nem lenne temperamentum a darabokban. A szlovák színész afféle pszichorealista színész – a magyar tud tiszta szívből nevetni és sírni is a színpadon. Gondolom, éppen a magyaros temperamentumom miatt választottak ki, hogy én képviseljem a szlovákiai homoszexuálisokat. Miközben egyáltalán nem gondolom magam efféle „zászlóvivőnek“, de a média ezt kreálta belőlem. Ám legyen! Nem szégyellem, homoszexuális vagyok. Egyszerűen ez van.
– A kamasz vagy magába zárja, vagy ország-világnak kikiabálja...
– A kamasz azért kiabálja ki a világnak, mert nem tud mit kezdeni a dologgal. A szülő nem tehet mást, csak tolerálhat. Nekem az a természetes, hogy homoszexuális vagyok, ahogy a heteroszexuálisnak az, hogy hetero.
– És mi a véleményed a melegházasságokról?
– Az együttélésnek két hivatalos formája van: a házasság vagy a hivatalos élettársi kapcsolat. Ezzel a felek nem csak az összetartozásukat erősítenék meg. Van egy másik oldala is, amit akkor tapasztaltam, amikor beteg lettem. Hosszú évek óta együtt élek a partneremmel, de ha például halálos beteg lennék, akkor az orvosom nem adhatna neki felvilágosítást az állapotomról, mert nem számít hozzátartozónak. Ha van közös lakásunk, házunk vagy autónk, amit együtt vettünk, szóval közös vagyonunk, nos, az igen háklis dolog ilyenkor. A törvények nem segítenek. Nem feltétlenül kellene házasságra gondolni, de jó lenne, ha a tartós kapcsolatban együtt élők megkapnák a jogot arra, hogy ezeket a dolgokat rendezzék. Így is megoldható – csak körülményesen.
– Kampányoltál a prosztatarák ellen...
– Igen, 2008-ban kiadtak egy naptárt, amelyben aktfotókon szerepeltem. Eközben mást is csináltam: táncoltam, sorozatban játszottam, könyvet írtam, darabot írtam az életemről.
– Mindig van, ami inspirál...
– Az élet maga inspiratív a számomra. Én sosem unatkozom. Ha nem kapok szerepet a színházban – most szerencsére kilenc darabban játszom –, akkor kitalálok magamnak valamit. A sanzonok inspirálnak. Annyira megszerettem ezt a műfajt! Nagyon sok koncertünk van. Ha magyarlakta vidékeken járunk, néhány magyar dalt is eléneklek. És van egy rajzolt talkshow-m a Lokal TV-n.
– Filmezni szoktál?
– Két éve dolgozom Jakub Króner rendezővel. Most egy filmet forgatunk, amelynek izgalmas története lesz, de többet nem árulhatok el róla.
– Mi a helyzet a Green Buddhával?
– Valami alternatív dolgot próbáltam kezdeni Pozsonyban, mert itt nincs ennek hagyománya. A beszélgetős műsorom a színházban kezdődött, de én valami új helyszínt kerestem. Így került át a Green Buddhába, ahol minden asztaltól jól rá lehet látni a beszélgető felekre. Ez már az ötödik évad. Szabadidőmben csinálom, nem azért, hogy pénzt keressek vele.
– Régen játszottál magyarul.
– Van két magyar színház Szlovákiában, ahol úgy érzem, hogy nem gondolnak azokra, akik éppen kívül esnek a köreiken.
Pedig lenne mit mondanunk a közönségnek, például Kassai Csongorral, akár a körteremben. Nem jártunk utána, hogy játszhassunk. Ha hívnak, nem mondunk nemet.
– Pozsony vagy Komárom?
– Amikor pályakezdőként a komáromi színházhoz szerződtem, nem azért mentem, mert nem akartak itt, Pozsonyban, hanem mert haza akartam menni (Viktor őrsújfalui, amely Komárom város része – a szerk. megjegyzése). A barátaim előtt szerettem volna fellépni. Színházat ott is lehet csinálni: jót is és rosszat is. Vannak nagyon jó színészek, nagyon jó darabok, sőt, a fizetés is egyforma. Csak itt, Pozsonyban több a mellékkereseti lehetőség. Komáromban már nehezebb karriert építeni. Ha valaki szerepel a tévében, Pozsonyban másnap már felismerik az utcán. A valóságshow szereplőit is, akik néha nagyobb sztárok lesznek, mint a színészek...
– Kikre nézel fel a szlovák és a magyar színházi életben?
– Milka Vášáryová, Zuzka Krónerová és Zita Furková olyan emberek, akiket becsülök. A magyarországiak közül Eszenyi Enikő, Alföldi Róbert és Psota Irén jut azonnal az eszembe. A komáromi színházból Szentpétery Arankát, Dráfi Mátyást, Ferenczy Annát említeném, mert ők letettek valamit az asztalra. Ezek az emberek kitartottak a komáromi színháznál, pedig nem könnyű kitartani egy helyen, mert sok lemondással jár: nincs karácsony, nincs szilveszter, nincs hétköznap, nincs hétvége, mert az ember mindig ott van, ha tényleg az életének tartja azt a színházat. Ezért becsülöm ezeket az embereket. De a fiatalabb generációból ott van Bandor Éva, akit imádok, vagy Szvrcsek Anita, egy igazi díva.
– Nagyon jó passzban vagy...
– Köszönöm szépen. Sokat teszek érte, hogy ilyen kondícióban legyek. A színpad fizikailag is igénybe vesz. Engem életben tart a torna és a színház. (A betegségem miatt egy ideig nem léphettem fel, leromlott a fizikai állapotom, a kezelés alatt kihullott a hajam. Nem adtam fel, tornáztam, és fitneszedző voltam.) Úgy döntöttem, hogy a munkámban nem vállalok kompromisszumokat. Csak azt teszem, ami érdekel. Provokálom a színházat – és provokálom a külvilágot. Nagyon szeretem a színészetet, de a magánéletben civilekkel barátkozom. Olyan emberekkel, akikkel jól érzem magam, lehet az elárusítónő, fitnesztréner vagy bemondó. Volt egy időszak, hogy benne voltam a pörgésben, de most már a magánéletemet nem teszem a kirakatba. Úgy élek, hogy nekem tetsszen.
